15.-16. Fejezet

 

15. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Red Ruby

 

 

– Oké, csokoládé-beton[1] brownie-val – mondom, miközben a fagyis poharat az asztallapon keresztül Levy felé tolom. – Sima vanília karamellaszósszal Roccónak, és egy banánsplit Annabelle-nek.

Kiadagolom a fagylaltot, majd a kanalakat és a szalvétákat. Ez szükséges csemege, miután az elmúlt órákat azzal töltöttük, hogy a Durham Life and Science múzeumban barangoltunk, medvéket, farkasokat és makikat néztünk, végigsétáltunk a pillangóházon, és játszottunk az összes szabadtéri eszközön.

Teljesen ki vagyok ütve, de a gyerekek még mindig úgy néznek ki, mintha rengeteg energiájuk lenne.

Beleássák magukat, belemártják a kanalukat, majd terebélyes fagylaltgömböcöket és válogatott nyalánkságokat emelnek ki, amelyek túl nagyok a szájukhoz, de valahogy mégis megoldják, hogy beleférjen.

Mosolyogva figyelem őket, majd gyorsan megnézem az órámat. Julesnak egy órán belül haza kell érnie, és reméltem, hogy mire odaér, a gyerekek már meg lesznek etetve, megfürdetve és lefekvésre készen, de késésben vagyunk.

Azért késünk, mert ma egy kibaszottul nagyszerű napunk volt, és hát... ki akarja, hogy a nagyszerű véget érjen?

Nem gondoltam, hogy a mai nap olyan nagyszerű lesz, mint amilyennek bizonyult, mert ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor inkább Julesszal tölteném, nem pedig három gyerekkel, akik nagyon aranyosak és nagyon szórakoztatóak, de nem velük akarom tölteni a napom nagy részét. A hétvégék különleges alkalmak számomra és Jules számára, mert az ő időbeosztása hétközben túlságosan hektikus ahhoz, hogy sok időt töltsön velem, az én hétvégéim pedig az utazási ütemtervünktől függnek. Sajnos azt kell mondjam, hogy az idő nagy részében Jules és én telefonhívásokon és FaceTime-on keresztül kötődünk egymáshoz, ami nem értéktelen. Voltak már olyan beszélgetéseink, amelyek néhány órán át tartottak, amit tudom, hogy ha együtt lennénk, dugással töltenénk, így bizonyos értelemben még jobban megismerjük egymást.

Jules és én nagyon sok mindent megosztottunk egymással telefonon keresztül, és nyugodtan mondhatom, hogy többet tud rólam, mint bárki más az életemben, talán a szüleimet és a testvéreimet kivéve. Én is határozottan mindent tudok róla, ami magában foglalja a halálról, a veszteségről és a gyászról való mély beszélgetéseket. Valójában Melodyról is sokat beszélgetünk.

Azt is elmondta, mennyire félt az elmúlt hónapokban, hogy Melody halálával elvesztette a legjobb barátját, és hogy nincs senki más, akire támaszkodhatna. Mindent megtudtam az apjáról, akit kétségtelenül szeret, de akiről elmondható, hogy teljesen megbízhatatlan. Annyira sokat van úton, hogy csak néhány havonta látja Julest, és általában egyszerre csak néhány napot.

A múlt hét nagy részében távol voltam egy hárommeccses út miatt, és így nagyon-nagyon szerettem volna a szombatot Julesszal tölteni. Vasárnap hazai meccsünk lesz, így a nap nagy része elúszik, ami azt jelentette, hogy a szombat volt a nagy lehetőségem.

De aztán Jules tegnap este, mielőtt a csapat felszállt a gépre, hogy visszatérjen Raleigh-be, elmondta, hogy Olivia és Stevie meghívta őt egy wellness-napra, és tudni akarta, mit gondolok erről.

És nekem határozottan voltak gondolataim.

Az első és legönzőbb gondolatom az volt, hogy „kurvára kizárt”, mert vele akartam lenni szombaton, még akkor is, ha ez a gyerekeket is magában foglalja, ami így is lett volna.

De a második gondolatom, amit végül is helyesnek éreztem, az volt, hogy Julesnak nagyon jól jönne egy szabadnap. Még mindig lényegében két munkahelyen dolgozik– az idősek otthona és az éjszakai festés teljesen kimeríti. Egy wellness-napnyi kikapcsolódás nagyon jót tenne neki, és a „wellness-nap” nem igazából jelentett egész napot. Valójában csak négy óráról volt szó, és délutánra foglalták le, így aznap délelőtt Julesszal tölthettem az időt.

Szóval azt mondtam neki: – Bébi... ez remekül hangzik.

– Tényleg? – kérdezte, és hallottam az aggodalmat a hangjában. – Nem gondolod, hogy ez könnyelmű? Úgy értem... Stevie mondta, hogy van néhány kuponja, és több festményt adtam el, mint gondoltam, szóval van egy kis plusz pénzem...

– Jules – dorgáltam meg. – Nem tennél valamit magadért, kérlek? Megérdemled.

Fújt egyet, aztán elhallgatott, miközben elgondolkodott. Vártam, hogy átgondolja a dolgot, és amikor végül megszólalt, teljesen megmelengette a szívemet. – De ezzel négy órát veszítek el, amit veled tölthettem volna.

Köhögnöm kellett egy kicsit, hogy kitisztítsam a torkomat, de nem tudtam visszatartani a mosolyt a hangomból, amikor azt mondtam: – Jules... menj el a fürdőbe, érezd jól magad. Én elviszem a gyerekeket, és valami szórakoztatót fogunk csinálni, így megspórolhatod a bébiszittert.

– Komolyan el akarsz vinni három randalírozó gyereket fél napra?– kérdezte szkeptikusan.

Nem.

– Persze, hogyakarom– biztosítottam őt. – Átmegyek, megreggelizünk, aztán együtt lógunk egy kicsit. Utána ebédelünk. Azután elmész csiszoltatni és fényeztetni, vagy bármit is csinálsz egy spaban, én pedig foglalkozom a gyerekekkel.

– Fogalmam sincs, mit csinálnakegyspaban– mondta nevetve. – Még sosem voltam.

Ez elszomorított. Olyasvalaki, mint Jules, megérdemelte, hogy kényeztessék, és megfogadtam, hogy rendszeresen foglalok neki spa időpontot, és vigyázok a gyerekekre, hogy megfiatalodhasson.

Végül beleegyezett, hogy elmenjen, és a nap első felét vele tölthettem, még ha ennek az időnek egy részét a lakásán lógva töltöttem is, hogy elvégezhesse a mosást. Ebbe csak azért mentem bele, mert Jules megígérte, hogy eljön a holnapi meccsre a gyerekekkel, és ahhoz, hogy ezt megtehesse, el kellett intéznie néhány szarságot ma. Ez magában foglalta a gyerekek összes ruhájának kimosását, és nyilvánvalóan azt is jelentette, hogy a padlót is fel kellett porszívózni és mosni.

És mivel a Julesszal töltött napom része volt, hogy segítettem neki ezeket a dolgokat elvégezni, mégsem volt olyan hely, ahol szívesebben lettem volna.

Nézem, ahogy Annabelle megpróbál egy hatalmas kanál jégkrémet a szája felé vinni, de az meginog, és elkezd lecsúszni az oldalán. A kezem épp akkor lő ki, amikor leesik, és egyenesen a tenyeremre kapom. Lenéz a kezemre, majd vigyorogva néz vissza rám. – Hoppá.

Nevetek, felkapok egy marék szalvétát, és megtörlöm a kezem. – Mi lenne, ha kisebb falatokat ennél. Nem kell sietni, hogy az egészet lenyeld.

– Nem tehetek róla – mondja, miközben egy újabb nagy kanálnyit ragad. – Túl finom, és alig jutunk fagyievéshez.

Meglepetten pislogok rá, és megkérdezem: – Hogy érted, hogy alig?

– Fagyit ehetünk – mondja Rocco, miközben rám néz az asztal túloldalán. – De általában az olcsó cuccot a közértből. Vagy pálcikás jégkrémet.

– Jules néni csak ezt engedheti meg magának – teszi hozzá Levy tényszerűen.

Mindhárom gyerekre nézek, a tekintetem végigpásztázza az asztalt, teljesen meglepődve, hogy ez számukra egy jelentős csemege, és teljesen elképedve, hogy értik Jules küzdelmének fogalmát.

– De ez rendben van– teszi hozzá gyorsan Rocco, és azt hiszem, elkapott valamit az arcomon, ami miatt küszködik. – Jules néni nagyon jól gondoskodik rólunk, és még többet adna, ha tudna.

– Fog tudni– mondom, a hangom rekedt a bizonytalanságtól. – A festményei nagyon jól fogynak, és ez csak idő kérdése. Talán még a Sweetbrier-i állását is ott tudja majd hagyni.

– Áá– mondja Rocco, miközben visszameríti a fagylaltjába a kanalát. – Imádja azt a helyet.

– Nem értem, miért – motyogja Levy. – Egyszer elvitt minket oda, hogy meglátogassuk azokat az öregeket, és bűzlik.

Rocco bordán könyököl Levyt, mire Levy egy ütést mér Rocco vállára, és rámered.

– Nem tehetnek róla – szól közbe Annabelle kedves hangon, és én megfordulok, hogy ránézzek, miközben Levyt bámulja. – Öregek, és ha az ember megöregszik, van, amin nem tud segíteni. Jules néni azt mondja, hogy kedvesnek kell lennünk velük.

Levy szégyenkezve lógatja le a fejét, és ezt lenyűgözőnek találom. Rocco a szőnyeg szélére állítja, és ő visszavág. Annabelle megmossa a fejét, ő pedig bűnbánóvá válik.

– Nos, a helyzet a következő – mondom a gyerekeknek, miközben továbbra is a szalvétával tapogatom a ragacsos tenyeremet. – Jules nénitek mindhármótokat nagyon szeret, és ezért nagyon keményen dolgozik, hogy jó életet biztosítson nektek. Én pedig nagyon keményen dolgozom, hogy segítsek neki, mert én is törődöm vele.

– Szereted őt? -kérdezi Annabelle, és hú bassza meg... csak... mi a fasz?

– Öhm – dadogom, aztán megint dadogok. – Öhm.

– Nos, szereted? -kérdezi Rocco kissé agresszívan. – Mert szerintem Ő szeret téged.

Megrándulok a székemben, és nem lehet letagadni az eufória érzését, ami e kijelentés hallatán szétárad bennem. Rocco felé hajolok. – Tényleg?

– Állandóan rólad beszél – mondja Rocco megfontoltan bólintva. – És mindig olyan boldog, amikor felhívod.

– És láttuk, ahogy csókolózik veled – teszi hozzá Levy. – Megcsókolod az embereket, ha szereted őket.

– És most nagyon boldog – teszi hozzá Annabelle édes hangon. – Mióta találkozott veled, állandóan mosolyog.

Jézusom!

Ezek a kölykök.

Az asztalra támasztom a könyökömet, és összesimítom a tenyereimet, ahogy ezt a három kis bölcs és éleslátó zsiványt nézem. Nem tudom, tudják-e, mi a szerelem, de van elképzelésem. Nem vagyok benne biztos, hogy így nevezném-e azt, amit Jules iránt érzek, vagy fordítva, de azt biztosan tudom, hogy valami átkozottul közel áll hozzá. Tudom, hogy még soha életemben nem éreztem ilyet, és meg kell mondanom... kurvára megnyugtató, hogy Annabelle felismerte, hogy a nagynénje boldogabb, mióta megismert engem.

– Szóval, a következő a helyzet Jules nénitekkel és velem kapcsolatban – mondom óvatosan a gyerekeknek. – Nagyon fontosak vagyunk egymásnak, és örülök, hogy boldogabbá teszem őt. Engem is nagyon boldoggá tesz.

– Szóval szereted őt – erőlteti Levy, és mivel ez a gyerek választ akar, és mivel nem hazudhatok neki, nagyon gyorsan ki kell értékelnem az érzéseimet.

Jules egy csodálatos nő. A tulajdonságai sokfélék, változatosak és lehengerlőek. Odaadó a gyerekek iránt, keményen dolgozik, és teljesen átadja magát. Egyetlen önző csont sincs a kibaszott testében.

Megnevettet... olyan kurvára nagyon.

Már attól mosolygok, hogy a jelenlétében vagyok.

És már attól is feláll, hogy a közelében vagyok.

Állandóan rá gondolok, és állandóan vágyom rá, hogy vele legyek.

Előre tekintek a jövőmre, és megpróbálom elképzelni, hogy ő nincs benne, és egyszerűen nem tudom megtenni.

Még csak kurvára elképzelni sem tudom.

Még az összes probléma ellenére is, amivel szembe kell néznünk, és az időnk korlátai ellenére is, és annak ellenére, hogy három gyerekkel érkezik, és én a munkám miatt az időm ötven százalékában utazom, és a dolgok most annyira instabilak számára... nem tudom elképzelni, hogy bárki mással legyek.

Szemtől szembe nézek Levyvel, és elmondom neki az igazat. – Igen, kölyök... szeretem őt.

Tudom, hogy csak hat hét telt el azóta, hogy először találkoztam vele, de azt hiszem, talán egy kicsit beleszerettem abba az első este a kisboltban, amikor megpróbáltam segíteni neki lehúzni Annabelle-ről a ragasztószalagot, és bár látszott rajta, hogy a vereség határán áll, mégis kitartott.

– Meg kellene mondanod neki – mondja Rocco.

– Ne félj – mondja Annabelle, és én szembefordulok vele.

– Nem félek – biztosítom őt. – Csak azt szeretném, ha eljönne a megfelelő pillanat, tudod?

Bólint.

– Szóval mi lenne, ha ez kettőnk között maradna, oké?– kérdezem a gyerekektől, miközben megfordulok, hogy egymás után mindegyikre ránézzek.

Három mosolygós bólintást kapok cserébe.

– Oké, lássatok hozzá a fagylaltokhoz – mondom nekik. – De vacsorára pizzát fogunk rendelni, és jobb, ha mindannyian megesztek legalább egy szelet pizzát, nehogy Jules néni megtudja, hogy ilyen közel a vacsorához fagyival etettelek benneteket.

---

[1] Chocolate concrete –  csokoládés, krém nélküli sütemény

16. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Miss Hell

 

 

Lenézek a halványkék, csillogó lakkra, amit a technikus a lábkörmeimre fest, és elégedett vagyok a választással. Stevie készítette nekem, és talán a bennem élő művész az, de értékelem a funky stílusát. Tudtam, hogy Olivia olyasvalaki, aki csodálatos barátom lehet, már abból az egy éjszakából, amikor a múlt héten együtt lógtunk, de csak húsz percbe telt, miután megismertem StevieMaglianót, hogy tudjam, ő a lelki testvérem lehet.

Nem mintha veszélyeztetném Oliviával a legjobb barát státuszát, bár egyértelmű, hogy nem levédett. Olyan különleges kötelék van közöttük, amihez nem lehet hozzányúlni, de Stevie rögtön az elején teljesen úgy éreztette velem, hogy a második legjobb barátja lehetek.

Ennek talán köze lehetett ahhoz, hogy a wellness napunk közös masszázsokkal kezdődött. Mindannyian ugyanabban a szobában. Stevie-nek nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy közvetlenül előttem dobja le a nadrágot, mielőtt felmászik a három asztal egyikére, amelyek egy privát, szantálfa- és levendulaillatú szobában voltak elhelyezve, a háttérben pedig halkan csengő zene szólt. Sietve elfordítottam a tekintetem, de gondoltam... mi a fene. Meleg, és nyilvánvalóan nem érdeklem, de homályosan elgondolkodtam azon, hogy Max dühös lenne-e, ha megtudná, hogy meztelenre vetkőzöm– bár csak ideiglenesen – egy másik férfi előtt.

Szerintem nem, mert ismeri Stevie-t, és tudja, hogy olyan, mint egy a lányok közül.

Mindenesetre húsz perc elteltével Stevie-nek már sikerült kihúznia belőlem az egész történetemet. Mindent elmeséltem neki és Oliviának Melodyról, arról, hogy milyen közel álltunk egymáshoz, és hogy milyen szörnyű volt végignézni a halálát. Stevie sírni kezdett, aztán elkalandozott – egy nagyon fontos témára–, és mesélt nekem Olivia rákjáról. Egy kicsit tudtam róla Maxtől, de a teljes történetet megtudtam. Aztán Stevie visszairányított abba az irányba, amit ő „az igazán gyümölcsös dolgoknak” nevezett, és rávett, hogy kiöntsem a szívemet arról, hogyan találkoztam Maxszel, és szégyenkezés nélkül bevallottam neki és Oliviának, hogy mennyire belezúgtam.

A masszázs után a beszélgetés némileg megszakadt, mivel arcpakolást kaptunk, de aztán újra folytatódott, amint elkezdtük a manikűröket és pedikűröket.

És most befejezzük, és boldognak és felfrissültnek érzem magam.

– Szóval, komolyan – mondja Stevie, miközben körmeit merész neonsárgára festik.

– Neked és Maxnek ki kell találnotok valamit, hogy több időt tölthessetek együtt. Bár biztos vagyok benne, hogy az unokahúgod és az unokaöcséid mérhetetlenül imádnivalóak, neked és Maxnek több kettesben töltött időre van szükségetek.

– Teljesen egyetértek – mondom vágyakozva, visszagondolva arra, amikor utoljára voltunk együtt meghitten. Egészen pontosan egy héttel ezelőtt, amikor olyan keményen megdugott a kanapéja háttámláján, és aztán bevitt a hálószobájába, és lassan, gyengéden megdugott.

Még mindig nem tudom eldönteni, melyik tetszik jobban.

– Ha segítségre van szükséged a gyerekekkel kapcsolatban, csak kérned kell – mondja Olivia. – Garrett és én majd vigyázunk rájuk.

– Én is – mondja Stevie. – Abszolút gyereksuttogó vagyok, és sokkal szórakoztatóbb vagyok, mint Olivia és Garrett.

Olivia felhorkant, de nem mond ellent.

Frusztráltan fújom ki a levegőt. – Nem csak arról van szó, hogy időt találok a gyerekektől távol. Ez az időszak megtalálása. Meg kell keresnem egy bizonyos összeget, hogy megadjam nekik, amire szükségük van, és ki tudjam fizetni a számláimat, ez pedig munkát, munkát, és munkát jelent.

– Max elmondta Garrettnek, mennyire aggódik érted – motyogta Olivia.

– Tényleg? – kérdezem kíváncsian. Mert nem igazán gondoltam, hogy a férfiak ilyen dolgokról beszélnek.

Olivia bólint. – Nagyon törődik veled, Jules. Még ha nem is mondta volna el Garrettnek, aki elmondta nekem, ez világosan látszik.

– Én is törődöm vele – mondom halkan, és a szívem teljesen összeszorul, amikor Maxre gondolok, és arra, hogy mennyit jelent nekem.

– Hozzá kéne menned feleségül – viccelődik Stevie. – Gazdag, mint az állat, és neked nem kellene dolgoznod.

Horkantok, ahogy Olivia is, és nem veszem komolyan. Azt hiszem, Stevie és Olivia rájöttek, hogy nem vagyok aranyásó, mivel a Stevie-nek korábban elmondott történetem része volt, hogy meséltem nekik a kölcsönről, amit Max adott nekem, és hogy ragaszkodtam hozzá, hogy minden egyes festményből visszafizessem neki.

– Bárcsak többet adhatnék neki magamból – mondom mogorván. Igazából attól félek, hogy Max megunja, hogy arra várjon, hogy többet adjak neki.

– Nos, ha a festményeidet továbbra is úgy adod el, ahogy eddig, akkor esetleg felhagyhatsz a másik munkáddal, és így több időd maradna – mondja Stevie.

És ebben nem hazudik. Gyorsan eladta azokat, amiket eredetileg Max hozott neki, én pedig az elmúlt négy hétben a belemet is kidolgoztam, és a műveim olyan gyorsan fogytak, ahogyan én készítettem őket. Stevie felkeresett néhány másik trendi üzletet is a környéken, és közülük három már az én munkáimat is árulja.

Ráadásul Stevie ma azt mondta, hogy egy galériatulajdonos barátja beszélni akar velem egy gyűjtemény összeállításáról, hogy esetleg jövő tavasszal kiállíthassam, ami azt jelenti, hogy még többet kell festeni.

De még ha tudnék is annyit keresni, hogy csak a műveimből meg tudnék élni, nem biztos, hogy ezt megtenném. Úgy értem, szeretem a munkámat. Szeretek idősekkel dolgozni. Azt hiszem, ez a hivatásom.

Szóval, ha megtartom a munkámat a Sweetbrierben, és továbbra is festek, és a gyerekek továbbra is az első számú prioritásom maradnak, akkor hova is kerül Max?

Ismét az aljára, és ez súlyosan nyomaszt, mert ez nem csak vele szemben nem igazságos, de a fenébe is... velem szemben sem az. Azt hiszem, én is megérdemlek valamit, nem?

– Nem tudom, hogyan tudnám ezt az egészet megoldani – mondom szomorúságtól nehéz hangon. Vagy ez önsajnálat?

– Nézd – mondja Olivia a mellettem lévő pedikűrös székéből, én pedig a nyakamat behúzva ránézek. – Talán ott találod a kompromisszumot. A művészeted jól fogy, és most jól keresel. Talán részmunkaidőben dolgozhatnál a Sweetbrierben, hogy felszabaduljon a napirended.

Rápislogok, de aztán felfelé görbülnek az ajkaim. Ez egyáltalán nem rossz ötlet. Teljesen le tudnám csökkenteni az óraszámomat aSweetbrierben, amíg elég biztos vagyok magamban ahhoz, hogy továbbra is eladhassam a művészetemet. Így folytathatnám a munkát, amit szeretek, folytathatnám a művészetemet, és több időm maradna Maxre és a gyerekekre.

Hirtelen örömhullám söpör végig rajtam, és széles vigyorral nézek Oliviára.

– Tudod... ez működhetne. Úgy értem... utána kellene számolnom, hogy mennyit kereshetnék a festményekkel, de működhetne.

Természetesen szeretnék beszélni Maxszel erről, hogy megtudjam, mit gondol. Mindenki másnál jobban bízom a tanácsaiban, és tudom, hogy soha nem vezetne félre. A legfontosabb, hogy Max tudja, mennyire fontos nekem, hogy saját magam csináljam a dolgokat, mindenféle alamizsna nélkül, ezért segíteni fog elemezni a helyzetet.

Alig várom, hogy visszamenjek a lakásba, és beszéljek vele erről.

 

—

 

Gyakorlatilag ugrándozok a folyosón a második emeleti lakásomhoz. Ahogy elmegyek Glenda és Bill lakása mellett, hallom, hogy odabent kiabálnak egymással, de még ez sem tudja elrontani a kedvemet.

Tudva, hogy Max ott van az ajtó túloldalán, és hogy látom az arcát, és igen... még meg is csókolom, és nem számít, hogy a gyerekek látják-e vagy sem.

Tudva, hogy talán megtaláltam a módját annak, hogy több időt tölthessek azzal az emberrel.

Elfordítom a kilincset, és kinyitom az ajtót, de Max csak az ajtóban vár rám, és az arckifejezésétől minden boldogságérzetem eltűnik, és gödör keletkezik a gyomromban.

– Mi a baj? – suttogom, a szívem vadul kalapál, miközben rossz hírekre készülök. Látom az arcára írva. – Hol vannak a gyerekek?

– Itt van az apjuk – mondja Max komolyan, és a térdem majdnem megroggyan.

– Mi? – kérdezem döbbenten, miközben a táskám lecsúszik a vállamról, és a padlóra esik.

– Lent van velük a komplexum játszóterén – mondja, és én azonnal az ajtó felé pördülök, valamiért pánikba estem, hogy velük van, és nem a látómezőmben.

– Nyugi, Jules – mondja Max halkan, miközben a kezét a vállamra teszi, és megfordít. – Rávettem, hogy adja ide a kocsikulcsát és a pénztárcáját, mielőtt leengedtem volna oda. Ő javasolta a gyerekeknek, és annyira izgatottak voltak, hogy láthatják, és nem gondoltam, hogy jogom van nemet mondani.

Megértően bólintok, de a fejem zúg, mert mindent megpróbálok feldolgozni.

És igen... megértem, hogy Max miért érezte magát kényelmetlenül, amikor elutasította Dwayne kérését, hogy elvihesse a gyerekeket játszani, de teljesen lenyűgözött a gyors gondolkodása, hogy levegye a kulcsait és a pénztárcáját. Nem mintha Dwayne elrabolná a gyerekeket.

Nem hülye.

Teljesen megbízhatatlan és egy általános balfácán, aki elhagyta őket és az anyjukat.

– Mit akar? – suttogom félve.

– Nem tudom – mondja Max. – Váratlanul ért. Az ajtód előtt várt, amikor ideértem. A gyerekek azonnal odarohantak hozzá, de én behívtam egy időre, hogy beszélgessünk. Nyugodtnak tűnik, és azt mondja, csak egy kis időt akart velük tölteni. De őszintén szólva nem tudom, mi a célja, kicsim.

– Beszélnem kell vele – motyogom, bár ez a legutolsó dolog, amit tenni akarok.

– Akarod, hogy veled menjek? – kérdezi Max, a keze felsiklik a nyakam két oldalára, és az arca hozzám hajol.

Bólintok. – Megtennéd?

– Igen, Jules. Persze, hogy megteszem.

Visszamegyünk a lakásból, és lemegyünk a komplexum játszóterére. Azonnal látom, hogy Dwayne Annabelle-t löki a hintán, miközben Rocco és Levy a majomrudakon játszik.

Rocco lát meg engem először, ahogy Dwayne mögé megyünk, és leugrik a játékról, és széles vigyorral az arcán hozzám szalad. Egy pillanatra elszorul a szívem, mert arra gondolok, hogy a belőle áradó boldogságnak köze van ahhoz, hogy az apja itt van, de aztán elkiáltja magát: – Jules néni... ma a legjobban éreztük magunkat Maxszel. Láthattuk a farkasokat és néhány medvét, aztán elvitt minket fagyizni, bár megígértük, hogy vacsorázni fogunk.

Rocco belém csapódik, karjai átkarolnak, és az arca a hasamba nyomódik. A karjaim azonnal átölelik, és teljes megkönnyebbüléssel sóhajtok fel, hogy úgy tűnik, Dwayne nem veszi be. Annabelle leugrik a hintáról, és szintén hozzám szalad. Ragyogóan csillogó szemekkel néz fel rám, és azt mondja: – És tudok egy titkot, amit Max elárult, de nem mondhatom el neked.

– Tényleg? – kérdezem mosolyogva, miközben ujjaimmal végigsimítok a fürtjein.

Lelkesen bólogat. Levy leugrik a játékról, és odasétál hozzánk, nem ugyanolyan lelkesen, de egy ragyogó mosollyal, mielőtt megfordulna, hogy némi zavarodottsággal az apjára nézzen.

És ekkor fordulok Dwayne-hez. Könnyed hangnemben beszélek, de a lényegre térek. – Mit keresel itt?

Dwayne felnyúl, megvakarja a tarkóját, és megvonja a vállát.

– Látni akartam a gyerekeket.

– Előbb telefonálhattál volna – mondom neki egyenesen.

– Nem gondoltam, hogy hagyni fogod, hogy jöjjek, ha ezt teszem – csattan fel, és én azonnal Max felé fordulok, mert érzem, hogy ez nem lesz szép, és nem akarom, hogy a gyerekek lássák.

– Visszavinnéd a gyerekeket, és esetleg megrendelnéd a vacsorát?

Max tekintete belém ég, és látom rajta, hogy küzd, hogy ott akar maradni, hogy fedezzen engem, és hogy meg akarja védeni a gyerekeket. Végül bólint, és kemény pillantást vet Dwayne-re, ami egyértelműen azt sugallja, hogy nem kedveli őt. Aztán a zsebébe nyúl, és előhúzza Dwayne pénztárcáját és kulcsait, és átadja neki. Max a gyerekekhez fordul, és azt mondja: – Gyertek, kis kegyencek. Menjünk pizzát rendelni.

Mindannyian Max köré csoportosulnak, ő pedig Annabelle-t a vállára lendíti. A kislány felsikolt örömében, és egy pillanatig figyelem, ahogy mindannyian elsétálnak, mielőtt visszafordulok Dwayne felé.

– Komolyan, miért most? – kérdezem tőle. – Még arra sem vetted a fáradtságot, hogy elgyere Melody temetésére. Még a gyerekeidnek sem tudtál ott lenni, amikor gyászoltak.

– Gondoltad valaha is, hogy nehéz volt nekem, Julianne? – kérdezi, és persze a teljes nevemen szólít, mert amióta ismerem, sosem volt igazán a barátom. Alig tűrt meg engem, amikor Melodyval először jöttek össze, és miután elkezdett félrelépni és elhagyni, nem titkoltam, hogy nem kedvelem.

– Nem olyan nehéz, mint nekem, Dwayne – sziszegem neki. – Én voltam az, aki fogta a kezét, amikor az utolsó lélegzetét vette, te seggfej, és tudod, mi éget igazán... kibaszottul szeretett téged a végsőkig.

Ha azt hittem, hogy ez valamilyen módon megérinti őt, és bűntudatot ébreszt benne, akkor nagyot tévedtem. Nem tűnik sajnálkozónak vagy bocsánatkérőnek.

– Nézd – mondja nyersen. – Nem veszekedni jöttem ide.

– És már megint a rajtnál vagyunk – mondom szarkasztikusan. – Miért vagy itt?

– Azon gondolkodom, hogy visszaviszem a gyerekeket – mondja anélkül, hogy a szemembe nézne. – Tudod... levenni őket a kezedről.

– Ezt kurvára nem mondhatod komolyan – morgom rá, és valami mama grizzly medve düh tölt el.

– Találkoztam valakivel – mondja, és még mindig nem hajlandó a szemembe nézni. – Meg akar házasodni, de nem akarja, hogy az az átkozott gyerektartási díj a nyakamon lógjon. És gyerekeket akar... szóval tudod... gondoltam, visszaveszem a gyerekeket.

Esküszöm, egy pillanatra azt hiszem, hogy elájulok, amikor a látásom elhomályosul, majd egy vörös fényimpulzus eltakarja előttem szégyenteljes arcát. Annyira dühös vagyok, hogy kurvára vöröset látok.

Előrelépek felé egy lépést, és mellbe bököm: – Nem döntheted el csak úgy, hogy akarod a gyerekeidet, miután évekig nem voltál mellettük, csak azért, mert kurvára találkoztál egy nővel, aki gyereket akar, és nem akarsz gyerektartást fizetni. Ez nem így működik.

– Ők az én gyerekeim – vicsorít rám, és a testét az ujjamhoz nyomja, amitől egy lépést hátrálok. – És ha el akarom venni őket, akkor el is veszem őket.

– Akkor jobb, ha felkészülsz a törvényre – figyelmeztetem. – Mert nekem van törvényes felügyeleti jogom, és ezt te aláírtad, vagy elfelejtetted, Dwayne? Azok a gyerekek a törvény szemében az enyémek, és ha elviszed őket, az emberrablásnak számít.

– Akkor majd megküzdök értük a bíróságon – mondja sötéten, és a gondolatra zseléssé válik a belsőm.

Mégis felemelem az állam, és azt mondom neki: – Minden lépésnél harcolni fogok ellened. Minden pénzemet erre fogom költeni.

– Ők az én gyerekeim – mondja dühösen.

– Ugyan már, Dwayne – mondom halkan, remélve, hogy a józan eszére apellálok. – Sokkal többet voltál távol az életükből, mint amennyit benne voltál. Izgatottan várnak téged, amikor először érkezel, mert valami szórakoztatót csinálsz velük, vagy hozol nekik egy játékot, de aztán ez elmúlik. Nem ismernek téged. És ami még fontosabb, hogy nem voltál ott, amikor az anyjuk meghalt... amikor a legnagyobb szükségük volt rád.

Egy pillanatig nem szól semmit, csak a földet nézi.

Végül felnéz rám, és azt mondja: – Így lesz ez?

Sóhajtok. – Nézd, ha szeretnél egy kis látogatást, megoldhatjuk a dolgot, de a gyerektartást be kell pótolnod. Tudod, hogy a bíróság megköveteli, és neked fizetned kell a továbbiakban. Nem olcsó dolog három gyereket felnevelni, Dwayne, és én a belemet is kidolgoztam azért, hogy jó életet biztosítsak nekik.

Ha azt várnám, hogy ez megszégyeníti, akkor ebben is tévednék, ehelyett a szemeiben csillog valami, amit nem tudok pontosan meghatározni. – Látom, eléggé összebarátkoztál a pasiddal.

A testem megmerevedik, de nem szólok egy szót sem.

– Max Fournier– gúnyolódik Dwayne, és egyértelmű, hogy tudja, ki Max. – Az a fickó a pénzben úszik. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem szenved, ha a gyerekekre vigyáz.

– Egyedül tartom el azokat a gyerekeket – csikorgatom ki. – Max nem ad nekem pénzt.

– Talán – ismeri el, majd biccent nekem, mielőtt a kocsija felé fordulna.

– De vajon ő is megtenné? – kiált át a válla fölött.

Hát, bassza meg... ez meg mi a fenét jelent?