19.-20. Fejezet

 

19. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Zsuzsa

 

 

Belépve az edzőterembe Hawke-ot látom az egyik futópadon, amint nyaktörő sebességgel fut. Csuromvizes az izzadságtól, és az arca céklavörös, ahogy trappol a gumiszalagon, miközben az a lába alatt suhog. Tíz perc múlva Vale-lel kell edzenem, de mint mindig, egy kicsit korábban érkezem, hogy bemelegítésként egy rövid, könnyű futást végezhessek.

Felpattanok a futópadra Hawke mellé, és a kijelzőjére nézek. Épp a tizedik mérföldnél tart, mire meglepetten pislogok. Ő nem egy hosszútávfutó.

– Haver – mondom, miközben beindítva a futópadot mérsékelt tempóra állítom, és kocogni kezdek. – Nagyon jól nyomod.

Ő csak egy morgással válaszol. Ezt úgy értelmezem, hogy túl fáradt ahhoz, hogy beszéljen, így békén hagyom, és a saját futásomra koncentrálok. Nos, nem igazán a futásra koncentrálok, hanem inkább élvezem a Julesszal töltött tegnap este emlékeit. Végül elvittem őt a lakásába, mert igaza volt... Szükségem volt egy jó éjszakai alvásra, és a kanapéja ezt nem biztosította volna nekem.

De ahelyett, hogy egyenesen a lépcsőházhoz húzódtam volna, amely szinte közvetlenül a lakása ajtajához vezetett, inkább a parkoló hátsó részébe húzódtam, közvetlenül egy nagy, kiégett utcai lámpa alá. A sötétben a konzolon áthajolva csókolóztam Julesszal. Percekig csináltuk a sötét autóban, és bepárásodtak az ablakok.

Nem csináltunk mást, csak smároltunk, bár hazaérve kivertem, miközben arra gondoltam, hogy Julesszal smárolok, mert annyira kibaszottul fantasztikus, hogy már a csókolózás emléke is a fantáziám része.

Tizenöt perc után az órámra nézek, és megállapítom, hogy Vale késik.

Soha nem szokott késni, és az első dolog, amiért aggódom, hogy valami történhetett az apjával, bár, ha ez lenne a helyzet, Hawke biztosan szólt volna nekem valamit, amint belépek, nem igaz?

Kikapcsolom a futópadot, és ahogy járásra lassul, odafordulok Hawke-hoz, aki már eléggé lelassította a tempóját, és megkérdezem: – Hol van Vale? Úgy volt, hogy edzeni fogunk.

Egy pillanatig hallgat, aztán kinyújtja a kezét, és a Stop gombra csap, miközben azt mormolja: – Elment.

– Elment?– kérdezem zavartan. – Hová ment?

– Vissza Sydneybe – mondja, és megfordul, hogy leugorjon a futópadról, felkap egy törölközőt, amit az egyik kartámaszra terített, és megdörzsöli az arcát. Nem néz rám, hanem elindul ki az ajtón, a zuhanyzó felé.

Megragadom a saját törölközőmet és az iPhone-omat, amit a futópad tálcájára tettem, és utána rohanok.

– Visszament Sydneybe?– nyomulok, szorosan a nyomában. – Sydney, Új-Skócia?

– Igen.– Csak ennyit mond, de nem lehet eltéveszteni a hangjában rejlő dühöt.

Kinyújtom a kezem, megragadom a karját, és magam felé fordítom. Erőszakosan húzódik, kitépi magát a szorításomból, de rám szegezi a dühtől lángoló szemét.

– Mi a fasz van, haver? Miért ment el?

Hawke valósággal összeszorítja a fogait, és gyakorlatilag kiköpi: – Mert úgy tűnik, nem tudom neki megmondani, hogy szeretem, és ezért büntet engem.

– Micsoda? – kérdezem, teljesen elképedve.

Hawke tesz egy lépést felém, és lehalkítja a hangját. – Múlt héten azt mondta, hogy szeret. Nem tudtam ezt viszonozni neki. Ezért úgy döntött, hogy nem tud tovább a közelemben lenni, és egyszerűen úgy döntött, hogy elmegy.

– Ezt nem hiszem el – motyogom, és a tekintetem elgondolkodva lesütöm.

– Hát, hidd el. Tegnap este elrepült innen.

– Nem – mondom, miközben visszaemelem a tekintetemet az övére. – Nem tudom elhinni, hogy Vale elment. Nem tudom elhinni, hogy nem mondtad vissza neki.

Hawke valóban hátrál, arcát elönti a döbbent meglepetés. – Ez most komoly?

– Igen – mondom neki őszintén. – Komoly. Az élet túl rövid ahhoz, hogy a múltbeli keserűségen lógjunk. Engedd el, haver, és legyél bölcs.

Összehúzza rám a szemét. – Nem tudok olyasmit éreztetni magammal, ami nincs.

– Lószart– mondom neki simán. – Ott van az, csak túlságosan gyáva vagy ahhoz, hogy tudomásul vedd.

Kinyitja a száját, hogy visszaszóljon nekem, de aztán ugyanolyan gyorsan becsukja. Egy hosszú pillanatig bámul rám, és kicsit összerezzenek, amikor látom a szemében a csalódottságot, hogy Vale pártját fogom.

Bár meg kellene mondanom neki, hogy nem állok az ő oldalán. A szerelem pártját fogom, és ha Vale most itt lenne, azt mondanám neki is, hogy húzza ki a fejét a seggéből, és dolgozzon együtt Hawke-kal, hogy megoldják ezt a szart.

Hawke szeméből elillan a düh egy része, és az ajkát grimaszba préseli. Egy apró biccentéssel nyugtázza az álláspontomat, de látom rajta, hogy egy szavammal sem ért egyet. Elfordul, és besétál a zuhanyzóba, én pedig az ellenkező irányba fordulok, és úgy döntök, hogy egy hosszabb futást választok a mai edzésemre, mivel a Vale-lel való foglalkozásomra nyilvánvalóan nem kerül sor.

 

—

 

Miután végeztem a futással, a súlyzós terembe megyek, és a hátizmokat meg a vállakat edzem, majd egy kis alapedzést végzek. Ezután az aréna körül kanyargó folyosóra megyek, és reflexgyakorlatokat csinálok. Ez az egyik meccs előtti rituálém, de akkor is ezt csinálom, ha valamin el kell gondolkodnom a magánéletemben.

Fogok egy kis labdát, keményen felpattintom a padlóról a falra, majd elkapom, amikor visszajön felém. De gyorsan csinálom, villámgyorsan pattintom a labdát a padlóról, hogy az egy nanoszekundum alatt a falnak csapódjon, és visszarepüljön hozzám, hogy aztán ugyanilyen gyorsan elhajítsam. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy úgy nézek ki, mint ForrestGump pingpongozva, és hogy olyan gyorsan mozgok, hogy még a szemeddel sem tudod követni a labdát.

Azonban szeretem ezt csinálni, miközben hagyom, hogy az elmém elkalandozzon, így a bennem rejlő reflexek kiélesednek, és az agyam nem gondolkodik túl sokat azon, hogy hol van a labda. Úgy csináltam, hogy a testem csak bízzon magában, hogy elkapja a levegőből, és amíg az agyam elkalandozik a labda elkapásával és eldobásával kapcsolatos mozdulataimról, addig más dolgokon elmélkedhetek.

Gyors tempót vettem fel, a labda a betonpadlóról a festett salakfalra, majd vissza a kezembe került. Közben végigsétálok a folyosó hosszában.

Dobás, pattintás, elkapás, újra dobás.

– Max – hallom balról, és a ritmusom megszakad. Az ujjaim egy milliméterrel elhibázzák a labdát, az pedig elszáguld mellettem, hogy a hátsó salakfalnak csapódjon, mielőtt a tarkómra pattanna.

Megfordulva látom, hogy Garrett sétál felém.

– Mi a helyzet? – kérdezem, miközben lehajolok, és felveszem a labdát, ami elgurult tőlem.

Megáll előttem, és azt mondja: – Gondolom, még nem láttad.

– Mit nem láttam?– kérdezem, miközben újra a földre ejtem a labdát. Még tíz ismétlést végzek, miközben látom a perifériás látásomból, hogy Garrett előhúz valamit a telefonján.

– Ez egy SportsGab-cikk – mondja, én pedig elkapom a labdát a repülés elől, ahogy felé fordulok.

– Mi a fasz az a SportsGab cikk?– kérdezem.

– Ez olyan, mint ez az online blogközösség, amiben mindenféle sportsztárokról vannak cikkek, és inkább a magánéletükre koncentrálnak, mint a tényleges sportágukra. Stevie nyilván látta ezt nemrég, megmutatta Oliviának, és ő felhívott engem.

Odalépek Garrett mellé, és a tekintetem az iPhone-jának képernyőjére esik, ahol nagy, vastag betűkkel írt címlapot látok: – Hamupipőke vagy aranyásó?

Zavaromban összevonom a szemöldökömet, és visszanézek Garrettre. Visszabiccent a telefonra, amit átnyújt nekem, és azt mondja: – Csak olvasd el.

Elveszem a telefonját, és az ujjammal elkezdem görgetni a cikket, miközben csendben végigolvasom.

 

Hamupipőke vagy aranyásó?

 

CamilleParks

SportsGabmunkatárs

 

Míg a keménymag hokiszurkolók valószínűleg két fabatkát sem adnak erre, ti, hölgyek, akik eddig reménykedtetek, hogy megtaláljátok a saját Max Fournier-eteket, aki majd levesz titeket a lábatokról... utálom, hogy ezt kell mondanom, de "túl késő". Úgy tűnik, hogy a hokis Max Fournier, a Stanley Kupa címvédő ColdFury csapatának sztárkapusa és a Sports World magazin legdögösebb sportoló agglegénye címre pályázó jelenlegi első tíz jelöltjének egyike, úgy tűnik, hivatalosan is lekerült a piacról.

Volt szerencsém leülni egy őszinte beszélgetésre Fournier kedvesével, Julianne-nal, és atyám, nagyon sokat beszélt nekem. Sikerült néhány képet is készítenem a két szerelmespárról, miközben részt vettek a Sports World fotózásán.

 

Ránézek egy fotóra, ami legördül a következőre, és egy tegnap esti képet látok, amin Julesszal csókolózom, mielőtt átmentem a ruhatárhoz.

Elgörgetek tovább az alatta lévő sorokig.

 

Igazi párnak tűnnek, nem igaz?

Hát, első ránézésre úgy tűnik. Julianne kedves személyiség, amikor először beszélsz vele, és egyáltalán nem szégyenlős, amikor arról mesél, hogyan kezdődött a románca Maxszel. De minél többet hallasz a történetből, annál szkeptikusabb leszel.

Julianne szerint Max megmentette őt két nagyon gyanakvó és agresszív férfi esetleges támadásától, amikor egy kisboltban dolgozott.

Így van, hölgyeim!

Egy kisboltban dolgozik.

Julianne folytatta és folytatta, majd még tovább és tovább, émelyítő részletességgel, hogy Max volt a hőse, és megmentette a nincstelenségtől. Úgy tűnik, hogy ő nevel néhány gyereket egy családtagjától vagy valami ilyesmi, de el kell gondolkodnunk azon, hogy ez egy igazi Hamupipőke-történet, vagy Kanye West szavaival élve, ő egy Aranyásó?

Nem tudom megmondani, de én ezen a fotón egy csipetnyi megalkuvást látok a szemében, nem?

Vagy csak én látom így?

 

A következő képre görgetek, ami a következő. Ezen Jules mosolyog rám, a kezét a mellkasomra teszi, és nem úgy néz ki, mint egy kibaszott megalkuvó. Úgy néz ki, mint aki imád engem.

A fénykép alatt csak néhány sor van még.

 

Szóval bocsánat, ha egy kicsit szkeptikus vagyok, de sajnálom… senkinek a története nem olyan jó. Nincsenek igazi Hamupipőkék, és valljuk be… ha egy olyan dögös nőt látunk egy híresség karján, aki lényegében egy senki, akkor nagyjából mindannyian tudjuk, hogy mi is ő.

Ugye?

 

A vérnyomásom, amely folyamatosan emelkedett, ahogy végigolvastam a cikket, a csúcsra jár, ahogy megemésztem az utolsó sorokat, és a kezem, amiben a telefont tartom, remegni kezd. Felemelem a tekintetem Garrettre, aki együttérzően bámul rám.

– Ez nagyon fog fájni neki, ha meglátja – morgom, miközben már azon jár az agyam, hogyan mondhatnám el ezt Julesnak.

– Akárki is az a csaj, egy kibaszott ribanc – morogja Garrett. – Stevie már hagyott egy kommentet a poszthoz, hogy megpróbálja helyre tenni a dolgokat, de ember... Azt tanácsolnám, hogy ne olvass többet. A legtöbb komment nem szép.

– A kurva anyját – vicsorítok, miközben visszalökömGarrett felé a telefonját. – Mondd el még egyszer, mi is ez a SportsGab dolog? Még sosem hallottam róla, szóval feltételezem, hogy nem túl ismert.

Garrett összerezzen. – Kurva nagy dolog, haver. Több millió olvasója van.

– Jézusom – motyogom, miközben frusztráltan végigsimítok a hajamon.

Meg kell látogatnom Julest.

Most azonnal.

 

—

 

A Sweetbrier előcsarnokában alig tizenöt percet várok, mire Jules felém sétál, léptei lendületesek, mosolya meleg. Már akkor rá csipogtattam, amikor ideértem, de eltartott egy darabig, mire el tudott szakadni.

– Mit keresel itt? – kérdezi boldogságtól sugárzó hangon, hogy lát engem.

Felállok a kanapéról, ő pedig félúton megáll, a mosoly leolvad az arcáról.

– Oké – mondja lassan. – Kevesebb mint egy héten belül kétszer volt ilyen az arckifejezésed. Mi a baj?

Az ajtó felé biccentek, és kinyújtom felé a kezem. – Menjünk ki beszélgetni.

Hezitálás nélkül megfogja a kezemet, de érzem a feszültséget a szorításában. Odavezetem őt ahhoz, amit a mi padunknak nevezek, itt teljesen egyedül vagyunk, mivel ma enyhén csípős a levegő, ami elriasztja a lakókat attól, hogy az udvaron lógjanak.

Amikor leül, felé fordulok, és a lehető legnyersebben kimondom, amit tudok. – Az a lány, akivel tegnap este beszéltél a fotózáson...

– Camille– mondja tétován.

Bólintok. – Írt egy SportsGab-cikket rólam és rólad, és ez nem túl hízelgő.

– Micsoda? – Jules zihál, és a bőrömön végigfut az undor, hogy ezt meg kell osztanom vele.

Odatartom neki a telefonomat, a cikk már fel is ugrott. Elveszi tőlem, miközben azt mormolom: – Sajnálom, kicsim.

Figyelem Jules arcát, ahogy a szeme ide-oda vándorol a sorokon. Jules mindig is kedves volt, amikor azismertségemmel járó néhány buktatóval kellett megküzdenie, de tudom, hogy ebből nem fog nevetve kikerülni.

Az ajkai összeszorulnak, a bőre elsápad, és a szemöldökét összevonja zavarában, majd megdöbbenésében, ahogy tovább olvas. Amikor a végére ér, lassan felemeli a fejét, és rám néz. – Miért tettilyen szörnyen gonoszságot?

Megrázom a fejem, düh, bánat és frusztráció fut át rajtam. Visszaveszem tőle a telefont, és leteszem a köztünk lévő padra, hogy a kezét a sajátomba foghassam. – Nem tudom, Jules, de aki ismer téged, az tudja, hogy ez egy rakás hazugság.

– És a milliónyi másik ember, aki nem ismer engem? – suttogja megalázott arccal.

– Nem tudom, mit mondjak, Jules – mondom neki őszintén. – Soha nem akartam, hogy a hírnevem miatt bántás érjen, és tudom, hogy ő pont ezt tette. Csak rájöttem... Nem tudlak megvédeni tőle. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy azt mondom neked, amit mások is tesznek ebben a helyzetben, és ez az, hogy ne törődj vele. Holnap már valaki más neve lesz a hírekben.

– És amikor a gyerekek hazajönnek, és azt kérik, hogy magyarázzam el, mi az az "aranyásó", pontosan mit mondjak erre? – kérdezi, és a hangja most már remeg a dühtől. Mielőtt válaszolhatnék, szinte hisztérikusan kérdezi: – Vagy mi lesz, ha a főnököm meglátja ezt? Vagy a munkatársaim? Mit mondjak az embereknek az utcán, akik felismernek majd? Őket is hagyjam figyelmen kívül, ha rosszat mondanak?

A kezem Jules vállára vándorol. – Bébi... bízz bennem, hogy ez majd el fog múlni...

– Nem – mordul rám, és megrántja a vállát, hogy eltávolítsa a kezemet. Feláll a padról, lenéz rám, és a szívem majdnem összeroskad, amikor látom a szemében csillogó könnycseppeket. – Ezért nem akarom, hogy tévéket meg ilyen szarságokat vegyél nekem. Nem vagyok aranyásó.

Felállok, most már dühös vagyok, hogy ebből a cikk akár csak távolról is arra utal, hogy én így látom őt. – Ez nem fair, Jules.

Frusztráltan széttárja a karját. – Tudom, hogy nem az. De most az érzelmeim túlterhelődtek. Adj egy kis mozgásteret.

Azonnal megnyugszom egy kicsit, mivel Jules – Istenem, drága, gyönyörű, de észszerű Jules – tényleg látja, hogy mi a helyzet. Ez csak egy nagyon szar pofon, amiben benne van a féltékenység és a bosszúvágy, de ez nem igazán érinti azt, aki ő valójában.

Nem köztem és közte. Tudja, hogy tudom, hogy a fejemben tökéletes.

– Mondd meg, mit akarsz, mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam, és megteszem – mondom neki halkan. – Bármit megteszek, amit csak akarsz.

– Abbahagyni a hokit? – kérdezi, a fejét oldalra billentve.

– Igen – mondom gondolkodás nélkül, és rájövök, hogy tulajdonképpen nincs is bajom ezzel a válasszal.

Megforgatja a szemét. – Nem hagyod abba a kibaszott hokit, mert engem a környék zsarnoka piszkált.

És nekem ez a válasz is megfelel.

– Akarod, hogy megkeressem ezt a ribancot, és kilyukasszuk a kerekeit?– kérdezem.

– Talán – mondja, és az ajkai épp csak elkezdenek felfelé rángatózni.

– Akarod, hogy betörjek hozzá, és kicseréljem a samponját szőrtelenítőre?

– Na, most jól beszélsz – mondja Jules, miközben a mosolya még jobban görbül.

Odalépek hozzá, átkarolom a derekát, és egyenesen a szemébe nézek. – Sajnálom, hogy valaki bántott téged. Nekem is fáj, hogy megbántottak.

Megértően bólint. – Sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki a ribanc-pillanatomat.

– Azt hiszem, tudom kezelni– mondom neki.

Sóhajt, és a homlokát a mellkasomnak támasztja. – Csak nem értem. Alig mondtam neki valamit tegnap este. Csak azt, hogy találkoztunk a kisboltban, és végül meséltem neki a gyerekekről, de ez csak kis csevegés volt... tudod?

Megcsókolom a fejét, majd az államat rátámasztom. – Bébi… néha falat kell húzni magad köré, amikor a nyilvánosság előtt vagy. Egészséges gyanakvással kell kezelned az embereket. Nem szívesen mondom ezt neked, mert az egyik dolog, amit a legjobban tisztelek benned, az a nyitottságod. Az őszinte emberi természeted. De megmondom neked...ha velem maradsz, le fognak fényképezni és fel fognak ismerni. Ez a fenevad természete.

Egy pillanatra elhallgat, aztán azt motyogja: – Eddig olyan jól megóvtál ettől. Ebben a kis védőbuborékban voltam, és most kipukkadt.

– Tudom – mondom neki halkan. – És megint... sajnálom.

– Ne tedd – figyelmeztet, miközben felemeli az arcát, hogy rám nézzen. – Az a cikk nem rólad szól. Hanem arról a ribancról, aki írta. Egyszerűen csak vastagabb bőrt kell növesztenem, és el kell viselnem a bajaimat, ha veled akarok lenni.

– És te még mindig velem akarsz lenni, ugye? – kérdezem... tudod... csak hogy biztosra menjek.

Rám mosolyog, lábujjhegyre áll, és ad egy lágy csókot. – Mindennél jobban.

20. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Zsuzsa

 

 

A busz megáll a FourSeasons Hotel előtt, Sutton és én pedig türelmesen megvárjuk, hogy az előttünk ülő emberek – mind barátok és családtagok, akik Bostonba utaztak – leszálljanak. A hangulat ujjongó, a társaság fergeteges, és ez azért van, mert a ColdFury épp most verte el 5-2-re a Boston seggét. Max természetesen remekül játszott, és én büszkén viselem a mezét, amit a minap kaptam tőle.

Igazából nekem és a gyerekeknek is adott egy-egy Fournier-mezt, és alig várom, hogy mind a négyen ebben nézhessünk meg egy hazai meccset.

Azt kell mondanom, hogy ez a bostoni utazás eddig fantasztikus volt, és a ColdFuryegyesülete nagyon figyelmes. Úgy tűnik, minden idegenbeli meccsre lefoglalnak egy jegyblokkot az utazó családtagok és a barátok számára, hogymindannyian együtt ülhessünk, és ha elég sokan jönnek egy meccsre, akkor az arénába oda-vissza való szállítást is megszervezik nekünk.

Nem ez az egyetlen átgondolt intézkedés.

Max megtudta, hogy Alex Crossman felesége, Sutton eljön a mai meccsre, bár a holnapi meccsre nem marad. Mégis, együttműködött vele, hogy elintézze, ugyanazzal a járattal menjünk, és ma reggel első dolga volt, hogy felvegyen a lakásomon, és elvigyen a repülőtérre. Egy barátságos beléptető gyorsan elintézte, hogy együtt üljünk, és amikor kinyomtatták a jegyeket, megdöbbenve láttam, hogy az első osztályon ülünk.

– Az első osztályon vagyunk – suttogtam Suttonnak.

– Igen– mondta. – Ez problémát jelent?

Hát, a francba.

Probléma?

Max ragaszkodott hozzá, hogy ő vegye meg a repülőjegyemet. Próbáltam vitatkozni vele, de vesztettem. Megint elővette ezt az egész "én vagyok a pasid, és kedves dolgokat akarok tenni érted" kártyát, és bár nem hibáztatom ezért, még mindig túl érzékenyen érint az a pár nappal ezelőtti SportsGab cikk.

Azzal kínoztam magam, hogy aznap este újra és újra elolvastam, a rengeteg kommenttel együtt, amelyek többsége bántó és csúnya volt. Mosolyognom kellett, amikor láttam, hogy Stevie hozzászólt, és Camille-t egy "szutykos, írói kvalitás nélküli és nyilvánvalóan heroinproblémákkal küzdő önjelöltriporter”-nek nevezte, de teljesen padlót fogtam, amikor megláttam, hogy Max is hozzászólt.

Rövid, egyszerű és kurva jó volt.

Egyszerűen azt írta: „Camille, itt Max Fournier. Találkoztam veled a múltkor az apád stúdiójában. Nagyon kedvelem az apádat; ő egy egyenes gerincű fickó. Azt is gondolom, hogy nagyon szégyellheti magát, amiért ilyen mélyre süllyedtél, hogy megalázol egy nőt, aki kedvesebb, erősebb, okosabb, és minden szempontból jobb ember, mint amilyen te valaha is lehetnél. Komolyan... szégyelld magad.”

Természetesen felhívtam Maxet aznap este, miután elolvastam, és a telefonban bőgtem neki, hogy ő a hősöm.

Szóval amikor Sutton megkérdezte, hogy az első osztályon való repülés gondot jelent-e, be kellett ismernem magamnak, hogy mélyen legbelül igen, mert érzékeny voltam arra az aranyásó cikkre. De ugyanakkor teret is kellett adnom Maxnek, hagynom kell, hogy önmaga legyen velem, amihez a páratlan nagylelkűség is hozzátartozott.

Rámosolyogtam Suttonra, és azt mondtam: – Természetesen nem. Ez hihetetlenül kedves volt Max részéről.

Végül kiürültek az előttünk lévő helyek a buszon, és Sutton meg én elindultunk lefelé. Nagyon jól éreztem magam, amikor vele ültem a meccsen, és ugyanolyan nyitottnak és szimpatikusnak találtam, mint Stevie-t és Oliviát. Ami azt illeti, Vale-t is, bár Maxet kicsit felzaklatta, hogy hirtelen elhagyta a csapatot. Beavatott, hogy mi történt vele és Hawke-kal, és ez annyira elszomorított mindkettőjük miatt.

Követem Suttont a FourSeasons előcsarnokába, és úgymond követjük a csoport többi tagját egy privát szobába, amelyet azegyesület foglalt a családi és baráti vacsorához. Mivel ez egy délutáni meccs volt, tökéletes időben ért véget, hogy azok, akik a játékosok támogatására utaztak, összegyűljenek, és együtt ünnepeljenek egy vacsorával. Ismét egy nagyon kedves húzás azegyesülettől.

– Valószínűleg még fél óra mire a csapatbusz megérkezik – mondja Sutton, amikor belépünk a nagyon szépen berendezett privát terembe. Nagy, kerek asztalok, ropogós fehér terítővel letakarva, porcelánnal és kristályokkal díszítve, mindegyiknél tíz ember foglal helyet. Az egyik végén egy nagy bárpult, három pultossal, a másik végén pedig hosszú büféasztalok ezüst ételmelegítőkkel, amelyeken Isten tudja, mi van, de isteni illatuk van. – Gyere... igyunk valamit, és majd én bemutatlak téged.

Sutton be tudott mutatni néhány embernek a meccsen, de ez csak a mellettünk, előttünk és mögöttünk ülőkre vonatkozott. Összesen talán negyvenen lehettek, így a legtöbbjükkel még nem találkoztam. Gondolom, mint a csapatkapitány felesége, Sutton mindenkit ismer.

A bárpulthoz megyünk, és rendelünk egy-egy pohár vörösbort. Egy darabig sétálgatunk, beszélgetünk pár emberrel, én pedig ötpercenként türelmetlenül nézem az órámat, izgatottan várom, hogy lássam Maxet. Hogy elmondhassam neki, milyen remekül játszott. És hogy biztosan tudja, mennyire imádom.

Sutton telefonja megcsörren, ő pedig a táskájában halászik, és a füléhez emeli. – Szia, kölyök. Mi a helyzet?

Nézem, ahogy szórakozott mosoly játszik az ajkán, és megrázza a fejét, miközben azt mondja: – Várj egy pillanatot.– Majd rám néz, miközben a keze felemelkedik, hogy eltakarja a hangszórót. – Az öcsém ...úgy tűnik, lányproblémák. Egy perc és jövök.

Nevetve intek neki. – Nem lesz semmi bajom.

Sutton elsétál, én pedig mosolyogva nézem a távozó hátát. Egy boldog és egy szomorú mosoly. Örülök neki, hogy ilyen közel van a testvéréhez, és szomorú vagyok, mert ez arra emlékeztet, hogy már nincs az a különleges testvérem, akivel beszélgethetnék.

– Nos, tudni akarjuk, hogy igaz-e – hallom a hátam mögül, és amikor megpördülök, a védelmem azonnal erősen és gyorsan felemelkedik. Cassie és a húga, Allie állnak ott, teljes nyugalomban lévő szukaarcukat rám szegezve.

– Tudni, hogy mi igaz? – kérdezem simán, bár egészen biztos vagyok benne, hogy tudom, mire céloznak.

– Hogy aranyásó vagy-e vagy Hamupipőke – mondja Cassie, miközben gőgösen rám néz. – Az a cikk elég érdekes volt.

Allie kuncog, aztán fel-alá néz rám, és végigméri a farmert, amit a Gapben vettem akciósan, és a kopott New Balance teniszcipőt, ami már vagy öt éve megvan. Tudom, hogy a mezben nem találhat hibát, hiszen vadonatúj, de tudom, mit jelent ez a tekintet.

– Hamupipőkére gondolok – mondja Allie a húgának, és észreveszem, hogy a szavai elmosódottak. – Csak nézd azokat a rongyokat, amiket visel.

Nagyszerű... Két részeges, gonosz lánnyal van dolgom, akik a divatosan öltözködnek,és rengeteg csillogó ékszert viselnek.

Mindkettőjükre feszes mosolyt küldök. – Nos, öröm volt veletek beszélgetni, de én most megyek...

– Ó, hóó– mondja Allie a leghamisabb mosollyal, amit valaha láttam. Enyhén megkocogtatja a vállamat. – Csak játszadozunk veled. Ez a rituálé része... egy kis ugratás a veterán feleségektől.

– Cassie nem feleség.– Nem tudom megállni, hogy ne mondjam, miközben ráfordítom a tekintetem.

– Nem, de én Mikkel vagyok – csattan fel. -Ő hívott meg ide a hétvégére.

– Hát, jó neked – mondom egy kedves mosollyal. – Megyek, hozok még egy pohár bort.

Miután ezt elkortyoltam, gondolom magamban.

Elfordulok a nőktől, és egy elmosódó mozgás kelti fel a figyelmemet.

Sutton Crossman lopakodik a bálterem padlóján, dühös tekintete ide-oda cikázik Cassie és Allie között. Nem csinál jelenetet, de kétségtelen, hogy egy küldetésen lévő nő. Látom, hogy mindkét lány megfeszül, és Allie kissé elsápad.

Sutton egyenesen odasétál hozzájuk, és nagyon mély, dühtől fűszerezett hangon azt mondja: – Azt javaslom nektek, nők, hogy forduljatok meg, és vonszoljátok el a csúnya, kicsinyes seggeteket Jules mellől, és azt tanácsolnám, hogy ezt gyorsan tegyétek.

Allie azonnal hátrálni kezd, arcán a félelem és a tisztelet keveréke, ahogy Suttonra mered. Cassie azonban nem veszi a célzást, és pávaként puffasztja a mellkasát. – Nem ijesztesz meg, Sutton. Nem félek tőled csak azért, mert a csapatkapitány felesége vagy.

– Persze, hogy nem félsz – gúnyolódik Sutton. – Csupán féltékeny vagy, hogy hozzámentem a kapitányhoz, és ezt igazán szánalmasnak találom.

Iszom egy kortyot a boromból, utálom ezt a konfrontációt, és szükségem van a bátorságra.

– Ó, szerintem te vagy a féltékeny – sziszegi Cassie, és közelebb hajol Suttonhoz. – Elvégre Alex nekem volt meg először.

Majdnem megfulladok a boromtól, és érzem, hogy egy kevés kezd kijönni az orromból, amit sietve letörlök, miközben a tekintetem vadulSuttonra szegeződik.

Sutton hátraveti a fejét, és felnevet, méghozzá őszinte, szórakozott kacagással. – Ó, Istenem, Cassie. Tudod, milyen rossz voltál az ágyban? Alex azt mondta, úgy sikítasz, mint egy tüzes macska, és ebben egyáltalán nem volt semmi vonzó. Azt is mondta, hogy a szopásod borzalmas volt, és mindig be kellett hunynia a szemét, és valami pornóra kellett gondolnia, amit megnézett, csak hogy beinduljon.

Cassie szája tátva marad a döbbenettől, aztán valahogy úgy nyílik és csukódik, mint egy ziháló hal. Allie egyszerűen megfordul és elsétál, gondolom, zavarban van, amiért a húgát lemosta a kapitány felesége, és reméli, hogy ő nem kerül a célkeresztbe.

Végül Cassie azt mormolja: – Ez nem igaz.

– Igen, ahogy az a szarság sem, amit Julesról írtak – vág vissza Sutton összehúzott szemmel. – A lényeg az, hogy ne tegyél semmit, ami csúnya pletykákat terjeszt, oké? Nem fogom jó néven venni.

A fenyegetés egyértelmű.

Cassie a szívére veszi a fenyegetést, és látom, ahogy kavarognak az agyában a gondolatok, és azon töpreng, vajon tényleg ennyire rossz-e az ágyban, és még azt is látom, hogy azon gondolkodik, vajon ez negatív hatással lesz-e a Mikkel való helyzetére. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy a férfi már elmerült benne, de az biztos, hogy a lány nem szeretné, ha ezt hallaná.

Sarkon pördülve, Cassie metaforikusan a lába közé húzott farokkal távozik. Egy pillanatig csak bámulok utána, az agyam elborult a szóváltástól, aztán csak csodálkozva fordulok Sutton felé.

– Azt hittem, Max a hősöm, de a fenébe is, Sutton... te aztán megéred a pénzed– motyogom, miközben felemelem a borospoharamat. Ő is az enyémhez koccintja a sajátját. – Egészségünkre.

– Mi volt ez az egész? – hallom a hátam mögül, pontosan abban a pillanatban, amikor erős karok fonódnak a derekam köré. Kihúzva a nyakam látom, hogy Max mosolyog rám.

– Cassie és Allie ribancok voltak – mondja Sutton tárgyilagosan. – Elkergettem őket.

Egyetértően bólintok. – Sutton is az én hősöm.

Max szeme elsötétül, és olyan mélyen morog, hogy érzem, ahogy a saját gerincemen végigmorajlik. – Mi a faszt mondtak?

– Semmit – biztosítom gyorsan, miközben mozdulok, hogy teljesen szembeforduljak vele. – Azt hiszem, részegek. Csak hagyd már.

Max tekintete rólamvégigvándorol a báltermen. Megfordulok, és látom, hogy Cassie-re meg Allie-re szegezi őket.

– Max – motyogom, és egyik kezemet a nyaka köré csúsztatom. – Engedd el, oké?

Nem néz rám, hanem összehúzott szemét a két nőn tartja.

Ezért megismétlem neki: – Max... bébi... minden rendben van, ugye, Sutton?

Sutton felé fordulok, de ...eltűnt?

Körülnézve látom, hogy a terem túlsó oldalán lábujjhegyre áll, hogy csókot adjon Alexnek.

– Bébi– motyogja Max, én pedig visszafordulok, hogy visszanézzek rá. – Biztos, hogy nem akarod, hogy mondjak valamit? Mondtam neked, hogy azok a lányok csak bajt okoznak, és ne törődj velük, de nem hagyom, hogy rosszul bánjanak veled. Azegyesület nem fogja megengedni, hogy ez megtörténjen.

Visszacsúsztatom a kezemet, és megveregetem Max mellkasát. – Édesem... bár sok szempontból erős és férfias vagy, és bár egy kicsit beindulok, amikor a megmentésemre lovagolsz, azt hiszem, ebben az esetben jobb, ha nem bolygatod meg a darázsfészket, oké?

És ez működik. Teljesen elvonja a figyelmét.

– Beindult? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

– Mmm-hmm – válaszolom fülledt ajakbiggyesztéssel. – Majd megmutatom, ha visszaértünk a szobába.

– Menjünk most – javasolja.

– Előbb vacsorázzunk – ellenkezem.

Elvigyorodik, mielőtt felém hajolna, és megcsókolja a homlokomat. – Előbb a vacsora. De csak hogy tudd, különleges meglepetést tervezek, amikor visszaérünk a szobába.

– Tényleg?– kérdezem elragadtatással. – Mi az?

– Érted, hogy mit jelent a meglepetés, ugye?

Egy apró ütést – igazából egy szerelmes csapást – mérek a hasába, és felvigyorgok rá. – Nos, lehet, hogy van egy meglepetésem számodra.

– Hát, a francba – mondja savanyúan. – Nyilván tudni akarom, hogy mi az.

– Szívás, nem igaz?– viccelődöm.

– Oké, elmondom, ha te is elmondod. Csak hagyjuk ki a meglepetéseinket – javasolja.

– Rendben. Te kezded.

– Anélkül, hogy minden részletet elárulnék, csak annyit mondok, hogy a szállodával csináltattam egy kis romantikus előkészületet a szobánkban. Lehet, hogy gyertyák, rózsák és pezsgő is lesz benne.

Az állam leesik, és egy erősebb ütést adok neki a hasára, mire ő összerezzen. – Nem hiszem el, hogy ezt mondtad nekem. A meglepetésnek annyi.

– Te mondtad, hogy mondjam el – mondja grimaszolva, és a hasát dörzsöli.

Fújtatok, és egy megjátszott bosszús pillantást vetek rá. – Hát, ez már nem meglepetés többé.

– Ez történik, ha azt mondod, hogy mondjam el neked a meglepetést – mutat rá nevetve. Nem tehetek róla... mosolygok.

– Szóval mi az én meglepetésem? – kérdezi, miközben közelebb hajol hozzám. Ajkait a fülemhez tapasztja, és azt kérdezi: – Tetszeni fog?

Bólintok, és úgy fordítom a számat, hogy most már a füle közelében legyen, és azt suttogom: – A legjobb szopást fogod kapni tőlem, amit valaha is kaptál. Addig szoplak, amíg olyan erősen szállsz el, mint még soha. Le. A. Torkomon.

Max megborzong és morog. – A kurva életbe, Jules! Nem mondhatod ezt nekem, és nem gondolhatod, hogy nem foglak kirángatni innen… talán a hajadnál fogva, mint egy ősember.

Kuncogok, és hátralépek tőle, a kezem a derekára ereszkedik, ahol kicsit megszorítom. – Türelem, bébi. A várakozástól jobb lesz.

– Innom kell valamit – motyogja, és megragadja a kezem, hogy a bárpult felé vezessen. – Gyere.

Követni kezdem, de hirtelen megáll, és felém fordul. Felnézve rá lágy, gyengéd tekintetet látok az arcán.

– És Jules – mondja halkan.

– Igen?

– Köszönöm, hogy eljöttél a hétvégén. Sokat jelent nekem.

A szívem őrült módon kezd el dobogni a hangjában lévő őszinteségtől, és hirtelen őrjítő késztetést érzek arra, hogy a karjaiba vessem magam, és őrülten megcsókoljam az összes ember előtt. Aztán ki akarom kiabálni az egész teremnek, hogy ő az enyém, az enyém, az enyém, és soha nem engedem el.

De egyiket sem teszem meg, mert félek, hogy bolondnak és aranyásónak bélyegeznek. Így hát csak mosolygok rá. – Te jelentesz nekem sokat, Max.

Olyan mosolyt sugároz felém, ami bevilágítja az egész rohadt termet, és azt hiszem, órákig tudnám így bámulni, és soha nem unnám meg.

Soha.