3.-4. Fejezet

 

3. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Missy

 

 

Hawke besétál az előcsarnok ajtaján, ésahogy közeledik felém, felállok a plüss kanapéról, amelyen ülve eddig vártam.

Rávigyorgok, és azt mondom: – Késtél.

Az órájára néz, majd a szemét forgatja. – Körülbelül egy percet.

Nem válaszolok, de tesóköszöntéssel üdvözöljük egymást:tenyérpacsi, kézfejpacsi,majd ökölpacsi.

– Jim amúgy sincs itt– mondom neki, miközben visszaülök a kanapéra. – Éppen felhívott, és azt mondta, hogy a dugóban ragadt. Úgy negyedórát fog késni.

Hawke leül a kanapé melletti füles fotelbe, és a bokáját a térdére támasztja. Ugyanúgy öltözött, mint én, csak az öltönye fekete, az enyém pedig antracit szürke.

– Voltál ma reggel a kórházban? – kérdezem tőle.

– Igen – mondja. – Jól néz ki.

Dave Campbellről van szó, Vale-nek, az egyik pimasz atlétikai edzőnknek azapjáról. Dave-nek két napja rohama volt, és a Duke kórházban fekszik. Egy ritka agydaganatban szenved, és valamiféle kísérleti kezelést kapott a Duke-ban, és gondolom, hogy ez a roham egy komplikáció volt. És, hogy miért látogatja meg a vezető védőnk, HawkeTherriena sportedzőnk apját a kórházban?Azért mert közös múltjuk van.

Úgy értem, hogyHawke-nak és Vale-nek nagyon hosszú múltja van.

És abból, amit tegnap délután megtudtam, amikor Hawke-kal elmentünk meginni pár sört, ez nem egy nagyszerű múlt. Éreztem, hogy történt valami kettejük között a ColdFury edzőtermében. Valeabban a pillanatban megfeszült, amint Hawke belépett, ésfelőle iséreztem azt a furcsa vibrálást. Az edzés után kimentem, és amikor néhány perccel később visszatértem, Hawke kezét a lány vállán találtam, a srác arcán pedig elégedetlen kifejezés ült. Amikor visszamentem, elengedte a nőt, mint a forró krumplit, de semmit sem próbált elrejteni előlem.

Ezért aztán a sörözés után mindent kiteregetett.

Úgy tűnik, Vale és Hawke évekkel ezelőtt egy pár voltak, de a lány hirtelen és magyarázat nélkül szakított vele. Hawke nem tudott rájönni, hogy miért, és nem biztos benne, hogy rá kellene-e kérdeznie. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nyilvánvaló, hogy a múlt éjjel dugtak, és most a dologeléggé kínos közöttük.

Nem tudtam jó tanácsot adni neki. Az egyetlen próbálkozásom egy kapcsolatra szánalmas kudarccalvégződött, ami teljesen az én hibám volt. Szóval a legtöbb, amit tehettem, hogy hallgattam a lamentálásátVale-ről, és együtt éreztem vele, hogy ez egy elbaszott helyzet.

– Ez a hely nem semmi, ugye? – mondja Hawketársalogva, miközben a hatalmas, stílusos és elegáns, kényelmesbútorokkal berendezett előcsarnokot nézi. Vastag, pazar szőnyeg, amely világoslila, szürke és krém színbenkészült, ésillik a virágmintás tapétához, ami egyáltalán nem nőies, hanem inkább sikkes. A recepciós egy Viktória-korabelinek tűnő cseresznyefa íróasztalnál ül, és van a sarokban egy zongora, amelyen egy férfi lágy dallamot játszik.

Határozottan nem így képzeltem el az idősek otthonát, éscsak a különféle bennlakók, akiket itt látok nyüzsögni, árulkodnak róla. Néhányan járókerettel járnak, míg mások kerekesszékben ülnek, és ahelyett, hogy törékeny karjaikkal próbálnák hajtani a kerekeket, a lábukkal toljákmagukat előre, hogy eljussanak a céljukhoz.

Azért vagyunk a Sweetbrier Ápolási Otthonban és Rehabilitációs Intézményben, mert a ColdFury egyik helyettes vezetője, Jim Perry adománygyűjtést szervezett a helynek. Az édesanyja itt élt, amígnéhány hónappal ezelőtt el nem hunyt. Olyan mély benyomást tett rá a gondozás, hogy emiatt jótékonysági élő aukciót szervezett, hogy pénzt gyűjtsön egy új szárny építésére – ami egy nagyobb terápiás tornateremnek adna otthont -, valamint az étkezési lehetőségek bővítésére. Megkért néhány játékost, hogy vegyen részt benne és én készséggel beleegyeztem. Az adománygyűjtésre a múlt hónapban került sor – jóval azelőtt, hogy Hawke megérkezett az edzőtáborba –, és én voltam a házigazda és a műsorvezető a szmokingos eseményen. Hawke most azért van itt, mert későbbszemélyesen adakozott, és önként jelentkezett, hogy velünk tart, hogy átadjuk az otthon vezetőjének a csekket az összegyűjtött 57.000 dollárról. Természetesen nagy hírverés lesz a lapokban, ésa vezetőség mindig is imádja, amikor ilyeneket csinálunk.

– Bár kurvára remélem, hogy soha nem kell egy ilyen helyre jönnöm – folytatja Hawke. – Ha meghalok, gyorsan akarok eltávozni.

– Ámen, testvér– értek egyet.

Bár a hely tiszta, tisztességes szaga van, és nagyon szépen berendezett, akkor is a hiábavalóság nyomasztó érzése uralkodik el rajtam, amikor az idős betegeket nézem, ahogy küszködnek a mozgással, mert a testük már nem bírja a strapát. Ez kibaszottul lehangoló.

Az előcsarnokot középen egy folyosó szeli ketté, ami balra és jobbra, feltehetően az alacsony, kiterjedt épület két, fehér deszkaborítású, zöld redőnyös szárnyába vezet. A folyosó kereszteződésében felfordulás támad, amikor egy idősebb urat látok, amint a kerekesszékét próbálja irányítani a sarkon, de nekimegy egy másik idős úr kerekesszékének. Komolyan, alig tudom visszatartani, hogy ne nevessek fel hangosan.

– Az istenit Ernie! – kiabálja az egyik férfi. – Vigyázz, hova mész!

– Nem, neked kell figyelned, hogy hova mész! – kiabál vissza a másik fickó. – Kibaszott vak vagy, mint egy denevér.

Kuncogva nézem, ahogy a két férfi megpróbálja szétválasztani a székeket, amelyek a lábtámaszoknál akadtakegymásba. A recepciós riadtan néz,mintha fogalma sem lenne róla, hogy mit tegyen. Azt hiszem, talán feláll, hogy megpróbáljon segíteni, de aztán az egyik nővér – ezt abból gondolom, mert áfonyaszínű formaruhát visel – odakocog a férfiakhoz, és valamit mormogva, a vállukra tett kézzel ráveszi őket, hogy hagyják abba az ordítozást. Aztán leguggol, széthúzza a székeket, és egymással ellentétes irányba azútjukra bocsátja a férfiakat.

Amikor feláll, és felénk fordul, a lélegzetem is eláll, ahogy felismerem őt.

A gyönyörű nőt, akivel a kisboltban találkoztam a múlt héten.

Juliannea neve.

Nem vesz észre, mert lehajtott fejjel sétál az előcsarnokon át az ajtón kifelé, kezében egy barna papírtáskát cipelve.

– Szent szar!– mondom, miközben felállok a kanapéról, a lábaim önkéntelenül is utána indulnak.

A legkevésbé sem szégyellem, hogy még háromszor visszamentem abba a kisboltba, abban a reményben, hogy munka közben újra találkozom vele, de soha nem volt ott. Őszintén szólva a harmadik alkalom után feladtam, mert úgy gondoltam, hogy talán más műszakban dolgozik, vagy hogy már nem is dolgozik ott, és valójábanezért nem is hibáztattam volna. Szar munkának tűnt.

Nem tudom, hogy miért akartam újra beszélni vele. A dolgokat nézve – minimálbéres munkája és a három rakoncátlan gyereke van – nem sok közös volt bennünk. Ha tippelnem kéne, azt hiszem, az volt az oka, hogy a történtek ellenére, bár nyilvánvalóan kimerült és frusztrált volt azon az estén, továbbra is erős tartással rendelkezett. És ez lenyűgözött engem.

És ne felejtsük el, hogy gyönyörű volt.

– Hová mész? – kérdezi Hawke, de egy pillantást sem vetek rá.

– Egy perc múlva visszajövök– motyogom, miközben megkerülöm az alacsony dohányzóasztalt, és követem a nőt az előcsarnok ajtaján kívülre.

Lány létére magas, talán száznyolcvan centis lehet, de ez számomra tökéletes. Nagyon magas kapus vagyok a százkilencvennyolc centimmel. A haja megint lófarokba van kötve és hetykén lengedezik, ahogy jobbra fordul és kilép az ajtón, majd elindul egy kis udvar felé. És mikor állt ilyen rohadt jól az ápolói formaruha egy nőn. Tökéletesen kiemeli a fenekét, és nem szégyellem, hogy ezt is észrevettem.

Nincs olyan vörösvérű férfi a környéken, aki ne ezt nézné.

A nő integet egy másik munkatársának, aki egy piknikasztalnál ül, és ugyanolyan színű formaruhát visel, ami gondolom egyenruha.Szerencsére nem ül le mellé. Ehelyett egy betonpadot választ, ami egy nagy selyemvirágfa alatt állaz árnyékban. Bár már október első hetében járunk, ma még mindig elég meleg van.

Nem is habozom, hanem egyenesen odasétálok hozzá. Nem vesz észre, mivel a fejét a papírzacskó fölé hajtja, miközben egy fóliába csomagolt szendvicset és egy gyümölcsös poharat húz elő. Ránézek az órámra, és látom, hogy még csak tizenegy óra múlt öt perccel, úgyhogy azt hiszem, most van az ebédideje.

– Julianne? – kérdezem tétován, amikor már csak néhány méterre vagyok tőle.

Felkapja a fejét, és üres szemmel néz rám, majd szinte habozva válaszol: – Igen?

Zsebre dugom a kezem, és igyekszem lazának tűnni, amikor megállok előtte. – Múlt héten találkoztunk a kisboltban. Nos, hivatalosan nem mutatkoztunk be…

Még mindig üres tekintettel bámul rám, és bár aranybarna szemei ugyanolyan gyönyörűek, mint amire emlékszem, a hatást tönkreteszik az alattuk lévő sötét karikák. Egyértelmű, hogy fogalma sincs arról, ki vagyok. Ennek meg kellene sebeznie az egómat, viszont az ellenkezője történik, mert tetszik, hogy egyáltalán nem ismer fel. Szeretem, hogy végre egyszer igazi rejtély vagyok, és nem élnek rögtön feltételezéssel rólam a hírnevem miatt.

Adagolok még egy kis információt, hogy felfrissítsem a memóriáját. – Két bunkó seggfej, akik bajt okoztak neked. Aztán két izgága kölyök, akik a húgukat ragasztószalaggal lekötözték.

Az utolsó kijelentést vigyorral hangsúlyozom, és végre felismer, ahogy a szája O betűt formál.

– Emlékszem– mondja halkan, egy halovány mosollyal, ami ugyanolyan gyorsan eltűnik, mint ahogyan feltűnt. – Nem az volt a legjobb estém.

– Nos, szerintem méltósággal kezelted– biztosítom őt.

Újabb halvány mosoly, ami nem egészen éri el a szemét, majd a tekintete leereszkedik. Ez egy szégyenlős mozdulat, mintha nem tudná, hogyan válaszoljon, vagy talán csak azt szeretné, ha békén hagynák. Mivel nem ismerem a választ, ezért eltökélten folytatom.

Leülök mellé a padra, ő egy kicsit megijed, majd nagy, kíváncsi szemekkel felém fordul.

– Visszamentem, hogy lássalak– mondom neki társalogva.

Leesik az álla. – Miért tetted?

Megvonom a vállam és elárulom neki az egyszerű, de túlságosan is nyílt igazságot. – Csinos lány vagy, nem láttam jegygyűrűt, és szerettem volna többet beszélgetni veled.

Julianneösszevonja a szemöldökét, és teljesen zavartnak tűnik.

Így hát megpróbálom felvilágosítani, odahajolok hozzá, és összeesküvőnrákacsintok. – Ez történik, ha egy srác érdeklődik egy lány iránt. Megpróbál beszélgetést kezdeményezni.

Nos, ez nem egészen igaz. A legtöbb srác csak megpróbál bejutni a lány bugyijába, de nekem nem ez volt az eredeti szándékom. Ne érts félre. Ez a nő nagyon dögös, és nem fogok úgy tenni, mintha a vonzalom nem játszana nagy szerepet,viszont ugyanakkor kíváncsivá is tesz.

Még mindig nem mond semmit, és nem tudok rájönni, hogy ő csak szörnyű beszélgetőpartner vagy szokatlanul szégyenlős, ami mindkét esetben nagy szívás,mivel szeretem, ha a nőimnek van valamiféle személyisége.

Szóval még egyszer megpróbálombeindítani a dolgokat. Nyújtom a jobb kezem, és azt mondom:– A nevem Max Fournier.

Végre megmozdul, mintha a bemutatkozás valami olyasmi lenne, amit végre kezelni tud, és megrázza a kezem. – Julianne Bradley, de a barátaim csak Julesnak hívnak.

A keze puha és a csontjai finomak, de a kézfogása meglepően erős. Ez tetszik nekem. Az is tetszik, hogy a barát, és nem a furcsa görény kategóriába helyezett.

A kezünk elválik. Ez nem tetszik.

– Nos, Jules … mikor dolgozol legközelebb? Beugrom és társaságot nyújtok neked. Talán elkergethetek még pár bunkót a kedvedért.

Végre egy igazi mosollyal ajándékoz meg, és ez a szemét is eléri. – Nos, ez kedves tőled, de sajnos kirúgtak abból a munkából, úgyhogy nem tudsz ott becserkészni.

– Miért rúgtak ki? – kérdezem kissé megdöbbenve, hogy nem láthatom őt ott, mivel ez volt a tökéletes ürügy arra, hogy... nos... becserkésszem, de egy kicsit örülök is, mert úgy éreztem, hogy az a munka méltatlan volt hozzá.

– A főnököm rájött, hogy aznap este ott voltak a gyerekek, és ez ellenkezik a cég szabályzatával – mondja szomorúan. – És egyik nap ki kellett hagynom a munkát, mert megint nem volt bébiszitterem.

Megbillentem a fejem. – Feltételezem, hogy ez itt a főállásod. Ápolónő vagy?

– Igen, ez a főállásom. A kisboltban hétfőtől péntekig este hét órától tizenkettőig dolgozom. És diplomás ápolói asszisztens vagyok.

– Szóval két munkahelyed van, és három gyereket nevelsz? – kérdezemelképedve.

– Nagyjából.

Csak … hűha!

– Férj vagy barát, aki segít neked? – Nem tehetek róla, de muszáj megkérdeznem.

Megrázza a fejét egy újabb csinos mosoly kíséretében, de ezúttal határozottan félénk mozdulattal süti le a szemét. Felemeli a kezét, és a füle mögé igazít egy kósza hajtincset, ami kiszabadult a lófarokból. – Csak én.

Jézusom. Nem csoda, hogy úgy néz ki, mintha egy erős szél is elfújná. És úgy vélem, hogy annak a pöcsnek, aki teherbe ejtette és otthagyta három gyerekkel, szét kéne rúgni a seggét.

Bár örömmel hallom, hogy nincs férfi a képben, még mindig nyugtalanító érzés fog el a helyzete miatt. – Nincs más családtag, aki segítene egy fiatal anyának és a gyerekeinek?

Az arca egy kicsit óvatossá válik, és mindjárt azt fogja mondani, hogy törődjek a saját dolgommal, de megdöbbenek, amikor azt feleli: – Én vagyok a törvényes gyámjuk, és csak én vagyok nekik. A gyerekek négy hónappal ezelőtt költöztek hozzám, amikor meghalt a nővérem.

Bassza meg!

Csak... bassza meg!

És hirtelen minden világos lett, és a helyére került. Fiatal nő ápolói asszisztensként dolgozik, és valószínűleg jól boldogul egyedül is. A nővére meghal, ő pedig vállalja az unokahúga és az unokaöccsei felnevelését, és valószínűleg szörnyű fizetést kap ahhoz képest, amit csinál. Nem csoda, hogy még egy második állásban is dolgozott.

A pokolba is, nem csoda, hogy úgy néz ki, mint aki mindjárt összecsuklik.

És tekintve, hogy milyen rakoncátlanok voltak azok a komisz kölykök, fogadok, hogyszámára minden a feje tetejére állt.

Tudom, hogy ez mindenféle vészharangot meg kellene, hogy kongasson a fejemben, de valamiért csak arra vágyom, hogy magamhoz húzhassam, a vállamra hajtsam a fejét, és biztosítsam arról, hogy mindent rendbe hozok.

Ami…kurvára furcsa. Soha nem voltam az a srác, aki úgy érzi, hogy meg kell mentenie egy lányt, csak hogy bizonyítsa a férfiasságát. És különben is … Emlékszem, amikor megpróbáltam segíteni neki lehúzni a szalagot a kislányról a múltkor éjjel, és ő határozottan rám szólt, hogy „nem”. Emlékszem, hogy még az állát is felemelte, pedig a sírás határán volt. Már akkor láttam, hogy Julianne gerinces, és én mindig is vonzódtam a független nőkhöz. Lehet, hogy gondjai vannak, de ő határozottan erős.

– Max. – Hallom, ahogy Hawke a nevemet kiáltja, és a fejemet az előcsarnok ajtaja felé fordítom. Jim ott áll vele. – Menjünk, haver! Készen állunk, hogy átadjuk a csekket.

– Mindjárt jövök – mondom, miközben felemelem az egyik ujjamat.

      Hawke bólint, és mindketten bemennek.

Visszanézek Julesra, akinek még mindig fogalma sincs, hogy ki vagyok, vagy ha igen, akkor nem hatódott meg tőle.

Nekem ez is tetszik.

– Szóval… tudom, hogy egy kicsit arcátlan dolog, de van rá esély, hogy valamikor elvihetlek randira? – kérdezem széles mosollyal, amiről tudom, hogy ez az egyik legjobb képességem, mivel azt állítják, hogy a gödröcskéim bugyiolvasztóak.

Nemet int a fejével, mielőtt még a szavakat ki tudnám ejteni, és ez határozottan lerombolja az egómat.

– Ez kedves– bizonygatja bocsánatkérő szemekkel. – De ez csak... nos, nem tehetem. Nincs szabadidőm, és még ha lenne is, nem engedhetek meg magamnak egy bébiszittert.

A szavai elfogynak, és a szemöldöke ismét összehúzódik zavarában, mintha csak most döbbenne rá, hogy az élete sokkal bonyolultabb, mint ahogyan azt valaha is gondolta.

– Része lenne arandinak, hogy én állnám a bébiszitter költségeit– nógatom reménykedő tekintettel, és basszus, … miért akarok ezzel a nővel ennyire randizni?A körülményeibajt jeleznek számomra, és ez a dologmégis inkább közelebb vonz, mint taszít.

De aztán rám mosolyog.

És azokból a whisky színű szemekből melegség árad.

És azt mondja: – Tényleg nagyon kedves vagy, de a gyerekek elsőbbséget élveznek, és amíg nem rendeződnek a dolgaim, addig megkímélnélek attól, hogy velem ésa zsáknyi problémámmal randizz.

Igen, ez világos. Ő csak egy hihetetlenül érdekes nő, aki összpontosítónak, céltudatosnak, elkötelezettnek és gondoskodónak tűnik. Ha még azt is hozzávesszük, hogy lenyűgöző, akkor melyik kibaszott fickót ne érdekelné.

Annak ellenére, hogy nincs ideje, teljesen le van égve, és eléggé megtörtnek néz ki.

– Max – hallom, hogy Hawke szólít, ismét az előcsarnok ajtajában állva, ezúttal az órájára mutatva, olyan arckifejezéssel, ami azt sugallja: „Vonszoldide a segged!”.

Bólintok felé, és felállok a padról, Jules felé fordulva. Ő felnéz rám, ugyanazzal az édes mosollyal az arcán, miközben elkezdi kicsomagolni a szendvicsét, ami az ölében pihent.

– Örültem a találkozásnak, Jules– mondom neki őszintén. Még őszintébben hangzik, amikor azt mondom: – Remélem, egyszer még összefutunk.

– Én is örültem a találkozásnak, Max – mondja halkan, és valóban egy leheletnyi megbánás látszik a tekintetében?

Hm. Nem igazán tudom megmondani, de nem is számít.

Inkább előbb fogunk találkozni, mint utóbb.

4. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Missy

 

 

– Hét dollár és harminckét cent – mondom a pult túloldalán álló fickónak. Úgy tippelek, hogy egyedülálló, mert először is nincs rajta jegygyűrű, de legfőképpen azért, mert egy tizenkettes csomagolású PabstBlueRibbon sört vásárol, és ez nekem egy magányos péntek estéről árulkodik.

Átnyújt egy tízest, én pedig mosolyogva átnyújtom neki a visszajárót.

Igen, mosolyogva.

– Tessék, és szép estét kívánok– mondom neki egy őszinte és lendületes, energiával fűtött vigyorral, ami így egy órával éjfél előtt egy kicsit abnormálisnak tűnik.

Miután hazaértem a Sweetbrierből, itt vagyok a Whalen's kisboltban és benzinkútnál, Raleigh külvárosában, a takarítással és főzéssel töltött időt nem számítva,a tizenkettedik munkaórámat töltve, és egy kicsit szédülök.

Talán még eufórikus is vagyok.

És ez csak azért van, mert újra itt vagyok ezen a gagyi munkahelyen, amit két napja veszítettem el. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem kell aggódnom, hogyan találok egy új munkahelyet, vagy hogyan fogom anyagilag megoldani a dolgokat, amíg nem találok másik munkát, ezért kibaszottul örülök, hogy újra itt lehetek.

A fickó bólint, a pénzét a farzsebébe dugja, és a hóna alá veszi a tizenkét dobozos csomagot. Nézem, ahogy a dupla üveges ajtóhoz sétál,ami automatikusan kinyílik a kijárat felőli oldalon, amikor odaér, és nem tudom megállni, hogy ne vigyorodjak el, amikor meglátom Max Fournier-t a másik oldalon.

Nyitva tartja az ajtót a szomorú, egyedülálló srácnak, aki ma este épp arra készül, hogy berúgjon az olcsó sörtől. A szingli srác egy kicsit megrökönyödik, amikor meglátja Maxet, de Max nem figyel rá. Valójában úgy sétál befelé, mintha övé lenne a hely.

– Azon tűnödtem, hogy mikor jössz be– mondom egy olyan célzott pillantással, amit próbáltamdorgálónak beállítani, de teljesen célt tévesztett.

– Nos, nem kell tovább tűnődnöd– mondja egy válaszvigyorral, egy cseppet sem mentegetőzve. – Meg akartam várni, amíg itt lecsillapodnak a kedélyek. Örülök, hogy újra berendezkedtél.

– Igen, nos, elég nehéz volt visszautasítani Chris ajánlatát, amikor tegnap teljes izgalomban felhívott, hogy Max Fournier beugrott a boltjábameglátogatni, és udvariasan könyörgött neki, hogy adja vissza nekem ezt a munkát.– A hangom száraz, kissé rosszalló, de a szememben tükröződő ugratásból láthatja, hogy örülök, hogy visszajöhettem.

Max megvonja a vállát, mintha semmi különöset nem tett volna.– Nem szeretem kihasználni a hírnevemet, de ez most olyan alkalomnak tűnt, amikor indokolt volt.

Valóban.

Tegnap Max Fournier odajött hozzám a Sweetbrier udvarán, amikor éppen az ebédszünetemet töltöttem, és nem igazán tudtam, hogy mit tegyek. Azonnal felismertem őt, és eszméletlenül gyönyörű volt, olyan gyönyörű, akitől eláll a lélegzeted. Hogy is felejthetném el azt az arcot, miután szemtanúja volt a majdnem összeomlásomnak a bunkó fickók, a maszkolós szalag és gyerek fiaskó után. Annak ellenére, hogy mennyire fáradt, stresszes és kimerült voltam, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a zordan jóképű arcát, vagy a hullámos, stílusosan kusza barna haját, melyben a világosabb barna csíkok arról tanúskodtak, hogy ez a férfi szeretett nyáron a szabadban tartózkodni. Azok a hullámos fürtök fiúsan omlottak a homlokára, ami kiemelte a csodálatos mogyoróbarna szemeit, amelyek tele voltak kedvességgel és együttérzéssel, miközben nézte, ahogy lehámozom a ragasztószalagot Annabelle-ről.

Igen… Emlékeztem rá, és amikor tegnap odajött hozzám... az első pillanatokban csak pokolian megbámultam, mivel annyira megdöbbentett, hogy látom, és úgy éreztem, mintha az agyam megolvadt volna. Persze, mire újra megamhoz tértem, őt már elhívták, és teljesen meglepett azzal, hogy randira hívott. A szívem igent akart, de az eszem már nemet mondott neki. Szörnyű volt az időzítés.

Szóval szomorú voltam, amikor elment, és azon tűnődtem, hogyan alakulhatott volna, ha a gyerekek nem az én felelősségem lettek volna, és vajon milyen lehetőséget szalasztottam el. Próbáltam nem túl sokat gondolkodni ezen, mert akkorcsak bűntudatot éreznék.

Mindig is bűntudatom volt, valahányszor elképzeltem, hogyanalakulhatott volna az életem.

Bár beazonosítottam Maxet, mint a benzinkutas fickót, mégsem volt fogalmam arról, hogy ki is ő valójában. Chris világosított fel, aki hagyott nekem egy sürgős hangposta üzenetet, amíg dolgoztam. Visszahívtam őt, amikor végeztem a műszakommal a Sweetbrierben, és a régi, ütött-kopott Maximámban a lakásom felé tartottam.

– Épp ideje volt, hogy felhívj!– mondta Chris sürgetően, amikor felvette a telefont.

– Megpróbálok ma odamenni a csekkemért, és leadni a kulcsot– válaszoltam.

– Felejtsd el! – mondta türelmetlenül. – Visszakaptad a munkádat. Tudom, hogy mai nap miatt már későn szólok, úgyhogy a ma estét leszerveztem, holnap este újra kezdhetsz.

– Hú. – Ez volt a lehető legintelligensebb válasz, amit csak fel tudtam mutatni.

– Csajszi, nem is tudtam, hogy ilyen magas rangú barátaid vannak – mondtaáhítattal. – Itt voltam ma leltározni, amíg Jody az ebédidős roham alatt a pénztárban dolgozott, és Max KibaszottFournier besétál a boltomba.

Max Kibaszott Fournier?

Tényleg azt érdemli, hogy "kibaszott" legyen a középső neve?

Nem akartam hülyének tűnni, ezért csak annyit mondtam: – Aha.

– Természetesen nagy rajongója vagyok, és majdnem meghaltam, amikor egyenesen odasétált hozzám és megkért, hogy négyszemközt beszéljünk. Tudod…,  úgy mint férfi a férfival.

– Aha.

– És nos, ő azért lobbizott, hogy adjam vissza az állásodat, és tudod, én nem tudtam nemet mondani neki.

– Aha.

– Szóval, holnap visszajöhetsz.

– Aha.

Végig kellett hallgatnom, ahogy Chris arról fecsegett, hogy Max Fournier mekkora isten, és olyan szavakat hallottam, mint a gólok átlaga és talán valamit a Stanley Kupáról, de annyira megdöbbentett, hogy ez az ember képes volt így parancsolni Chrisnek, hogy teljesen kikészültem. Csak miután befejeztük a beszélgetést, kerestem rá Maxre a telefonomon, és rájöttem, hogy ki a fenéről is van szó.

Max Fournier profi hokis, és a mi CarolinaColdFury csapatunk kapusa.

Az életrajza lenyűgöző.

Huszonhét éves és Montrealban született. Kétnyelvű, beszél angolul és francia-kanadai nyelven, és ez megmagyarázza, azt adolgot, ami nem egészen akcentus, hanem inkább a szavainak lágy áramlása, mely arra utal, hogy talán nem is amerikai. Nem ismertem fel, hogy mi is ez, amíg ezt el nem olvastam.

Tizenhat évesen hagyta el az otthonát, hogy csatlakozzon az Ontario Hockey League-hez, és az Ottawa Stallionsban játszott két évig, mielőtt az NHL-be került volna tizennyolc évesen a Florida Spartans csapatába. Három évet töltött ott első tartalékkapusként, majd kezdőkapusként, mielőtt elcserélték a ColdFury-hoz, ahol az elmúlt négy évben játszott, bár olyan sérülésekkel küzdött, amelyek az elmúlt szezonban a kispadon tartották.

Nem vagyok teljesen járatlan a jégkorongban. A múltban randiztam olyan srácokkal, akiknek mindenük volt a sport, így megtanultam néhány dolgot. Sőt, még egy meccsen is voltam egyszer.

De ahhoz nem tudtam eleget, hogy felismerjem, ki is az a Max Fournier, és az is biztos, hogy fogalmam sincs a többi játékosról.

De értelmet nyert számomra, hogy Chris miért igyekezettvisszaadni a munkámat. A ColdFury a Stanley Kupa címvédője, és tudom, hogy Chris nagy rajongójuk, mivel mindig róluk beszél.

Nézem, ahogy Max hátat fordít nekem, és ahhoz a sorhoz sétál, ahol az egyik oldalon rágógumik és cukorkák, a másikon pedig chipsek vannak, amíg el nem éri a hátsó hűtőt, és elővesz egy Mountain Dew-t. Felkap egy Snickerst, amikor visszafelé jön és mindkettőt a pultra ejti.

Beütöm a vásárlást, miközben lazán azt mondom: – Hagynod kéne, hogy megvegyem neked ezeket. Ez a legkevesebb, amit tehetek azért, hogy visszakaptam a munkámat.

– Nem szükséges– mondja, és a tekintetem a pénztárgép zöld digitális kijelzőjéről rá emelem. Olyan arckifejezéssel néz vissza rám, ami egyértelműen arról árulkodik, hogy örül, hogy segíthet. Átnyújt egy ötdollárost, anélkül, hogy megnézné a végösszeget, és ezt úgy értelmezem, hogy nem ez az első alkalom, amikor aSnickers és Mountain Dew kombót vásárolja.

A szívem egy kicsit gyorsabban kezd verni, ahogy odaadom neki a visszajárót, majd még gyorsabban, amikor átadom neki az érméket, és az ujjaink összeérnek. A melegség járja át a testemet, az izgatottság bizsergését hagyva maga után, és amikor rám mosolyog és becsúsztatja a visszajárót a zsebébe, a békesség érzése telepszik rám.

Ez … furcsa és nem is egészen kellemetlen.

Arra várok, hogy Max elköszönjön tőlem, és kilépjen azon az ajtón – és valószínűleg örökre eltűnjön az életemből –, de a frászt hozza rám, amikor végigsétál a pult mentén, majd megkerüli a végét, hogy bejöjjön hozzám a kassza mögé. Lazán nekitámaszkodik a hátsó pultnak, és leteszi a Mountain Dew-t, majd kibontja a Snickerscsokit.

– Mit csinálsz? – kérdezem döbbenten, egyrészt izgatottan, hogy nem megy el, másrésztrettegéssel, hogy Chris besétál és őt itt találja. Nem veszíthetem el megint ezt a munkát.

– Veled fogok lógni a műszakod hátralévő részében – mondja egy vállvonással, majd beleharap a csokijába.

Egy pillanatra eltereli a figyelmemet az állkapcsának erős vonala, ahogy rág, és az ujjaim azután viszketnek, hogy megérintsem a borostáját, ami ugyanúgy néz ki, mint tegnap.

– Nem teheted – bököm ki. – Ha Chris bejön… Nem veszíthetem el megint ezt az állást.

– Tudja, hogy itt vagyok– mondja Max nyugodtan, miután nyel egyet, majd a csokit felém nyújtja. – Kérsz egy harapást?

A szemöldökömetráncolom, és a fejemetrázom az ajánlatára.– Ő... tudja, hogy itt vagy?

– Aha – mondja vigyorogva. – Mondtam neki, hogy ma este beugrom egy kicsit, és addig lógok itt, amíg bezársz, aztán megbizonyosodom arról, hogybiztonságban eljutottál a kocsidhoz.

– És nem volt gondja ezzel?

– Több mint rendben volt– mondja Max közömbösen, és harap még egy falatot, miközben rágás közben rám vigyorog.

Összehúzom a szemem. – Megvesztegetted őt, ugye?

– Igen.– Csak ennyit mond.

– Mivel? Jegyekkel a meccsekre?

– És dedikált szarságokkal– teszi hozzá.

Megrázom a fejem, a szememet szórakozottan lesütöm. Tekintetemet nem emelem fel, attól félve, hogyha újra ránéznék, még avégén megragadnáma fejét, és egy hatalmas csókot nyomnék az arcára.

Megmenekülök attól, hogy zavarba hozzam magam, amikor kinyílik az ajtó, és egy fiatal srác lép be. Magas, világosszőke hajú, divatos fehér pólóban, kekiszínű rövidnadrágban és papucscipőben. Egy pillantást sem vetve ránk, elindul a hűtőkhöz.

Max leteszi a félig elfogyasztott csokit, ellöki magát a pulttól, odalép a végéhez, és lekap egy baseball sapkát az állványról, amelyből több is készült a helyi egyetemek színeiben. Kiválaszt egy piros Wolfpacket, megnézi az árcédulát, mielőtt letépi. Érdeklődve figyelem, ahogy felteszi a sapkát, szemébe húzza, majd előhalássza a pénztárcáját, hogy átadjon egy húszast és az árcédulát.

Lenézek a kezemben lévő dolgokra, majd rá, és ő kacsint egyet. – Nem akarom, hogyfelismerjenek.

Elvigyorodom, és a kassza felé fordulok, ahol 14,99 dollárt számolok fel a sapkáért, majd odaadom neki a visszajárót.

Max előveszi a telefonját, fölé hajol, és háttal a pultnak dől, ahogy a fiatal srác egy rekesz sört tesz fel a pultra. Egy pillantást sem vet Maxre, és csak néhány percet vesz igénybe, amíg beütöm a vásárlást, elveszem a pénzt, odaadom a különbözetet, és ő már ki is ment az ajtón anélkül, hogy egyszer is ránézett volna az emberre, aki velem együtt állt a pult mögött.

Max felé fordulok, beletörődve – nem, oké, izgatottan –, hogy a következő órát itt fogja tölteni. A szemközti pultnál helyezkedem el,nekidőlök és megkérdezem tőle: – Elég furcsa, hogy egy profi sportoló csokit eszik és Mountain Dew-t iszik.

– Mindannyianvétkezünk, Jules– közli, mielőtt megeszi a csoki maradékát.

– Fogadok, hogy szuper keményen edzel, szóval mit számít egy csoki imitt-amott, nem igaz? – jegyzem meg.

– Ez az én elméletem is– mondja, majd lenyeli az utolsó falatot és kinyitja a Mountain Dew-ját. A szájához tartja, azonban mielőtt belekortyolna, azt mondja: – De kössünk egyezséget itt és most, hogyha valaha is találkozol Vale Campbell-lel, az erőnléti edzőmmel, akkor egy szót sem szólsz a csokiról és az üdítőről, oké?

Nevetek, hátradöntöm a fejem, és rájövök, hogy már régen nevettem ilyen spontán. Amikor újra ránézek egy elhaló kuncogással, ő engem bámul, az üveget még mindig a levegőben tartva.

A szemei intenzíven rám szegeződnek. Egymást bámuljuk, és amikor a nevetésem elhal, mintha elektromos áram szikrázna a levegőben kettőnk között. A tekintete a számra esik, egy pillanatra ott marad, majd visszatér a szememhez. A szemébenenyhe vágyakozás villan fel, aztán eltűnik, majd könnyedén rám mosolyog. – Megegyeztünk?

– Persze – mondom, és kétségbeesetten nyúlok, hogy megragadjam ezt a mágnesként vonzó érzést, de már nincs többé. – Ez a mi titkunk.

– Szóval mivel szórakoztatod ittmagad éjjelente két vevő között? – kérdezi lazán.

Felsóhajtok, mert a vonzalom lüktető vibrálása, ami az előbb még itt volt, teljesen eltűnt, de némileg felvidít a tény, hogy Max figyelme továbbra sem lanyhul irántam.

– Ühüm…lássuk csak. Gyakran olvasom a People magazint, hogy naprakész legyeka celebekkel kapcsolatos hírekben, vagy csak szörfözök a telefonomon, de óvatosnak kell lennem, mert az adatcsomagom nem túl nagy, és itt nincs wifi. Ó, és szeretek játszani egy játékot, amikor bejönnek az ügyfelek…. Próbálom kitalálniaz életük történetét abból, amit megfigyelek rajtuk.

– Például?– nógat.

– Nos, az a srác, aki az előbb itt járt… Szerintem elég jómódú családból származik, a ruházatából és a kocsijából ítélve valószínűleg magániskolába jár.Egy buliba tartott, és megállt itt, hogy felkapjon pár sört az estére. Valójában, fogadok, hogy a parti az egyik ilyen hatalmas létesítményben lesz, ahol megavillák vannak, és ő éppen oda tart, valószínűleg abban a reményben, hogy lefektet egy pomponlányt vagy valami ilyesmi.

– De akkor vett volna óvszert – mutat rá Max. – Igazából... azt hiszem, ma este randevúja volt, és felültették, és emiatt depressziós, és eljött, hogy sört vegyen, berúghasson,hogy elnyomja a bánatát.

– Romantikus vagy– mondom vigyorogva.

– Tudok az lenni– mondja lágyan, és ettől megint melegemlesz.

Istenem, már nem is emlékszem, hogy milyen egy romantikus férfi.

A bolt ajtaja ismét kinyílik. Max lejjebb húzza a sapkáját, és azt látjuk, ahogy egy ötven év körüli nő sétál be, fekete trikót visel, amely alól kikandikálnak a melltartó fehér pántjai. Szűk farmer, és tetoválások mindkét karján. A szemein kék szemhéjfesték, ajkai élénkvörösek. Kicsit tántorog, láthatóan részeg.

Két doboz cigarettát kér, és köszönés nélkül elsétál. Látjuk, ahogy felszáll egy Harley hátsó ülésére, amit egy nagydarab,hosszú, ősz szakállt viselő fickó vezet.

Visszafordulok, hogy Maxre nézzek, ő pedig felnevet. – Ez túl könnyű volt. Nem volt mókás kitalálni a történetét.

A következő ötven percben Max alaposan elszórakoztat. Emberek élettörténeteit találjuk ki, és közben részleteket olvasok fel neki a People magazinból. Szellemesnek találom, elképesztő humorérzékkel rendelkezik, és már régóta nem nevettem ennyit. A beszélgetésünk kötetlen és nem túl mély, nagyon könnyed, és ezt jobban értékelem, mint azt ő valaha is gondolná. Az az elektromos szikra soha többé nem ismétlődik meg, gondolom azért, mert Max tisztelettudóan viselkedik, és ez megmutatja, hogy milyen kedves srác.

És Istenem, olyan kedves.

Éjfélkor bezárom az ajtókat, és lekapcsolom a külső világítást, hogy jelezzem, zárva vagyunk. Max türelmesen vár, amíg pénztárzárást csinálok, és elintézem a papírmunkát, mielőtt beteszem a pénzt a széfbe.

Utánam jön a boltból, és megvárja, hogy újra bezárjam az ajtókat, majd elkísér a kocsimhoz, és akkor kezdek ideges lenni.

Kinyitom a kocsim ajtaját, és becsúszom a kormány mögé, miközben Max a kezét az ajtó tetején pihenteti, és engem kémlel.

– Hétfőn megint dolgozol, ugye?– kérdezi.

Bólintok, és beteszem a kulcsot a gyújtásba.

– Akkor majd meglátogatlak– mondja.

– Nem kell...

Max a szavamba vág. – Holnap Bostonban lesz egy idegenbeli meccsem, de vasárnap visszajövök. Add meg a telefonszámodat!

– Micsoda? Nem!– bököm ki, azon tűnődve, hogy miért akarnavelem egy kisboltban lógni, vagy egyáltalán miért akarja a számomat. Velem összejönni borzalmas ötlet, és hogy ezt miért nem látja be, nem értem.

– De, igen.– Csak ennyit mond, miközben előveszi a telefonját. – Add meg a számod!

Mérlegelem a lehetőségeimet, de mielőtt még kellőképpen megfontolnám az első lehetőséget – vagyis, hogy ismét visszautasítom – ő rám szegezi a tekintetét, és azt mondja: – Majd elkérem Christől. Tudod, hogy meg fogja adni nekem.

Próbálok dühös lenni vagy sértődötten viselkedni, amiért ilyen rámenős, de a fenébe is… a mosolya és a gödröcskéi olyan kurva meggyőzőek, hogy megadom neki a számom.

A szememet forgatom, de azért csak megadom neki a számom.