9.-10. Fejezet

 

9. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Suzy

 

 

– Elmegyünk innen – mondja Hawke, miközben megragadja Vale kezét és felhúzza az ágyról, ki a hotelszobaajtaján. Garrett-tel egymásra vigyorgunk. Mi négyen úgy döntöttünk, hogy egy nyugodt estét csinálunk a torontói meccsünk után, a hotelben maradunkpizzázni, sörözni és pókerezni, hogy megünnepeljük a győzelmünket.

Kuncogok, ahogy Garrett felemeli a kártyákat, amit épp csak lecsaptak az asztalra. Vale-nek full house-a volt, de Hawke-nak négy királynője. A tét az volt, hogy a vesztest lekötözik és a győztes majd… nos… biztos vagyok benne, hogy a győztes kitalál valamit a lekötözött vesztessel.

A mellkasom összeszorul örömömben, hogy látom, amint a haverom kivonszolja Vale-t az ajtón. Örülök, hogy a szobája nem az enyém mellett van, mert tényleg nem akarom egész éjjel hallgatni, ahogy a fejtámla a falnak csapódik. Ez csak megerősít engem abban, hogy most nem kapok semmit, a tényt, hogy állandóan kanos vagyok Jules miatt.

– Még egy sört? – kérdezem Garrettet, miközben kiveszek egy frisset a minihűtőből.

– Persze – mondja, így kiveszek még egyet, átsétálok a szobán, és átadom neki. Elfoglalom a korábban megüresedett helyemet és leülök, mielőtt innék egy kortyot a sörömből. Megfordítom a csuklómat a másik kezemen, az órám szerint este 11:30 lehet és rájövök, hogy van egy kis elütni való időm, mielőtt felhívom Julest. Valahogy örülök, hogy Garrett akart még egy sört, mert meg akartam tőle kérdezni valamit.

Ideális esetben valószínűleg Hawke-kal beszélnék. Habár a csapat legtöbb tagjával jó haverok vagyunk, úgy tűnik, Hawke-kal klappolunk. Ő azonban elment Vale-lel,és nekik is megvan a saját problémájuk, plusz Garrett kicsit alkalmasabb arra, amit tudni akarok.

– Úgy nézel – mondja Garrett, ahogy rám néz az asztal túloldalán. Hátradől, kinyújtja maga előtt a lábait és elhelyezi a sörösüvegét a hasán.

– Hogy nézek úgy? – kérdezem.

– Nos, lássuk, ki tudom-e ezt bontani– mondja Garrett, ahogy kicsit feljebb ül a székén. – Hivatalosan kineveztek a ColdFury kezdőkapusának. Nagyszerű előszezonod volt, még jobban teljesítettél a keddi hazai nyitányon, és ma este shutout[1]-ot értél el. Tüzes vagy a jégen – ami egy furcsa analógia, ha belegondolunk –,de akkor is, rohadt jó startot vettél. És mégis, most egy kicsit túl laza vagy. Ismerlek haver,és amikor nyersz, az a típus vagy, aki pezseg az energiától. Ki akarsz mozdulni és bulizni a csapattársaiddal, és újraélni a győzelem dicsőségét. De ma este a lazítást választottad egy kibaszott shutout után, és boldognak tűnsz, de nyugodtnak és még egy kicsit zavartnak is.

Szórakozottan vigyorgok rá. Iszok a sörömből.

Garrett iszik egy kortyot a sajátjából, és felém mutat az üveggel. – Szóval, valahogy várom, hogy a következő szavak, amik elhagyják a szádat valami ilyesmik lesznek, hogy „Hát, nézd, Garrett… van ez a lány.” Igazam van?

– Fura módon, igen – motyogom. – És ezt abból vetted le, hogy boldognak és nyugodtnak tűnök?

– Nem, abból, hogy vagy ötpercenként nézed az órádat, és úgy figyelted Hawke-ot és Vale-t ma este, mintha megpróbálnál elemezni valamit.

– Nem elemzem őket – javítom ki. – Csak örülök nekik. Remélem, megoldják a szarságaikat.

– Meg sem kérdezem – mondja Garrett és megrezzenek, ahogy rájövök, Garrett nem ismeri kettejük háttértörténetét.

De ő laza és a legkevésbé sem kíváncsiskodik, ahogy vigyorogva megkér:– Szóval, mesélj nekem a lányról.

– Kíváncsi vagyok a nézőpontodra, mert… Oliviának komoly csatái voltak, amikor ti ketten elkezdtétek és tudom, hogy számodra is küzdelem volt, amikor úton voltunk és távol voltál tőle. Én csak kíváncsi vagyok, hogyan birkóztatok meg vele, mert tudom, hogy a mi életünk… hogy a fél szezonban távol vagyunk, mindkét félnek szívás.

– Még mindig nem meséltél a lányról – erőlteti Garrett.

– Lányok – mondom neki közvetlen tekintettel, hangsúlyozva a többes számot és figyelem, ahogy felszalad a szemöldöke. Nevetek és aztán tisztázom.– Volt egy elég komoly kapcsolatom, amikor fiatal voltam, és ez folytatódott az NHL-ben is. A távolság része ölte meg. És most találkoztam egy nővel, aki szerintem lenyűgöző, de neki is megvannak a saját problémái, amikkel küzd és aggódom érte. Ez az első idegenbeli meccsünk, és őszintén szólva… ez egy kicsit az őrületbe kerget.

Garrett bólint, egy villanásnyi fájdalom suhan át az arcán, és kétség sem fér hozzá, hogy visszaemlékszik arra a majdnem két évvel ezelőtti alkalomra, amikor Olivia komolyan beteg lett az egyik kezelése után, és kórházba kellett mennie, miközben a csapat a nyugati parton hokizott. Bekattant és emlékszem, komolyan eltűnődtem azon, hogy visszajön-e az útra a csapattal, amíg Olivia be nem fejezi a kezelést.

– Bárcsak azt mondhatnám, hogy van egy egyszerű módja annak, hogy túltedd magad rajta, de tényleg nincs. Egy dolog van, ami könnyebbé teszi, és ez a tudat, hogy Oliviának milyen nagyszerű támogatói rendszere volt Stevie-vel és Suttonnal.

Csüggedten megrázom a fejem. – Julesnak nincs senkije.

– Szép név – mondja.

– Tényleg kibaszottul szép lány – válaszolom.

– A másik dolog, ami segített, hogy tudom, Olivia erős. Úgy értem, igazán, igazán erős. Egyike azon nőknek, akik szembeszállnak a viharral, mert ez a veleszületett természetük. Mélyen legbelül csak tudtam, hogy rendben lesz, és semmiféle aggodalom a részemről nem tudta volna jobbá tenni a helyzetet.

Nos, ezt meg tudom érteni,és bólintok. – Jules is erős. Nem szeret segítséget elfogadni és ragaszkodik ahhoz, hogy mindent egyedül csináljon. Ő egy túlélő és igen… jól meglesz velem vagy nélkülem.

– Mi a helyzet vele? – kérdezi Garrett kíváncsian.

– A nővére valamivel több mint négy hónapja halt meg rákban– mesélem, és Garrett erősen megrezzen, mert tudom, hogy ez megközelíti az Oliviával kapcsolatos félelmeit. – Jules neveli az unokahúgát és a két unokaöccsét.

– Hány évesek?

– Annabelle négy, Levy hat és Rocco hét – mondom neki.

Garrett szemöldöke felszalad, és halkan füttyent. – Fenébe… ez elég kemény.

– Nekem mondod – mondom elképedve. – Két helyen dolgozik, és aztán főz, meg takarít egy másik nőnek, cserébe azért, hogy vigyázzon a gyerekekre suli után. Szó szerint kidolgozza a belét attól kezdve, hogy felkel, addig, amíg le nem fekszik jóval éjfél után, és nem könnyű munkákról beszélek. Főállásban egy idősek otthonában dolgozik segédnővérként, és aztán egy élelmiszerboltban este.

– Jézus fasza – motyogja Garrett.

– Még csak ideje sincs magára – motyogom vissza.

– Akkor hogy van egyáltalán ideje rád?  – kérdezi.

– Ja, ez is egy probléma, amit még nem teljesen tudtam kitalálni – mondom neki, mielőtt iszok még egy korty sört.

– Hát, csak a saját tapasztalatomat tudom elmondani, hogy bízz a csajod erejében és rendben lesz, amikor távol vagy – mondja Garrett bölcsen. – Idővel könnyebb lesz. De haver… valamit fel kell adnia ebből a hektikus időbeosztásból vagy nincs semmi párkapcsolat.

– Ez kurvára biztos – mondom nevetve.

– Egy másik dolog, Max – mondja Garrett, és a hangja komollyá válik. – Szerintem kurvára nagyszerű, hogy érdeklődsz valaki iránt, és meg tudom mondani abból, ahogy beszélsz róla, hogy ő valami különleges. Azt is értem, hogy aggódsz érte. De ne feledd a munkádat és azt, hogy a csapatban lévő összes ember közül különösen a te munkád követeli meg, hogy fejben teljesen a játékban legyél. Találd meg a módját, hogy elválaszd magad fejben, mert nem engedheted meg, hogy hatással legyen a játékodra. Most jöttél ki két sérülésből, és harcolnod kell azért, hogy megint megszerezd az első helyet. Bármit csinálsz, ezt ne veszítsd el.

Meglepetten pislogok Garrettre, mert őszintén szólva, ebbe még csak bele sem gondoltam. Úgy értem, ma a meccsen volt a fejem. Kedd este is a meccsen volt. Kibaszott fantasztikusan játszottam. De azt is tudtam, hogy Jules elég jó helyen van. Miközben ragaszkodott ahhoz, hogy Chris két hét felmondási időt adjon, legalább volt egy játékterve, ami, ha egyszer életbe lép, kicsit könnyebbé teszi az életét. Rohadt jól éreztem magam a helyzetével kapcsolatban, és azt hiszem, ez pozitív irányba fordította a játékomat.

De Garrett szavai keményen megcsaptak, mert rámutatott, hogy ez könnyen elszaródhat.

—

– Hát szia – Jules már a második csengésre felveszi a telefonját, és bár hallom a hangjában az örömet, mert felhívtam, a kimerültséget is hallom.

– Hazafelé tartasz? – kérdezem, miközben a fejtámlának támaszkodom. Garrett vagy tíz perce ment el, és én kimerültem, de esélytelen, hogy anélkül menjek aludni, hogy beszélnék Julesszal. Öt perccel múlt éjfél, és elképzelem őt a kocsijában hazafelé menet.

– Igen – mondja, aztán egy ásítással nyomatékosítja. De aztán rögtön azt mondja:– Néztem a ma esti meccsedet.

– Tényleg? – kérdezem meglepetten.

– Tényleg – mondja nevetve. – Kiderült, hogy Chris pihenőszobában lévő kis tévéjéhez van NHL-csomag.Nyitva hagytam az ajtót, és néztem, amikor tudtam. Lenyűgöző voltál ma este.

A hangja lágy, határozottan fáradt, de olyan büszkeség van benne, ami valahogy megaláz engem. Hogy még azok az erőforrások is megvannak benne, hogy megmutassa nekem azt a büszkeséget és izgatottságot, mikor tudom,valószínűleg rettentően kimerült.

Ettől rohadtul fájni kezd a szükség, hogy megérintsem őt. Megint megcsókoljam.

Határozottan meg akarom dugni, de idővel ez is eljön.

De erre időt kell szakítanunk.

– El akarlak vinni valahová – mondom neki halkan. – Csak te és én. Gyerekek nélkül.

– Mire gondoltál? – kérdezi, és én határozottan hallok egy szexi dorombolást a kérdésben. Valószínűleg lelőne, ha tudna néhány dologról, amiről fantáziáltam.

De nem megyek el odáig. Még nem. – Csak elmehetnénk vacsorázni vagy ilyesmi. Átvállalom a bébiszitter költségét.

– Akkor oké– mondja, és nem látom az arcát, de hallom a mosolyt a hangjában. – Ez egy randi.

– Az lesz – mondom nevetve. – Szóval, mikor van az utolsó napod az élelmiszerboltban?

– Nem a jövő pénteken, hanem az azt követőn – mondja. – Chris megkért, hogy maradjak a hónap végéig, és az már csak pár további nap, így beleegyeztem.

Összeszorítom a fogaimat. Szerettem volna, ha már tegnap elmegy onnan, de tudom, hogy Julesnakmuszáj úgy csinálnia a dolgokat, ahogy a legjobbnak érzi a döntéseit.

– Akkor elmegyünk azon a szombaton – mondom határozottan.

– Csodás – mondja, és aztán rögtön azzal folytatja:– Ó, a fene… várj, nem. Nem tudok. Halloween lesz, és elmegyek a gyerekkel csokit-vagy-csalunkozni.

– Nos, ebben számíthatsz rám – mondom, és próbálom semmibe venni a horkantását.

– Komolyan el akarsz jönni velem és a gyerekkel csokit-vagy-csalunkozni?– kérdezi kétkedve.

– Édesség is jár hozzá?– kérdezem szarkasztikusan és mielőtt válaszolhatna, azt mondom:– Mert igen… teljesen benne vagyok.

És bassza meg… az örömteli édes nevetésétől bizseregni kezd a bőröm. Kibaszottul ez a legjobb hang, amit ma hallottam. Annál is jobb, mint amikor a csengő megszólalt a harmadik játékrész végén, és egy shutoutot tettem a győztes rovatomba.

– De Jules – mondom neki halkan, és a nevetése félbeszakad. – A csokit-vagy-csalunk után szerzek egy bébiszittert a gyerekeknek, és aztán megkaparintalak magamnak, oké?

– Oké – suttogja rekedten és tudom, hogy elképzel néhány olyan dolgot, amit én is. Ez egyenesen a golyóimig küldi a vágy villámait.

A következő két hétbenkínszenvedés leszvárni az első igazi randimraJulesszal.

---

[1] kapus statisztika, ami azt mutatja, hogy mennyi mérkőzésen nem kapott gólt a kapus. Itt Max az egész meccs alatt nem kapott egyet sem.

10. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Suzy

 

 

A nő felsikít.– Ó, Istenem… Carl… gyere ki! Zack Grantham és Max Fournier van a verandánkon.

Kate mellettem kuncog, és én lenyűgözött érdeklődéssel figyelem, ahogy folytatják az összeomlást, mert két CarolinaColdFury játékos van a házuknál. Aztán Kate felhorkan, ahogy látjuk, amint a szegény gyerekektartják a kis műanyag sütőtök-vödrüket az édességért, de teljesen figyelmen kívül hagyják őket, miközben a háztulajdonosok képeket kérnek.

– Ez mindig ilyen? – kérdezem fojtott hangon, ahogy a kocsibejáró végén állva ismét tanúja vagyok a hírességek furcsaságainak.

– Nem mindig – mondja vidám hangon. – De gyakran.

A Zack és Kate szomszédainál tett sétánk végén járunk. Max javasolta, hogy hozzuk el ide a gyerekeket csokit-vagy-csalunkozni Bennel, és aztán Kate önként felajánlotta, hogy utána pizsamapartit rendez az összes gyereknek, és így Max és én randizhatunk.

A gondolattól izzad a tenyerem, de jó értelemben.

Kate és Zack Grantham csodálatos pár. Max beavatott egy kicsit a hátterükbe, mielőtt átjöttünk, szerintem, mert azt akarta, hogy kényelmesen érezzem magam, amiért a gyerekek ott éjszakáznak. Kate Ben dadájaként kezdte, miután Ben mamája meghalt egy tragikus autóbalesetben. Az egyszerű történet az, hogy egymásba szerettek és csak a múlt hónapban házasodtak össze, és ami a legjobb, hogy Kate adoptálta Bent és a véglegesítés csak egy héttel azután történt meg, hogy elmondták a fogadalmaikat.

Ez volt az alaptörténet, de Kate minden alkalommal többet árult el, ahogy a srácok elvitték a gyerekeket egy házhoz édességért. Kate gyengéd mosollyal mesélte, hogy Zack először igazi seggfej volt vele, de csak azért, mert a fejében ragadt, miután Ben mamája meghalt. Azt mondta, végül magához tért abból, hogy elvesztette – bár nem firtattam a részleteket – és Kate azóta éli a tündérmesét.

Ez megállásra késztetett, mert valahogy így éreztem magam. Hogy Max olyan, mint egy fényes páncélú lovag, aki eljött, hogy megmentsen. Habár nem egészen engedem meg neki a megmentésem, teljesen elfogadom a segítségét, és nem tudom biztosan, hogy érezzek ezzel kapcsolatban. Egyrészről szinte bűntudatot érzek, hogy kihasználom őt, mert még mindig nem értem, hogy ő mit nyer ebből az egészből. De másrészt van valami Maxben és abban, amit letesz az asztalomra, amitől helyesnek tűnik. Szinte a sors vagy a végzet érzése… hogy rettentő kemény csatát vívtam Melody haldoklásával és azzal, hogy megkaptam a gyerekeket, de Max valami magasabb céllal került az utamba.

Van egy részem, ami azt hiszi, hogy mindig érezni fogok egy kis bűntudatot mindazért, amit tett, mert nem tudom, hogy tudnám ezt valaha is igazán meghálálni neki. Úgy értem, teljesen visszafizetem majd a kölcsönt, amit adott, de hogyan tudathatnád igazán valakivel, hogy amit tett, az megváltoztatta az életed.

A bűntudaton felül még egy kis félelmet is érzek, hogy ez az egész Maxszel túl jó, hogy igaz legyen. Itt van a férfi, akiben megvan a lehetőség, hogy minden legyen, amire valaha szükségem lehet az életben, és őszintén szólva, félek hinni valamiben, ami múlandó lehet.

Miután túl vannak a képeken, a háztulajdonosok végre kiosztják a cukorkákat, és kicsit túlzásba esnek lelkesedésükben, minden gyereknek egy maréknyi nagyméretű csokit adnak, ami alig fér bele a már teletömött vödreikbe. Minden gyerek vigyorog, megköszönik, aztán az egész csapat letrappola veranda lépcsőjén felénk.

És micsoda csapatot alkotnak. Ben, aki vagy csak hat hónappal idősebb Annabelle-nél, kis vámpírnak van öltözve. A haját hátranyalta, fakó sminkje van és sötét árnyékolás a szemei alatt. Azok a kis műanyag vámpírfogak nagyon cukik. Annabell Csingilingként akart menni, és én képes voltam megtalálni neki a legaranyosabb zöld ruhát csillogó tüllszoknyával, amihez kis tündérszárnyak voltak, amik végigfutottak a hátán. Rocco és Levy nem állapodtak meg ilyen könnyen a jelmezeikben, de egy csomó vita, dörmögés és motyogás után Levy úgy döntött, hogy nindzsa akar lenni,Roccopedig tűzoltó, és én egyáltalán nem bántam, hogy azokra a jelmezekre költöttem a pénzt a csekkről, amit Max adott nekem néhány hete, amikor a barátja megvette a festményeimet. Az egyetlen kis megbánásom az a műanyag nindzsakard volt, amit szerény véleményem szerint Levy kissé vadul lóbál.

– Nézd, mit kaptam – mondja Annabelle, ahogy elér hozzám, felém nyújtja a vödrét, hogy megvizsgáljam. – Vehetsz belőle, ha akarsz.

Összeborzolom a haját, és azt mondom:– Ó… nagyon szeretnék.

– Én is adok neked az enyémből, Jules néni – szól bele Rocco, nyilvánvaló az arcán a megerősítés szükségessége.

– Annyira nagylelkű vagy, Rocco– mondom neki. – Köszönöm.

Levymindannyiunkat mellőz, a kincsesládáját túrja át.

– Oké, láthatóan tele vannak a kölykök vödrei– mondja Max, miközben összecsapja a tenyereit, és aztán a kezeit Levy és Rocco hátára teszi, hogy előre siettesse őket. – Mi lenne, ha visszamennénk Zack és Kate házába, és elkezdhetik enni a pocsék jóságokat.

Kate enyhén bordánkönyököl, és amikor ránézek, tudálékosan vigyorog rám.

Azt mondja:– Max alig várja, hogy egyedül legyetek. Olyan cuki a türelmetlensége.

Visszavigyorgok és amikor a tekintetem visszasiklik Maxre, aki elkezdi tolni a fiúkat az utcán, olyan tekintetet vet rám a válla fölött, ami azt ígéri, hogy az egyedüllétünk nagyon jó lesz.

Visszamegyünk Kate és Zack házába, és Maxszel még vagy harminc percig lógunk ott megbizonyosodva arról, hogy a csapatom rendben van, és nem fognak kiborulni, amikor elmegyek. Kiderült, hogy Annabelle, Levy és Rocco elég független kis csemeték, mert alig néztek rám vagy kétszer, amikor eszükbe juttattam, hogy itt maradnak éjszakára és majd reggel találkozunk. Rá kellett bírnom őket, hogy felálljanak az asztaltól, ahol beleásták magukat a cukorkáikba, hogy búcsúölelést adjanak.

Miután mindenkitől elbúcsúztunk, kéz a kézben sétáltunk ki Max kocsijához. Összefűzte az ujjait az enyémekkel, ahogy lementünk a felhajtón, ahol leparkolta a kocsiját az utcán. Természetes és helyes érzés volt, mintha egymás kezét fogtuk volna egész életünkben.

Miután mindketten beültünk és bekötöttük magunkat, Max felém fordul, mielőtt beindítja a kocsit. – Jules… azt akarom, hogy tudd, nincsenek igazán elvárásaim arról, hogy meddig megyünk el ma este. Négy hete találkoztunk először, de ma este ez tényleg az első randink.

– Nekem sincsenek elvárásaim – mondom neki, és bár ez igaz, nem jelenti azt, hogy nem gondolnék arra, milyen messzire mehetnek a dolgok. – Csak örülök, hogy van egy gyerekmentes estém, és hogy egy csodálatos férfival osztom meg.

– És gyönyörű is – mondja vigyorogva Max. – Gyönyörű vagyok, ugye?

– Teljesen – értek egyet nevetve.

– Rendben – mondja, ahogy beindítja a kocsit. – Akkor azt javaslom, csináljunk csendes estét. Elviteles thai kaja lenne a választásom, aztán elmennénk a lakásodba vagy a házamba, és csak lógnánk.

– A thai csodásan hangzik, és csináljuk a házadban – mondom neki. – Szeretném látni, hogy él a gazdag és híres, de többnyire agglegény Max Fournier. Sztereotipizálni fogok,és azt mondom, koszos edényekkel teli mosogatóra számítok a konyhában, és ruhákra mindenütt a hálószoba padlóján.

– Ez szörnyű előremutatás, Miss Bradley– mondja Max gúnyos dohogással, ahogy elhúzódik a járdaszegélytől. – Soha nem engedném, hogy egy hölgy lássa a hálószobámat az első randevún.

Felhorkanok válaszul, de aztán eltűnődöm… csak ugrat vagy komolyan gondolja?

 

—

 

Max ujjai a halántékomat simogatják, aztán beletúr a hajamba. Elmozdítom a fejemet, ami a jobb combján pihen, és azt gondolom magamban, semmi kínos nincs ebben. A vele töltött időm ismét könnyed. A beszélgetés magával ragadó, a hallgatás arany. Szabadon megérint és ez természetes érzés.

A stáblista fut a szép, kétszáz centis 4K tévéjén, ami egy egész falat elfoglal a nappaliban. A vacsora laza volt, mivela gyönyörű otthonának teraszán ettük. Ez az, amit vártam és aztán mégsem. Nagy és tehetőskörnyéken van, de nem hivalkodó. A bútorzat kényelmes; a színek melegek. Az a fajta ház, amiben nem aggódsz, ha sarat viszel bele, de ennek semmi köze magához a házhoz. Mindennek Max laza és könnyed természetéhez van köze.

Vacsora után filmnézést javasolt, és boldogan egyetértettem. Igaza van… egyikünknek sincsenek elvárásai, és nem emlékszem, volt-e valaha is ilyen spontán és vicces első randim. Nem emlékszem, valaha találkoztam-e olyannal, mint Max, és volt-e valakivel ilyen természetes kényelemérzetem.

Ez nem jelenti azt, hogy nincs köztünk szexuális feszültség. Nem, inkább elég sok van. Maxszel nem volt sok együtt töltött időnk az elmúlt néhány hétben a csodálatos csókunk óta. Mióta felmondtam a benzinkútnál, még mindig brutálisan sokat dolgozom, és Max pedig mélyen benne van a rendes hokiszezonban. Fenomenálisan játszik, és én gyorsan megtanultam, hogy ilyen szinten játszani csak a munkádhoz való extrém odaadással lehet. Ez napi edzéseket jelent, néha két vagy három órán át. Gyakorlásokat és csapatmegbeszéléseket. Magát a meccseket. És ne feledkezzünk meg az utazásról. Egy kétmeccses kiruccanásra Kaliforniába teljes öt napra ment el.

De ez nem jelenti azt, hogy nem láttuk egymást. A múlt hét egy délutánján Max velem és a gyerekekkel lógott, és elvittük őket a múzeumba. És néhányszor Max eljött nekem társaságot nyújtani az élelmiszerboltba, és igen… talán egy kicsit smároltunk a műszakom végén, miután biztonságban berakott a kocsimba, hogy hazavezessek. Minden egyes ilyen kis smárolás egy kicsit forróbb lett,és ahogy a kezünk egyre messzebb kalandozott egymáson, annál jobban feszegettük a határokat. Amikor legutóbb megcsókolt, ami három napja volt, a keze a lábaim között kötött ki, az enyém meg az ágyékán, de a farmereink anyaga teljesen elválasztott minket. Mégis intim és izgalmas volt és mindketten felnyögtünk, ahogy megérintettük egymást és csókolóztunk.

Max végül elszakadt tőlem, és motyogott valamit arról, hogy „nem a parkolóban akarlak először megdugni”. Persze, ez csak azt garantálta, hogy arról fantáziáltam, ahogy megdug a sötét parkolóban, de tudtam, hogy nem így fogunk először összejönni.

És az kétségtelen… szexelni fogunk. Ezt mindkettőnk akarja. Ez a következő logikus lépés. Hevesen vonzódom hozzá, és ennek rohadtul nem az izmos testéhez és a szinte tökéletes arcához van köze. Hanem minden olyan tényhez, hogy Melody mellett talán Max Fournier a legjobb ember, akivel valaha találkoztam,és nincs kétségem a testem odaadásával kapcsolatban, ha ő azt akarja.

A kérdés az… ma este akarja-e? Max szándékosan vette lassúra a dolgokat velem, amit üdítőnek és kedvesnek találok. Csalódott is vagyok, és arra gondolok, talán nekem kéne tudatnom vele, hogy jó, ha a következő szintre lépünk.

Feltolom magam a kanapén, kiszabadítom Max ujjait a hajamból. Figyeli, ahogy a térdeimre ereszkedem mellette a kanapén, a tenyereimet a combjaira teszem. Annyira rohadtul szexi, de szerény, ami a fejemben még szexibbé teszi.

– Akarsz még egy filmet nézni? – kérdezi.

Megrázom a fejem. – Későre jár.

– Szeretnéd, hogy hazavigyelek? – kérdezi mosolyogva, a szemei melegek és nyitottak, utalás nélkül arra, mit akar.

Megint megrázom a fejem.

– Mit akarsz csinálni? – kérdezi, és akkor… pont ott. Meghallom. A hangja mély és dübörgő a szükségtől.

Mégsem akarok semmit sem feltételezni.

– Akarsz smárolni? – kérdezem vigyorogva.

– Kurvára igen – mondja egy válaszvigyorral, aztán a kezeivel a csuklóimon maga fölé húz.

Szívesen megyek, a térdeimmel átsétálok a kisterjedelmű párnán és aztán a kezei a csípőmön vannak, és segít lovaglóülésben az ölébe manőverezni. A vállaira teszem a kezeim, és lenézek rá. A mogyorószín szemei elsötétülnek, ahogy intenzíven néz rám, és nem lehet félreérteni a bennük lévő vágyat.

A kezeimet a vállairól az arcához viszem, a tenyereim közé veszem az orcáit, és leeresztem a számat az övéhez. Ajkaink első érintésére Max ujjai a csípőmbe vájnak, és én felnyögök, amint a kezeimmel hátranyúlvaaz ujjaimat a hajába csúsztatom. A fejünk megdől, a csók elmélyül, és amikor a nyelve az enyémre csúszik, a vágy villámacsap le a testemre és fájdalom kezdődik a lábaim között.

Max egyik kezét a pólóm alá csúsztatja, és nagy tenyerét a gerincemre simítja. Hozzápréselem magam, a kezeim most a nyaka köré fonódnak egymást fedve, és leeresztem magam az ölébe.

Ó, hűha. A teljesen kemény erekciójára.

Max felnyög, ahogy megdöntöm a csípőmet és hozzádörgölőzöm, a súrlódás tüzet gyújt az alhasamban. Ez ösztönzőleg hat, és megforgatom a csípőmet, nekidörzsölöm magam, miközben a szája az enyémet ostromolja.

De aztán Max kezei a felkaromon vannak, és eltol magától, így a csók megszakad. A szemei vadak és az orrlyukai kitágulnak, ahogy beszívja az oxigént, és a saját szívverésem is elszáguld tőlem. A homlokomat ráncolom, és próbálok előrehajolni egy csókra, szeretném ezt a kapcsolatot messzebb vinni, mint valaha is korábban.

– Jules – motyogja Max, miközben erősen a helyemen tart. Ráfókuszálok, és kérdőn oldalra döntöm a fejemet. – Nem ezért hoztalak a házamba.

– Tudom – mondom lágyan. – Most azonnal hazavinnél, ha megkérnélek.

– Ez az első randink – magyarázza. – Rengeteg időnk van, hogy eljussunk odáig.

Próbálom kigondolni, hogyan mondjam ezt el neki. Miközben értékelem a szinte lovagias hozzáállását, azt is szeretném, ha tudná, hogy meglehetősen haladószellemű vagyok, ha a szexről van szó. Sosem gondoltam, hogy szerelmesnek kell lenned hozzá, de úgy hiszem, bizonyos mértékig törődnöd kell a másikkal.

Amit Max iránt érzek, semmi korábbihoz nem hasonlítható. Nem vagyok biztos abban, hogy van bármi, amit nem adnék meg neki.

Nem tudom, hogy fejezzem ezt ki megfelelően, így hagyom, hogy a kezeim beszéljenek helyettem. Kettőnk közé ejtem őket, néhány centit hátra csúszok, és elkezdem kikapcsolni az övét. Épp csak eltávolítom a bőrt a csatról, amikor Max kezei az enyéimen landolnak. Megragadja az ujjaimat, és megállítja az akciómat.

Felnézek rá.

– Ha kinyitod a farmeromat – morog rám –, képtelen leszek megállni. Nem vagyok szent, Jules.

Rámosolygok, előrehajolok, és lágyan megcsókolom. – Te egy szent vagy, Max. Egy abszolút szent vagy. De most… teljesen rendben vagyok azzal, ha vétkezel.

Maxnek csak egy ezredmásodpercig tart, hogy megeméssze a szavaimat, aztán az ajkai ragyogó vigyorra nyílnak szét. – Szóval, akkor vétkezni akarsz velem, mi?

– Ó, igen – válaszolom neki vigyorogva.

Meglepetten zihálok, ahogy Max felugrik a kanapéról, a kezeit a fenekem alá teszi, hogy megtámasszon, és a karjaim felrepülve a nyaka köré záródnak. Elnyomul a dohányzóasztal mellett, át a nappalin, és végig a nagyon rövid folyosón amerre szerintem az első emeleti hálószoba van.

Én csak kapaszkodva utazom.