23.-24. Fejezet

 

23. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Missy

 

 

Átnézek a szoba másik végébe Hawke-ra, és miközben ő a tévét bámuljagörnyedt, laza pózban, a pulyka utáni kajakóma szélén, látom rajta, hogy egyáltalán nem érdekli a focimeccs. Valójában mióta csak ideért, feszültséget sugároz. Társaságkedvelő személyiségének nyoma sem volt, ésfájdalmas volt nézni, ahogy próbáltpárbeszédet folytatni velünk, miközben látszott, hogy lélekben több száz mérföldre van innen.

Vale-nél Sydneyben, Új-Skóciában.

Írtam a nőnek néhányszor, mióta elment, és gyorsan válaszolt. Csak felszínes dolgokról, és nem volt merszem megkérdezni tőle nyíltan, hogy hogy van, mert a barátságunk nem terjedt ki ilyen messzire. De Hawke más, és vele nincsenek ilyen aggályaim.

A tekintetem a kanapéra esik, ahol Luckidőlt, mélyen horkol, teljesen legyőzvea korábban elfogyasztott ételtől. Anya és Jules elvitték a gyerekeket a szomszédban lévő kis parkba, ahol van egy jól kialakított mászóka, valamint hinták, csúszdák és egyéb mókás dolgok, amikre a gyerekek felmászhatnak. Ez anya javaslata volt, és tudom, hogy azért tette, hogy jobban megismerhesse Julest.Anyávalkéső éjjelig fennmaradtunk, róla beszélgettünk, és nem titkoltam el semmit.

Nem vagyok egy anyuci kisfia, de nagyon közel állok anyámhoz, és nagyon tisztelem a véleményét. Tisztelem a véleményét, mert apámmal hihetetlenül szoros a kapcsolatuk, ami talán egy kicsit kényelmessé vált az évek során, de soha nem lanyhult. Ők egy olyan pár, akik kimutatják a gyengédségüket és szégyentelenül flörtölnek egymással közel harminc év házasság után is. Még mindig tudnak együtt viccelődni és nevetni. Még mindig beszélgetnek egymással. Tartalmas, hosszú beszélgetéseket folytatnak.

Én is ezt akarom a jövőmre nézve, és azt hiszem, hogy Jules az a nő, akivel ez lehetséges. Ezért akarom, hogy anyám amíg itt van annyira megismerje őt, amennyire csak tudja, hogy megismerhessem az ő nézőpontját is.

A tekintetem visszatér Hawke-ra, és halkan szólok neki, hogy ne ébresszem felLucot, bár az olyan lenne, minthahalottakat akarnék felébreszteni. – Haver!

Hawke felém fordul, a tekintete teljesen élettelen, de egyik szemöldökét felvonja.

– Akarsz biliárdozni? – kérdezem.

Nem tűnik lelkesnek,azonban bólint, és feltápászkodika vastagon párnázott székből, amit eddig elfoglalt. Én is kikászálódom a vele szemben álló ugyanolyan székből, elindulok a konyhába és felkapok két sört, hogy magunkkal vihessük. Felpattintom a kupakokat, és átadom az egyiket Hawke-nak, majd követ a hátsó lépcsőn le a pincébe.

Leérve jobbra fordulok a biliárdszobámba. Balra van egy másik helyiség masszív bőrbútorokkal és egy másik nagyképernyős tévével. Ennek a szobának a másik oldalán találhatóaz otthoni edzőtermem, de ritkán szoktam használni a hokiszezonban, mivel ilyenkor az arénában edzek. Leginkább arra való, hogy formában tartsam magam a nyáron.

Hawke odasétál a faliállványhoz, amelyen a dákók vannak, és levesz egyet. Aztán lehuppan az egyik magas támlás bárszékre, amelyeket imitt-amott szétszórtam. Nem sokat törődtem a szoba berendezésével, kivéve a piros filccel borított asztalt és a felette lógó vintage Molson sörlámpát,ezért csak ugyanolyan típusú székeket vettem, mint amilyenek a konyhában vannak és ide szórtam őket.

– Mielőtt még megkérdeznéd – mondja Hawke, miközben az asztal végéhez megyek. – Jól vagyok.

– Nem hiszem– válaszolom vigyorogva, hogy feldobjam a hangulatot. – A szemed, haver. A lélek tükre.

Hawke kuncog, és kortyol egyet a söréből. – Másfél hete ment el. Továbbléptem.

– Egy nagy rakás szar, amit mondasz– felelem neki, miközben az utolsó golyót is beleteszem a keretbe, helyére görgetem, leszorítom, mielőtt eltávolítom.

Oldalra lépek, miközben Hawke egy magas kerek asztalra teszi a sörét, és odasétál a biliárdasztal túloldalára, hogy kezdjen. Lehajol, céloz, visszahúzza a botot, majd gyorsan előre löki. Az első golyó tetejét olyan erővel találja el, hogy az leugrik az asztalról és a falnak csapódik, ahol egy horpadásthagy a gipszkartonban. Észreveszem, hogy egy egyszínű golyó az oldalzsebbe pottyan, és Hawke egy pillantással sem méltatja szegény falamat.

Én sem, mert nem ez az első alkalom, hogy az egyik csapattársam ilyen módon törte el az állványt, és záporozta meg a falamat. Volt ott még négy másik horpadás is; ezért húzódtam félre, mielőtt ő odalépett volna az asztalhoz. A legkevésbé sem hiányzik, hogy egy ilyet a tökömbe kapjak.

Hawke megragadja az egyszínű golyót, és felém dobja. Elkapom, megragadokegy dákót a fali állványról, és visszamegyek az asztalhoz.

– Teli– kiáltom, mivel ez a választásom, és visszateszem a fehér golyót az asztalra, és beállok egy könnyű lökéshez. Mielőtt azonban lehajolnék, azt mondom neki:– Egyikőtök sem lesz képes továbblépni, Hawke. A közös múltatok miatt. A sors újra összehozott titeket. Ezt a szart nem szabad figyelmen kívül hagyni.

– Mi a faszt tudsz te a sorsról?– kérdezi felvont szemöldökkel.

– Hé, egy olyan emberrel állsz szemben, aki most már tényleg hisz benne – mondom, miközben beállítom az irányt. – Ez az, ami most az életemet irányítja.

Megkocogtatom a golyót, és tisztán meglököm.

Hawke kuncogva néz rám. – Majd’ meghalok, hogy halljam.

Körbejárom a biliárdasztalt, és próbálom kitalálni a következő lökésemet. Húzom az időt azzal, hogy felveszem a kék krétát, és a dákó végéhezdörzsölöm. Azért csinálom, hogy összeszedjem a gondolataimat, mert amit mondani készülök, az számomra is ugyanolyan fontos, mint Hawke-nak.

Összekulcsolom a kezemet a dákó tetején, ránehezedem, miközben a barátomra nézek. – Hogy a legegyszerűbben fogalmazzak, a szarság okkal történik.

– A szarság okkal történik?

– Nagyjából – mondom vigyorogva. – A legegyszerűbb formában, meg minden.

– Nos, az egyetlen dolog, amivel egyetértek azzal kapcsolatban, amit mondtál, hogy egyenlőségjelet teszel a szarés a sors közé– mondja Hawke szárazon.

Nem válaszolok, hanem tovább dolgozom a következő lövésemen. Bemegy ugyanolyan könnyedén, és újra elkezdek sétálni a biliárdasztal körül. – Figyelj, félretéve a viccet, tényleg nem hiszem, hogy csak úgy le kellene írnod azt, ami Vale és közted történt.Komoly múltatok van, és ezt nem veheted természetesnek. Képzeld csak el az esélyét annak, hogy visszatér az életedbe, és adj ennek némi hitelt.

Hawke sóhajt egyet, és a vállai kissé megereszkednek. – Te ezt... nem értheted, haver. A dolgok annyiratökéletesen fantasztikusan alakulnak közted és Jules között, hogy egyszerűen nem érted.

– Akkor magyarázd el nekem!

Elkínzott és fájdalommal teli szemekkel néz rám. – A kapcsolatok kétirányúak. Mindkét oldalon van adok és kapok. Ha a szerencsés vagy, minden kiegyenlítődik. De ha valami elromlik, ha csak egyvalaki, ha csak egy dolog is összezavarodik, az hihetetlen önbizalomhiányt okozhat az egyik vagy mindkét oldalon. És ennek a kételynek csak egy aprócska szelete kell ahhoz, hogy mindent megmérgezzen.

Lassan megrázom a fejem. – Ezt nem tudom elfogadni. Ha aza valami erős, akkor egy aprócska kételyfoszlány nem szabad, hogy mindent tönkretegyen.

– Talán az, ami köztünk volt, az nem volt elég erős– mondja halkan, és szerintem, ha Hawke nem hajlandó megpróbálni megoldani ezt Vale-lel, akkor lehet, hogy igaza van.

A falépcsőn lefelé tartó lépéseket hallok,és megfordulok, hogy lássam, amintLuc lefelé trappol egy kistányérnyi tökös pitével a kezében. Amikor a legalsó lépcsőfokra ér, azt mondja: – Nem méltányolomezt a zsivajt idelent. Megzavarjátok az ünnepi szunyókálásomat.

– Te kanadai vagy – mutatok rá. – Ez nem igazán a te ünneped.

– Kapd be!– mondja, majd, hogy nyomatékosítsa álláspontját, eszik egy nagy falat pitét.

Hawke kuncog, én pedig az asztal felé fordulok, megcélzom a következő lövésemet, aztán majdnem egy mérfölddel mellé lövök.

– Látom, még mindig béna vagy a biliárdban– mondja Luc félig teli szájjal, miközben ott áll és néz.

– Amikor befejezem Hawke seggének szétrúgását – mondom neki – szívesen szétrúgom a tiédet is.

– Álom, álom – mormolja, és visszatér a pitéjéhez.

Hawke-kal felváltva folytatjuk a játékot, és mindannyian általánosságokról csevegünk. A Hawke-kal folytatott, a sorsról és a szerelemről szóló komoly beszélgetés fura módon átváltott egy vitába, amely a legjobb módszerről szólt arra vonatkozóan, hogy hogyan szabaduljunk meg az udvaron lévő tűzhangyáktól.

Végül én győzök, így Luc megragadja a keretet, és elkezdi feltölteni azt a golyókkal. Ahogy az asztal végére hajol, lazán megszólal: – A csajod kedvesnek tűnik.

– Több mint kedves– válaszolom.

– A gyerekek is menők– teszi hozzá.

– Teljesen– értek egyet.

– Mélyenszántó beszélgetés– motyogja Hawke, miközben a sörét kortyolgatva figyel a bárszékéről.

Miután Lucmegigazítja a keretet és eltávolítja a háromszöget, rám néz az asztal túloldaláról. – Szóval mennyire komoly a dolog köztetek?

Bekrétázom a dákót, de rászánok egy pillanatot arra,hogy átnézzek a kisöcsém felé. – Nagyon komoly.

A szemöldöke kissé felszalad, de bólint egyet. – Gondoltam…mivel meghívtál minket, hogy találkozzunk vele, meg minden.

Előrehajolok, elhelyezem a fehér golyót, és ráeresztem a célgolyókra. Egy hangos reccsenés hallatszik, majd a golyók minden irányba szétszóródnak, de egyik sem esett be a zsebbe.

Lucas kinyújtja a kezét a dákóért, én pedig átadom neki. Körbesétálja az asztalt, és miközben ezt teszi, lazán megjegyzem: – Arra gondoltam, megkérem Julest, hogy költözzön hozzám.

A fivérem szemöldöke félig felszalad a homlokán, ő pedig megáll a biliárdasztal körüli járkálásban, hogy felém forduljon. – A gyerekeket is?

A szememet forgatom. – Nem, Luc, azt hiszem, hogy ott hagyom őket, ahol vannak. Biztos vagyok benne, hogy tudnak magukra vigyázni.

Most már ő az, aki a szemét forgatja. – Csak azt mondom, hogy ez sok. Egy dolog megkérni egy lányt, hogy költözzön hozzád, de az megint más, ha a három gyerekkel együtt kéred.

– Ahová Jules megy, oda mennek a gyerekek is– mondom vállat vonva. – Nem nagy ügy.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl gyors? – kérdezi Hawke habozva, megszakítva a beszélgetést. A hangjából kihallatszik, hogy azon aggódik, nehogy megbántson a szkepticizmusával.

De én megértem. Azt hiszem, a legtöbb ember azt gondolná, hogy túl gyors a tempó. Ma este beszélni fogok erről az anyámmal, és biztos vagyok benne, hogy ugyanezek lesznek az aggályai.

De én nem vagyok a legtöbb ember. Én Max Fournier vagyok, aki őrült és fülig szerelmes Jules Bradley-be. Nem hiszem, hogy ez valaha is megváltozna. És nem tartom tehernek, hogy három gyereke van. Ez is része annak, amitől Jules nos…Jules. Emiatt is szeretem őt, és bassza meg, ha nem kezdtem el szeretni azokat kiskölyköket is.

– Túl gyors? – teszem fel a költői kérdést. – Az idő szubjektív, ugye?

Igen, jó a megérzésem ezzel kapcsolatban. Még beszélni fogok erről anyámmal, és megfontolom a dolgot. És habár lehet, hogy készen állok, hogy megtegyem ezt a következő lépést, de Jules valószínűleg ellenkezni fog. A lényeg, hogy megértessem vele, hogy ez mindkettőnknek jó, és nem azért teszem, hogy alamizsnát nyújtsak neki, hanem azért, hogy a kapcsolatunkatteljessé tegyem.

Szívás, hogy továbbra is meg kell fontolnomezeket a szempontokat Julesszal kapcsolatban, de még mindig nagyon érzékeny arra, hogy mások hogyan látják őt ebben a kapcsolatban. Emiatt megint mérges leszek Camille-ra, amiért az a ribanc megírta azt a cikket és ezzel aláásta Jules önbizalmát.

Luc tesz egy lépést felém, úgy tűnik, hogyhabozik, majd kihúzza magát. – Figyelj, tesó!…Kedvelem Julest. Tényleg kedvelem. És a kölykök tényleg nagyszerűek. De ez túl gyors. Mióta is ismeritek egymást? Egy hónapja?

– Kettő– javítom ki, de még ez is hihetetlenül rövidnek hangzik.

– Csak azt mondom, hogy mennyire ismerhetsz meg valakit igazán ennyi idő alatt – mondja halkan, és tudom, hogy próbál lágy hangnemet megütni, hogy ne vegyem sértésnek. – Gazdag vagy és híres, és nos… ez vonzó…

– Ne is kezdj bele!– morgok rá. – Jules nem ilyen.

– Nem, nem vagyok. – Hallom a nő hangját az ajtó felől, és mindhárman megfordulunk, hogy lássuk, Jules ott áll, és Lucot bámulja.

Azonnal be akarok húzni a fivéremnek, és aztán a biztonság kedvéért még egyszer megütni, mert ő a felelős Jules mostanizárkózott tekintetéért. Csak még egy továbbiszemély, aki ránéz, és azt feltételezi, hogy rossz okból van benne ebben a kapcsolatban.

– Jézusom, Jules – mondja Luc, miközben egy lépést tesz felé. – Sajnálom. Nem úgy értettem. Én csak...

Jules felemeli a kezét, tenyerét a férfi felé fordítva, egyértelműen jelezve, hogy állj.Luc becsukja a száját.

Tétova mosolyra húzza a száját, és azt mondja: – Semmi baj. Megértem.

Aztán felém fordul. – Figyelj! Összepakolom a gyerekeket, és visszamegyek a lakásomba. Csak el akartam köszönni mindenkitől.

Csak... bassza meg! Jules azt tervezte, hogy sokkal tovább marad, amikor a mai napra gyártottunk terveket, de világos, hogy ezzel azt mondta, hogy el akar menni innen.

És rögtön.

ElsöprökLuc mellett, aki igazán szerencsétlen tekintettel néz rám, és egyáltalán nem tudok rá haragudni. Csak védelmező családtagként viselkedik. Ő csak néhány órája ismeri Julest.

Értem én.

De most nem ő az én gondom.

Elérem Julest, megfogom a könyökénél fogva, elkormányozom a tévé előtt, ki a hátsó francia ajtón, ami a teraszra nyílik. Amikor becsukom az ajtót mögöttünk, azt mondom: – Sajnálom, kicsim. Ő csak védeni akar.

A hangja megértő, de tudom, hogy még mindig bosszús. – Semmi gond. Megértem.

És tudom, hogy megérti.

Tudom, hogy érti.

De vajon tényleg megérti, hogy leszarom, mit gondolnak mások? És hogy azt kívánom, bárcsak ő is szarna rá.

– Mennyit hallottál? – kérdezem tőle.

– Nem sokat – ismeri be. – Azt a részt, hogy nem régóta ismerjük egymást, aztán a teljesen nyilvánvalót, hogy gazdag és híres vagy, és a burkolt célzást, hogy én nem vagyok az, és, hogy nyilván ez az oka annak, hogy érdeklődöm irántad.

Megrándul az arcom, de megpróbálok nem tudomást venni róla.– Nem hallottál egy részt, … azt a részt, ami ezt a beszélgetést eredményezte. Mégpedig azt, hogy mindkettőjüknek megmondtam, hogy megkérlek, költözz hozzám.

Meglepetten pislog rám. – A gyerekekkel?

Kényszerítem magam, hogy rajta tartsam a tekintetem,és ne forgassam a szemem frusztráltan a bosszúságtól. – Igen, Jules. Te és a gyerekek… lakjatok velem. Saját hálószobájuk lenne, és mi ketten több időt tölthetnénk együtt. És tudom, hogy milyen vagy, szóval fizethetsz nekem lakbért vagy bármit, … majd kitaláljuk a részleteket.

– Ez nem túl jó időzítés– mondja halkan.

– Miért nem? – kérdezem egy kicsit erélyesen. – Miért nem jó az időzítés?

– Mert nyilvánvalóan egy kicsit érzékeny vagyok erre az egész jövedelem egyenlőtlenség dologra– csattan fel, majd azonnal bocsánatkérőnek tűnik. Vesz egy mély lélegzetet, és kifújja a levegőt.– Nézd … sajnálom. Teljesen megértem hogy nem ebből indulsz ki. Csak el kell simítanom néhány dolgot. Az ajánlatod kedves, és bolond lennék, ha nem fontolnám meg. Szóval miért nem hagyod, hogy gondolkozzak rajta egy kicsit? Beszélhetnénk errőlmáskor, rendben?

– Rendben– mondom egy erőltetett mosollyal, mielőtt magamhoz húzom egy ölelésre. Mert tudom, hogy nem lenne jó, ha erőltetném ezt a dolgot. Tudom, hogy Julesnak szüksége van arra, hogy a maga idejébendöntsön. – De még ne menj el! Szeretnék egy kis időt ellazultan eltölteni a kanapén. Úgy hallottam, ez egy ünnepi hagyomány.

– Te kanadai vagy – mutat rá. – Mit is tudhatsz erről?

– Csak félig vagyok kanadai – mondom neki vigyorogva.– Anyukám amerikai, és biztos forrásból tudom, hogy ezt szokták csinálni, miután megettek egy csomó pulykát.Tudod, nem ez az első hálaadási menetem.

Szerencsére felnevet, és elernyed a karjaimban, a korábbi neheztelését egyelőre elfeledve. A megkönnyebbüléstől halványanelmosolyodom, amiért nem basztam eliszonyatosan a dolgokat a csajommal.

24. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Suzy

 

 

Kilépek a próbafülkéből, óvatosan felhúzom a hosszú szoknyát, így nem botlom meg benne. Vagy öt centivel hosszabb, de úgy találom, hogy magassarkúval tökéletes hosszúságú lesz.

Gondolom.

Nem igazán biztos.

Legutóbb a végzős bálomon viseltem báli ruhát. Az nem volt az a varázslatos, romantikus esemény, amiről a legtöbb gimis végzős lány álmodik, hogy a kedvesükkel töltik. Egy jóbarátommal mentem, Johnny Davidsonnal. Akkoriban egyikünk sem járt senkivel, így jó ötletnek tűnt. Semmi emlékezetes nem volt abban az estében és emiatt az emlékeim ködösek. De arra emlékszem, hogy Johnny rágyújtott egy jointra, ahogy beültünk a legjobb barátja kocsijának hátsó ülésére, és a srác vezetett a partnere pedig az anyósülésen ült. Amikor megkínált, tagadólag megráztam a fejemet, és mielőtt visszahúzhatta volna az ülésen, egy parázs elszabadult és leesett az aranylamé ruhámra, amitől egy pontosan tízcentes nagyságú lyukat olvasztott bele.

Szép idők.

A próbafülkéből kimenve Suttont keresem. Megkértem, hogy jöjjön el velem vásárolni, mert nekem fogalmam sem volt, mit viselnek egy celeb jótékonysági gálán, mert soha nem voltam gálán, még kevésbé jótékonyságin, annál kevésbé olyanon, ahol hemzsegnek a hírességek.

Lenézek a pántnélküli ezüstkék ruhára. A felső része szaténból készült csillogó tüll borítással, és a szoknya semmi más, csak többrétegnyi ugyanabból a csillogó tüllből teljes hosszában a padlóig nyúlva, így egy kicsit kiáll. Amikor körbeforgok, szépen suhog és kibaszottul kellemetlenül érzem magam benne.

– Ó, Istenem, Jules – hallom Suttont, miközben visszasétál a próbafülkékhez, karján egy másik báli ruhával, ezúttal áfonyavörös színben. Végignéz rajtam, szemei kitágulnak elismerésképpen. – Ez az.

– Tényleg? – kérdezem egy egészséges adag szkepticizmussal. Eddig egyetlen „aha” pillanatom sem volt a ruhákkal, amiket felpróbáltam, de nem is volt olyan nagyszerű a választék. Nagyon szűkös a keretem, így csak a kiárusítós állványról válogattam.

– Bízz bennem – mondja határozott bólintással. – Ez teljesen az. Még csak nem is engedem, hogy ezt a másikat felpróbáld.

Lenézek a ruhára és vonakodva beismerem, hogy ez valószínűleg kedvemre való. A színe tényleg jó áll nekem, szerintem. És határozottan megfizethető.

Suttonra visszanézve azt mondom:– Rendben. Akkor ez az.

– Tökéletes.– Rámsugárzik, majd az öltözőfülkéhez megy, amiben voltam, és megragadja az öt ruhát, amit már felpróbáltam. – Csak felakasztom ezeket, és elkezdem megkeresni a megfelelő magassarkút, ami illik ehhez. Találkozzunk a cipőrészlegen, mikor végeztél.

– Oké – mondom félszívvel, mert őszintén szólva utálok vásárolni. Soha nem volt olyasmi, amiért lelkesedtem, valószínűleg azért, mert valahogy mindig tudtam, mit akarok, így a ruhaállványok böngészéseszámomra nem volt más, csak időpocsékolás. Sokkal inkább online vásárolok a kényelem miatt, de ezt nem tudtam megtenni egy báli ruha esetében. Fontos volt, hogy megtaláljam a megfelelőt, mire lejár az idő. Másfél hét múlva lesz a gála, amire Max meghívott hetekkel ezelőtt.

Akkor rögtön beleegyeztem, mert a dolgok újak és izgalmasak voltak.

Azóta nem vagyok olyan lelkes, és azt hiszem, halogattam a ruhavásárlást, mert az izgalom kiapadt.

Ez persze leginkább a rólam írt cikk miatt volt, amit továbbra is látok keringeni a közösségi médiában, különösen miután Maxnek meccse van. Tudom, hogy nem kellene kínozni magam, hogy elolvasom, de nem tehetek róla. Olyan vagyok, mint a közmondásos gyerek, aki a forró tűzhelyre teszi a kezét, bár az anyja azt mondta, majd megégeti magát és fájni fog.

Miután leveszem a ruhát, felakasztom a vállfára, és ismét felveszem a saját ruháimat, kimegyek a próbafülkéből. Lehajtom a fejem, ahogy még egy pillantást veszek az akciós árcédulára, hogy biztosan tényleg az én árkategóriámban van, és belefutok egy másik emberbe.

– Bocsánat – mondom, miközben megbotlom, összeszedem magam és felnézek. – Nem figyeltem, merre megyek.

Egy fiatal nő áll ott – talán egyidős velem – a mellkasa előtt összefont karokkal és színtiszta undorral néz rám. Egy másik nő – kb. ugyanolyan korú – áll közvetlenül mögötte, nem olyan undorodva, de az orrát kissé ráncolja.

– Bocsánat – motyogom ismét.

– Te nem vagy elég jó Maxnek – mondja az első nő szemtelenül.

Pislogok, szóhoz se jutok. Csak ennyit mondok – Tessék?

Lassan megismétli, a szavai élesebbek. – Te. Nem. Vagy. Elég. Jó. Maxnek.

Forog az agyam, próbálom kitalálni, ki ez a nő. Egy korábbi barátnő, aki vissza akarja kapni?

– Bocsánat – mondom, ahogy felemelem az állam felé. – De ki vagy te, és honnan ismered Maxet?

A szemeit forgatja és azt mondja – Nem ismerem őt személyesen. De Cold Fury rajongó vagyok, és ő a kedvenc játékosom. Olvastam rólad a cikket, és neki nincs szüksége az életében olyan személyre, aki megpróbálja kihasználni. Ez totálisan összezavarja a játékát, és a rajongói nem akarják, hogy összetörjön a szíve, amikor az igazi természeted kiderül.

Lehajtom a fejem, lenézek a kezemben lévő ruhára, és az orrom alatt azt motyogom:– Kurvára biztos csak viccelsz velem.

Veszek egy nagy levegőt, ráemelem a tekintetem, és magamra tapasztom a legragyogóbb mosolyt, amit össze tudok szedni. Ez teljesen hamis, és arcom azonnal erőlködve próbálja fenntartani. – Nos, tiszteletben tartom a véleményed, de ellent kell mondanom neked. Most, ha megbocsátasz, mennem kell.

Ahogy elhaladok mellette és a másik nő mellett, még bevisz egy utolsó döfést azt motyogva „aranyásó”, miközben elsétálok.

Kimegyek az öltözőből, és a kint lévő állvány felé fordulok, amin egy sor szoknya és blúz van. Nem érdekelve, hogy a ruha nem oda való, addig taszigálom, míg a vállfa kampós vége rá nem akada rúdra és elsétálok.

Egy enyhe szúrás az orromban figyelmeztet a közelgő könnyekre, szóval veszek néhány éles lélegzetet, és kiskutyákat és babákat próbálok elképzelni, két dolgot, ami garantáltan feldobja a napot. A jelenlegi hangulatomra nem hat, de legalább a teljes sírógörcsöt megakadályozza.

Gyorsan megtalálom a cipőrészleget, és Sutton látja, hogy jövök. Felemel egy pár ezüst magassarkút és felragyog. – Ez tökéletes lesz azzal a ruhával.

Visszavarázsolom a hamis mosolyt, és azt mondom neki – Nem vagyok oda érte. Még át akarom gondolni egy kicsit, és talán kipróbálni más üzleteket is.

– Oké, menjünk – mondja, miközben visszateszi a cipőket. – Csináljuk.

– Talán majd máskor – mondom neki halkan, ahogy kimegyünk az áruházból. – Tényleg fáradt vagyok és be akarom fejezni.

Tina vigyáz a gyerekekre helyettem,Max pedig idegenbeli meccsen van. Most semmi mást nem akarok csinálni, csak hazamenni és összebújni velük egy kicsit. Levy és Rocco valószínűleg nem fog belemenni, de Annabelle mindig vevő egy kis ölelésre.

Sutton kételkedve néz rám, de nem mond semmit.

Ami jó.

Nincs kedvem beszélni azokról a pocsék érzésekről, amik most eluralkodnak rajtam.

 

—

 

Ülök a festőállványom előtt, az üres vásznat bámulom. A lakás csendes, a gyerekek néhány órával ezelőtt lefeküdtek. A festményeimet a konyhában csinálom, mert itt van a legtöbb hely az anyagaim elrendezésére és az állványom egy asztali modell, szóval tényleg ez az egyetlen hely festeni.

Azóta itt ülök, mióta a gyerekek lefeküdtek, próbálok valami ihletet szerezni, de semmi sem jön.

A tekintetem az állvány mellett heverő borítékra vándorol.

Darabos, rendetlen kézírással a nevemmel és címemmel.

Atlantából postázva.

A feladó címét nem ismerem, de a felette lévő nevet igen.

Dwayne Collins, a sógorom.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni tudva, hogy amint kinyitom és elolvasom, ami benne van, a világom fenekestől felfordul majd. Tudom, mert statisztikailag lehetetlen, hogy a boríték bocsánatkérést tartalmaz vagy elmaradt gyerektartást. Dwayne-ről beszélünk. Ő egy haszonleső, ami azt jelenti, hogy bármi is van a borítékban, az a célja, hogy a hasznára legyen, és bántsa a gyerekeit.

Efelől semmi kétség.

Visszafordulok a vászonhoz és bámulom. Még az ecsetemet se vettem fel. Nem vesződtem azzal, hogy színeket keverjek vagy feltöltsem a palettámat a választásaimmal. Csak bámulom az üres vásznat, mert úgy tűnik, az agyam nem képes mással megbirkózni, csak a nyugtató fehérségével, ami visszabámul rám. Ez könnyű és egyszerű.

Valami, amire most veszettül szükségem van.

Könnyű.

Egyszerű.

Laza.

A szemeim visszatérnek a borítékhoz, és egy sóhajjal felveszem, mert nem mellőzhetem örökké. Feltöröm a pecsétet, belül végighúzom az ujjam, hogy nyílást tépjek a hosszán, és kihúzok egy csomag papírt, amit, ha egyszer kibontok, nem tűnik többnek négy-öt oldalnál.

A tetején egy kézzel írt üzenet van Dwayne-től, amit nem olvasok el azonnal, de lehúzom, hogy lássam, mi van alatta. A vérem jegessé válik az ereimben, amikor felfogom a tényt, hogy ez egy jogi dokumentum, és „Kérelem gyámság megszüntetésére” a címe.

Próbálom beszívni a levegőt, de alig jut be, és amikor újra kijön, az egy fájdalmas zihálás. Ledobom a dokumentumot, és visszanézek Dwayne kézírásos üzenetére, ugyanazzal a szúró érzéssel, amit korábban az áruházban éreztem, amikor eszembe jutott, hogy a legtöbben aranyásónak tartanak engem.

A szemeim átrepülnek a papíron.

 

 

 

Julianne,

Voltam egy ügyvédnél, hogy megbeszéljük az apai jogaimat Roccóval, Levy-jal és Annabelle-lel kapcsolatban. Azt mondta, jó esélyem van arra, hogy visszakapjam őket tőled. Az ügyvéd állította ezt össze, és nekem csak be kell adnom a bíróságnak.

Még mindig azon gondolkodom, mi a legjobb az érintettek számára. Hívj fel, és talán meg tudjuk oldani a dolgokat.

Dwayne

 

Blöfföl.

Úgy kell lennie. Dwayne nem akarja a gyerekeket. Sosem akarta azokat a gyerekeket. Ő csak szabadságot akart, hogy azt csinálja, amit a legjobbnak érez, és ehhez pénzt akar.

Visszanézek a kérelemre, és törvényesnek tűnik. Úgy gondolom, befektetett egy kis pénzt egy ügyvédbe, hogy összeállítsa ezt, remélve, hogy a fizetség nagyobb lesz.

Legalábbis ez az, amit remélek. Megfontolni, hogy mindezt komolyan gondolja, olyan dolog, amit az én túlterhelt és érzelmes agyam most nem tud kezelni. Arról ne is beszéljünk, mit művel a szívemmel.

Arra gondolok, most azonnal felhívom Dwayne-t, de mélyen belül tudom, hogy nem jó ötlet. Számba veszem az érzelmeimet, és a tehetetlenség és csalódottság mellett egy nagy adag dühöt is érzek iránta.

Az öltözőben lévő nő iránt.

Luc iránt.

Camille iránt.

Minden és mindenki iránt, aki mostanában annyi szorongást és önbizalomhiányt okozott.

A festékesdobozom felé fordulok, és felveszek néhány színt. Kéket, feketét, lilát.

Sötét színeket.

Illenek a hangulatomhoz.

Mivel az ihlet tehervonatként csapott le rám, úgy döntök, vele tartok, és holnapra hagyom Dwayne-t, amikor tisztább lesz a fejem. Úgy döntök, ezeket az érzéseket a vászonra fókuszálom, és talán létrehozok valamit, ami nemcsak segít megtisztulni ettől az undokságtól, de elég igéző lesz ahhoz, hogy valakit vásárlásra csábítson.

Festek, elveszek az érzésben, és hagyom, hogy a tehetségem történetté változtassa a vásznon. Több mint egy órán át folyamatosan festek, nem tartok szünetet, és nem gondolom át, merre tartok ezzel az alkotással.

Festek és festek és festek, egyre mélyebbre süllyedek benne.

A telefonom csörög, és először alig jut át. Úgy tűnik, az elmém mindent ki akar zárni.

De továbbra is csörög, így végül elszakítom a tekintetem a vászonról, és lenézek rá.

Max hív.

Megnézem az időt, és rájövök, hogy az elmúlt néhány órában idegenbeli meccset játszott a Chicago Bobcats ellen. Meg szoktam nézni az összes meccsét a nagy, síkképernyős tévén, amin nekem vett, és vonakodva elfogadtam.

Nem aranyásó. Nem aranyásó.

De ma este teljesen elfelejtettem, annyira belemerültem a saját problémáimba. Egy villanásnyi bűntudat söpör át rajtam, és szörnyen érzem magam, mert az összes vélt hibám mellett ma este megfeledkeztem arról, hogy jó barátnő legyek.

Leteszem az ecsetemet, a feltöltött sörték a paletta szélén pihennek, és lassan a telefonom felé nyúlok.

Aztán megállok.

A mai nap az egyik legszarabb volt az életemben azóta, hogy Melody meghalt, és tudom, ha felvenném a telefont, akkor mindet el kellene mesélnem Maxnek. Fogalmam sincs, hogy az emberem nyert vagy veszített-e, csak azt, hogy ma este semmi jót nem tudok neki felajánlani. Egyáltalán nem akarom őt a túlérzékenységemmel terhelni arról, mit gondolnak rólam mások, vagy a Dwayne kreálta zavaros problémákkal.

Nem akarok mesélni neki ezekről a dolgokról, mert félek, hogy rövidesen egy nap tényleg felébred és észreveszi, mit kap velem és rettegek, hogy világossá válik számára, én nem az a fogás vagyok, amire ő gondolt.

Szóval felveszem az ecsetemet, és folytatom a festést.