1.-2. Fejezet

 

1. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Meridiana

 

 

Beillesztem a töltőfejet a benzintartályba, nyomom a gombot és érzem, ahogy az a helyére pattan. Hagyom, hogy az üzemanyag magától folyjon. Az üresen álló parkolóhelyek felé nézek, amik a benzinkútnál vannak és fényesen felvillan a PossumTrackRoad reklámfénye. Bámulom és eszembe jut, hogy otthon üres a hűtő, szóval vétkezni fogok és ma vacsira veszek valami gyorsételt. Majd jól nem mondom el Vale-nek, és akkor nem kell a morgását hallgatnom.

ValeCampbell… pokolian csinos és jól néz ki, de megrémiszt, ha vele vagyok. Mert ő az egyik legjobb segéd a ColdFury edzői teamjében, és ami a legfontosabb, ő felel az erőnlétemért és a kondimért. És ahhoz kétség sem férhet, hogy az ő szótárába nem fér bele egy Snickers, egy Cheez-Its, vagy egy Mountain Dew, addig csináltatná velem a négyüteműeket, a hegymászásokat, a felugrásokat, amíg nem hánynék.

Szóval nem mondok el erről neki semmit, és boldog lehetek, ha nem veszi észre rajtam az edzőtábor ideje alatt. Bízom benne, hogy ezt a szezont olyan erősen fogom elkezdeni, mint még soha és megcélozhatom a kezdő kapus pozícióját, amelyik mikor Ryker Evans visszavonul idén nyáron, elérhető lesz. A ColdFury egy bajnokcsapat, és úgy érzem, újra győztes szezont fogunk futni. Kétség sem fér hozzá, hogy az eddigi két súlyos sérülésem, ami az utóbbi években történt, visszavetett.

Nem, bosszúszomjasan térek vissza, és majd én megmutatom a csapatomnak és a szurkolóknak.

Majd meglátja a hokis világ… Max Fournier visszatér.

Belököm a bolt ajtaját, és rögtön meglátok két srácot, akik a hűtőpultnál a söröket válogatják. Mindketten mocskos atlétatrikót és agyonmosott sapkát viselnek. Szemembe húzom a sapkám, hogy amennyire lehet, elrejtsem az arcom, hogy ma este ne ismerjenek fel. Késő van, csak a gyorskajám akarom megkapni, és már megyek is. Holnap reggel korán van az edzés, és csak haza akarok érni.

Befordulok jobbra az első sorba, amelyikben a csipszeket és más nasikat tartják, elslisszolva a másik két vásárló mellett, akik épp a fizetnének. Háttal vagyok nekik biztonságban, és a lehetőségeket latolgatom.

Hagymakarika.

Krumpli csipsz.

Doritos.

Csemege kuki.

Egy zacskó sós ecetes krumpli csipszért nyúlok, amikor meghallom az egyik fickó hangját, ahogy tipikus észak-karolinai kiejtéssel azt mondja: – Hé szivi, mi lenne, ha megdobnál egy piros Marlboróval, meg mit szólnál három doboz óvszerhez. De extra nagy legyen ám.

A bunkó társa vihog egyet és felhorkan. Óvatosan megfordulok, és látom, ahogy jelentőségteljesen összevillan a szemük, amint az egyik megböki a könyökével a másikat, hogy bíztassa. Amíg az eladó az óvszerek felé fordul, a tahó áthajol a pulton, hogy megvizslassa a seggét. A másik fickó olyan hangosan, hogy én is hallom, azt mondja: – Mmmmm… de jó kis segg.

Teljesen megfordulok, hogy lássam a pultot, az eladó megmerevedik, balra fordítja a fejét, és a bezárt ajtórapillant a cigaretta állvány mellett. Azon tűnődöm, hogy talán a boltvezetőtől vagy más alkalmazottól, aki bent lehet, kaphatna e segítséget.

De ő nem vár, és a két seggfej felé fordul befeszített vállakkal.

Az istenit…lélegzetelállító. Egy régi polyester piros-aranyszínű mellény van rajta névtáblával – ami az egyenruhája–, az arca pedig tökéletes. Tündöklően krémes arcbőre van, széles arccsontja, egyenes orra, aminek a vége picit lehajlik, és olyan pokolian szexi szája, hogy mindenemet odaadnám érte, ha épp nem vágna egy grimaszt vele. A haja nem szőke, de nem is barna. Karamellnek mondanám egy kis mézszínű beütéssel, hosszú copfba fogja össze hátul, elöl pedig balról jobbra keretezi az arcát.

Amint határozottan a két férfire néz, mindenfélét látok a szemeiben, ahogy a pultra teszi eléjüka cigarettát és a kondomokat.

– Ez minden?

A hangjában van egy árnyalatnyi déli akcentus. Felváltva pillant a két férfire, és azért sem süti le a szemeit.

Az egyes számú tahó felvesz még egy tucat sört, gyorsan visszatér a helyére, és azt mondja: – Ez az utolsó a Coorsból. Van még a raktárban?

– Nem, ez az összes– mondja hivatalos hangon, és tudom, hogy hazudik.

– Biztos vagy benne? – kérdi, rákacsint a pultra támaszkodva. – Talán leellenőrizhetnénk…Segíthetek benne, ha akarod, és az óvszereket is használhatjuk.

Csak hüledezem az ajánlat képtelenségén, amit a lánynak tesz, nyilvánvaló, mi vezérli, de túl feszült vagyok, hogy az okát kutassam, nem lehet egyéb annál, mint hogy két részeg tahó bepróbálkozik.

– Mit szólsz hozzá,szivi? – és próbálja hangját minél inkább mézesmázosabbá tenni, de inkább tűnik úgy, mint egy pótkocsi nyikorgás.

– Azt mondtam nincs több sör hátul sem – mondja fogvicsorgatva, vetve egy pillantást a válla felett a zárt ajtó felé, majd vissza a férfiakra.

És most már aggódni látszik.

Nagyon úgy néz ki, mint aki aggódik, így elhatározom, hogy ez így nem mehet tovább. Felkapok egy zacskó chipszet, és kilépve a sorból a pult felé lépek sapkám az üres kezembe fogva. Bedugom a hátsó zsebembe, és amikor már csak pár lépésre vagyok a fickóktól, a nő szeme rámpillant, és az mindent elárul. Bíztatóan rámosolygok, és lenézek a névtáblájára.

Julianne.

Szép név egy szép lánynak.

Lépteim zaja végül kifizetődik, és mindkét férfi teljes egészében rám figyel,kicsivel kisebbek csak, mint én és elállják az utam. Az elsőre pillantok, aztán lassan a másikra, próbálok megfélemlítőnek kinézni. Tekintetem ereje, amivel mindkettőt próbálom befogni,valami mást sugall a pult mögött lévő gyönyörűségnek.

Mert úgy hiszem, ezek a fickók a pecázáson és az autóversenyen kívül nem néznek semmit, és nem vagyok meglepve, hogy nem ismer fel egyikük sem, mint a CarolinaColdFury kapusát. Világos, hogy a kedves Julianne sem ismer fel, de ez most pont megfelel.

A pénztárgépet ütő ujjainak hangja felkelti mindannyiunk figyelmét, a másik kettő visszafordul felé. – 19 dollár 86 cent lesz.

Egyikőjük a koszlott farmerehátsó zsebébe nyúl a tárcájáért,és kiemel egy húszast a lány felé nyújtva. Most, hogy tudják, hogy közönségük van, szemmel láthatóan felhagynak a szánalmas kis játékukkal, amit eddig műveltek. Végülis azt hiszem csak szórakoztak, de annak azért örülök, hogy itt voltam arra az esetre, ha elfajultak volna a dolgok.

Julianne visszaadja a visszajárót a fickónak, ők pedig összeszedik a cuccaikat, és szó nélkül elmennek.

Amikor az ajtó bezárul, a lány leejti a vállait, és megkönnyebbültem felsóhajt. Félénken rám mosolyog, ránéz a kezemben tartott csomagra és azt mondja: – Ez lesz minden?

– Uh, igazából nem – mondom ártatlan bárány fejjel. – Megzavartak ezek a seggfejek. Még kell pár dolog.

– Igen. – Fáradt hangon ért velem egyet, és hátrasimítja a copfját, mielőtt elfordul tőlem, hogy a kinyissa a széke baljánál lévő kartondobozt. Amikor eléri, kivesz belőle egy karton cigarettát, és ahogy ügyesen kinyitotta el is kezdi kipakolni sorban a mögötte levő cigi állványra. Figyelemre se méltat, és már kétségem sincs felőle, hogy nem tudja ki vagyok.

Lehajolok a csipszes polcokhoz, fogok egy kukoricás felfújt kukit, és az üdítők felé folytatom. Felkapok egy Mountain Dewt, sosem választanék diétás verziót, mert az teljesen illúzióromboló gyorskajás este lenne, utána egyenesen az édességes sor felé veszem az irányt. Két Snickersszel a kezemben készen is vagyok.

Amikor a pulthoz érek, meghallja, ahogy közeledem, és ugyanazzal a fáradt mosollyal fordul felém. A kassza felé menve, megakad a szeme a cuccaimon, amiket a pultra rakok, és automatikusan üti be a kasszába az árukat. Figyelem, ahogy a finom ujjai dolgoznak a billentyűkön, a leejtett vállait, ahogy az utolsó tétel után visszaemeli rám a tekintetét.

Arany színű… nos, igazából világos barna, de annyira fényes, hogy úgy tűnik, mintha ragyogó arany lenne.

Egy velőtrázó sikítás hallatszik a zárt ajtó mögül, olyan éles és magas frekvenciájú, hogy igazából a fogam is belesajdult. Majd kiugrom a gatyámból, annyira váratlan volt ez a zaj.

A nő – Julianne, ahogy a névtábláján áll – nem tesz mást, mint behunyja a szemeit, lehajtja a fejét, és fájdalmasan sóhajt. Ez annyira fájó mozdulat ebben a rövidke pillanatban, hogy meg akarom érinteni, megsimítani a vállát, hogy együtt érzek vele, de fogalmam sincs mivel is éreznék együtt, mivel nem tudom mi volt ez az istentelen hang. Nyitom a szám, hogy megkérdezzem jól van-e, amikor a cigi állvány melletti zárt ajtó kicsapódik, és kiviharzik rajta valami aprócska maszatos valami.

Nem nagyobb, mint egy méter magas, amit egy ugyanolyan méretű újabb kismaszat követ.

Ekkor újabb velőtrázó sikítás hallatszik a szobából, ezúttal hangosabb, mert az ajtó már nyitva, és egy iszonyú pillanatig az hiszem, valakit épp meggyilkolnak. Épp tennék egy lépést felé, amikor elfordul a pulttól.

Julianne elég gyorsan mozdul, hogy elkapja a kinyújtott kezeivel a kis maszatokat a gallérjuknál. Amikor sikerült megállítania őket, látom csak hogy két kisfiú, mindkettőnek világos barna haja és ugyanolyan világos barna szeme van. Az egyik egy játékbabát tart a kezeiben, a másiknál mintha valami legó autó lenne.

Sajnálkozó szemmel néz rám, amikor azt mondja: – Annyira sajnálom. Csak egy pillanat.

Határozottan, de gyengéden visszafordítja a fiúkat a szoba felé, betuszkolja őket, és eltűnnek a szemem elől. Abban a pillanatban ijesztő csattanást hallok, egy újabb sikítást, és a nő, akit Julianne-nek hívnak,hangosan elkáromkodja magát. – A kurva anyját.

Még egy visítás, amiről azt gondolom, talán egy elmebeteg Pterodaktilus lehet, gondolkodás nélkül mozdulok. Befordulok a pult sarkánál, belépek mögé, és az ajtó felé veszem az irányt. Amikor átlépem a küszöböt, egy kis szobában találom magam, ami valamiféle pihenő és hivatali szoba keverék. Van benne egy kis asztal, amit papírok borítanak egészen a falig, egy másik pult, mosogató, egy apró hűtővel alatta, és egy rozsdás lábú kártyaasztal körülötte négy székkel.

És hirtelen világossá válik, miféle szerzet okozta ezt a zajt, mintha a körmét húzná végig valaki a táblán.

Egy kislány, kisebb, mint a fiúk, egy székhez van kötve, úgy tűnik néhányszor körbetekerték valamiféle ragasztószalaggal a szék körül, egészen a hasa körül is. A lábai szabadok, és a csattanást az okozhatta, hogy a levert az asztal tetejéről egy halom játékot.

– Rocco…Levy…megígértétek, hogy viselkedtek – mondja remegő hangon Julianne, ahogy a kislány előtt térdel, és próbálja leszedni róla a ragasztót. A kisfiúk csak állnak ott, lehajtott fejjel nézik az anyjukat, ahogy az próbálja kitekerni a húgukat.

Menthetetlen vagyok. A nő hangszíne, a teljes kimerültség és fásultság, a puszta tény, hogy ezek az ördögfiókák odaragasztották a húgukat a székhez, megmozgat bennem valamit. Odarogyok a térdeimre a nő mellé, és segítek neki letekerni a kislányról a szalagot.

Hirtelen felém kapja a fejét, és azt mondja: – Ne!

A ragasztóról őrá siklik a tekintetem, és majdnem elolvadok, ahogy meggyűlik egy apró könnycsepp, és fényesen legördül.

– Kérem…ha nem bánja, várjon meg kinn. Ha vevő jönne be… csak mondja nekik, hogy egy pillanat és jövök – könyörög, félénken küzdve azért, hogy kézben tarthassa ezt a katyvaszt.

– Persze – mondom azonnal felállva, nem akarom még jobban megbántani szegény nőt azokkal a könnyfátyolos szemeivel. Világos, hogy elég a maga baja anélkül is, hogy én tetézném azt.

Visszafordul, hogy tovább tekerje a ragasztót, annyira gyengéden, amennyire csak lehet, figyelem, ahogy darabonként szedi le a kezéről. Bámulom a két kisfiút, és habár a fejük bűnbánó, mintha sajnálnák, mindkettőnek fényes vigyor van az arcán.

Biztos, hogy kis pokolfajzatok.

Visszatérek a pihenőszobából, és elhatározom, hogy otthagyom a nasikat a pulton, de hiányoznának. Meg akarok róla bizonyosodni, hogy minden rendben, hacsak nem értem félre, ez a gyönyörű nő közel áll ahhoz, hogy komolyan összezuhanjon.

Nem várat sokáig, csak néhány percig, mielőtt visszajön, és behúzza maga mögött az ajtót. Egy utolsó figyelmeztetést mond a gyerekeknek: – Kérlek, viselkedjetek rendesen az este további részében, ha jók lesztek mindannyian kaptok egy új játékot hétvégén, rendben?

Ez jó. A megvesztegetés mindig bejön a gyerekeknél.

Nem hallom a bentről jövő választ, hatalmas sóhajjal húzza be az ajtót, és fordul felém. Kissé meglepődik, talán elgondolkodott, és elfelejtette, hogy ott vagyok, de miután összerakta a dolgokat, a pulton lévő dolgok felé fordul.

– Sajnálom, hogy tanúja volt ennek – mondja, amint sietve blokkol, aztán felém fordítja az otthagyott cuccaimat, amiket nem adott oda mielőtt a kis pokolfajzatok feltűntek.

– Semmi gond– mondom kuncogva. – Jól kezelte a dolgot.

Idegesen fújtat egyet, amivel a haját kifújja a homlokából. – Mindig próbálkoznak valamivel.

Végül szemembe nézve azt mondja: – Hét dollár és ötvenkilenc cent lesz.

Szótlanul előveszem a tárcám, kiveszek belőle egy tízest, és odaadom neki. Ő szótlanul elveszi, visszaadja a visszajárót, aztán csendesen beleteszi a cuccaimat egy műanyag zacskóba. Ez alkalmat ad arra, hogy tanulmányozzam kicsit a vonásait, ami nem csak sápadt az átélt izgalmak miatt, hanem a szeme alatti karikák a kialvatlanságát is hangsúlyozzák.

Nem vagyok benne biztos miért, de összeszorul a szívem, és már épp kérdezném, hogy rendben van-e, amikor a bolt ajtaja kivágódik, és két kamasz lép be rajta, egyikük hangosan nevet valamin, amit a másik mondott.

A műanyag zacskó csörgése térít észre, és ahogy visszafordulok a nő a pult mögött a cuccaimat nyújtja felém.

– Jó éjt!– mondja fáradt mosollyal, és amikor elveszem a táskát tőle, rögtön megszakítja a szemkontaktust, és a vállaim felett már a tiniket figyeli, ahogy azok a üdítős hűtőpult felé mennek a bolt hátuljába.

– Igen – mondom lassan. – Önnek is.

Másodszorra már egy pillantást sem vet rám, és ha azt mondom, hogy általában sokkal több figyelmet szoktam kapni a nőktől, akkor nem tűnök egoistának. A legtöbb esetben, mert a média tele van a ColdFurys hírekkel, és mit ne mondjak azért is, mert igazán dögös vagyok.

Nem számít.

Ebben az esetben, ez a nő nem nézett meg magának, és én meg…

Nos, a fenébe is…Nekem nagyon tetszik.

Azt hiszem, kicsit különc vagyok. A legtöbb facér pasi a csapatban agglegény, és véget nem érően hajkurásszák a csajokat, akik kötélnek is állnak egy hokisztárnak, de nekem ez nem pálya. Soha nem is volt. Egy olyan nő kezd el érdekelni, akit épphogy megismerek, és azt se tudja, én ki vagyok. A többiek csak a dögös kapust látják, aki milliomos és semmi mást.

De ez a nő…semmi mást nem lát csak egy átlagos pasit, akit a következő pillanatban már el is felejtett, és igen ez teljesen felkavar.

Elfordulok a pulttól, és az ajtó felé sétálok, az eszembe vésve, hogy a jövőben álljak itt meg valamikor, hogy többet beszélhessek vele. Hogy egy kicsit mélyebben megismerjem. Talán, hogy randira hívjam.

Felkuncogok.

Max Fournier– a profi hokis és a csapata legígéretesebb agglegénye – flörtölni akar egy egyszerű pénztárossal, akinek fogalma sincs arról, ki is ő.

Ez nagyon bejön.

2. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Meridiana

 

 

– Kérlek, Levy, csak egyszer kóstold meg a répát – mondom kérlelve, miközben Annabelle csirkéjét vágom fel. – Esküszöm, nem halsz bele.

Nem is figyel rám, a tenyerébe temeti a fejét, az asztalon könyököl, miközben a répát piszkálgatja a tányéron. Nem könyörgök újra, mert semmire sem vezetne.

– Rendben, te következel Annabelle– mondom, miközben felé fordulok, és Rocco felé. – Kérsz még tejet?

Rocco mosolyogva megrázza a fejét, és hogy még büszkébb legyek, felvesz a villájára egy darab répát és megeszi. Visszapillantok rá egy villanásnyira, mielőtt a csuklómon lévő órára vetnék egy pillantást.

Beszarás. Tina tizenöt perce késik, és ha nem indulok el két percen belül, megint el fogok késni.

A pulton lévő táskám felé fordulok, de nem számolok vele, milyen közel is van, és jól beverem a csípőm a sarkába.

– B…– kezdenék bele, de még időben korrigálom – …de buta vagyok.

Már négy hónapja, hogy a srácok velem élnek, és próbálok előttük nem a régi formám hozni. A pulton átnyúlva kiveszem a táskámból a telefonom. Néhány billentyű megnyomása után hívom Tinát.

– Szia – veszi fel a második csengetésre. – Épp hívni akartalak, mert ma este nem megy.

Becsukom a szemem, miközben a szabad kezem akaratlan ökölbe szorítom, veszek egy nagy levegőt, és amint kinyitom a szemem,kicsordul egy könnycsepp. Végül egyre nehezebben nyelem vissza őket. Kifújom a levegőt, és azért könyörgök, hogy a kétségbeesett halovány könyörgés ne hallatszódjon ki a hangomból. – Kérlek, Tina ne csináld ezt velem. Nem hiányozhatok újra a munkából.

– Ne haragudj, Jules – mondja hosszú hallgatás után. – De Marshallnak nagyon felment a láza– 38,9 – azt hiszem, el kell vinnem orvoshoz.

Bólintok… nem azért, mintha elfogadnám, inkább feladom. Pislogok egyet, hogy visszatartsam a könnyeim. – Rendben, megértem. – Hogy a fenébenne érteném meg, én is voltam már hasonló helyzetben.

Marsall lázas, teljesen érhető. Azt nem értettem meg, amikor Tina két estével ezelőtt lerázott, mert nem tudott vigyázni a gyerekekre azt mondva, hogy a barátja, Todd el akarja vinni egy koncertre a Red Hat Amphithaterbe, mert nyert oda jegyeket. Akkor nem hagyott esélyt, és el kellett vinnem a srácokat magammal a boltba, amiről tudtam, hogy nagyon rossz ötlet. Ötven százalék esélyem volt rá, hogy felbukkan az üzletvezető, Chris, aki néha benéz, hogy ellenőrizzen. Este hét és éjfél közötti néhány órában elég nagy a forgalom, kilenc körül kicsit alábbhagy. Általában elégedett velem, amíg hozom a várt számokat, de két éjjellel ezelőtt meglepett olyan tizenegy óra körül. Persze, akkora a gyerekek már kiütötték magukat, és a pihenőszoba padlóján aludtak, ami persze nem volt ideális, de nem veszíthettem el ezt a munkát.

A leghatározottabban nem hagyhatom őket egyedül itthon.

Már így kaptam egy seggberúgást Christől, és figyelmeztetett, hogy a gyereket nem lehet behozni a munkahelyre. Hadovált valamiről, vagy ez csak egy kifogás volt, habár azt hiszem, többről lehet szó, mint arról, hogy mint főnök utálja a gyerekeket.

– Talán Glenda tud rájuk ma vigyázni – javasolja Tina.

– Ez szóba se jöhet – mondom szigorúan.

Teljességgel kizárt, hogy ő vigyázzon rájuk este. Egész nyáron, a közvetlen ajtószomszédom, Glenda vigyázott a srácokra egész nap, amíg én főállásban dolgoztam. Ahogy az iskola elkezdődött – Levyés Rocco elsős, illetve másodikos lett– csak Annabelle-re kellett vigyáznia egész nap, Levyra és Roccora csak iskola után egy kicsit.

Ez nekem nagyon jól jött. Ő vigyázott a gyerekekre én pedig reggel héttől délután négyig dolgozhattam a Sweetbrier Idősek Otthonában, viszonzásképpen én főztem és takarítottam rá és a férjére, Billre. Persze Billnek fogalma sem volt a mi kis megállapodásunkról, Glenda elhitette vele, hogy ő készíti minden este a vacsoráját és tartja rendben az apró kis lakásukat, de Glenda utál főzni– ha megteszi az is rossz, és takarítani is utál. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nincs is pénzem fizetni neki, a legkevésbé egy egész napos felügyeletért, szóval ez jó üzlet volt addig, amíg ki nem találok valami jobbat.

De addig, amíg Glenda kedves és hozzáértő és jól gondját viseli nekik, addig a férje egy címeres barom, aki mellesleg alkoholista, és esténként otthon van, szóval nem akarom őt a gyerekek közelében tudni.

– Igazán sajnálom– mondja Tina újra. – De most mennem kell, hogy bevigyem Marshallt a sürgősségire.

Visszatartok egy sóhajt, mert nem kell, hogy Tina még miattam is bűnösnek érezze magát, úgy fest későn sóhajtozom, ezen változtatnom kell. – Rendben van – mondom neki, de igazából nincs rendben.

Ezt elcsesztem.

Végülis átkozódhatok, habár ez most épp nem vigasztal.

Annabelle elkezd pityeregni, és amikor megfordulok, azt látom, ahogy Levy telerakja a tányérját répával. Egyébként sem szereti, így teljesen kiakad, hogy még kapott belőle.

– Levy, fejezd ezt be – mondom neki, de tudomást sem vesz rólam. Hat éves és középső gyerek, mintha csak felhatalmazva érezné magát arra,hogy ellentmondjon nekem. Még mindig nem tudom, hogy megyek el dolgozni, így azt mondom. – Nincs semmi baj, Annabelle. Nem kell mindet megenned.

Annabelle rám mosolyog, miközben elfordul, és kinyújtja a nyelvét Levyra.

Veszek még egy nagy levegőt, aztán kifújom… imádkozom Istenhez, hogy adjon türelmet és egy megértő főnököt.

Aztán tárcsázom a főnököt, Christ.

– Chris Bellis– veszi fel a telefon gőgösen, mintha ő lenne a legfontosabb ember a világon. Seggfej főnök.

– Julianne vagyok – mondom bizonytalanul, már előre félve a válaszától. – Uh…szóval a bébiszitterem cserbenhagyott, és így nem tudok bemenni ma.

Nem szól semmit.

– Habár, ha bevihetném a gyerekeket – teszem hozzá félve. – Esküszöm nem okoznak semmiféle galibát.

Kérlek Istenem, ne okozzanak semmi gondot.

Végre, megszólal. – Ez elfogadhatatlan, Jules. A házirend megtiltja, hogy itt gyerekek legyenek.

– Nos, akkor…Sajnálom, de akkor nem megy. Találnod kell valakit, aki helyettesít – mondom hivatalos hangot megütve, de közben rettegek, hogy túlfeszítem a húrt.

– Nos, én is sajnálom Jules, de ha ma este nem tudsz bejönni, el kell küldjelek– válaszolja nekem ugyanolyan hivatalosan. – Ez a héten már a második alkalom, hogy valami gyerekgondra hivatkozol, és ez sorozatos kezd lenni.

– Ne – mondom gyorsan, aztán próbálom meggyőzni. – Ez nem probléma. Csak egy szerencsétlen dolog. Chris, már két hónapja dolgozom neked, és ez az első alkalom, hogy szívességet kérek.

– És gondolom nem ez lesz az utolsó – mondja recsegve. – Dolgoztak már nekem egyedülálló anyák ezelőtt is, és ők sem voltak mások. Nincs időm, hogy mindenkit fedezzek, aki nem elég felelősségteljes.

– Kérlek, Chris – könyörgök neki, és a könnyek megint elárasztják a szemeimet. – Nagyon kell ez a munka.

De ő hajthatatlan. – Ha holnap este bejössz, ott vár majd a csekked, és add le a kulcsaidat.

Még csak vitatkozni se tudok vele, mert igaza van. Ebben a pillanatban egyszerűen kimerült vagyok. Végtelenül sérült. Nem látom át, honnan szerezhetnék minden héten plusz pénzt arra, hogy három éhes gyereket etessek, nincs elképzelésem se.

 

—

 

Belefúrom a fejem a párnába, és az éjjeliszekrényen lévő órát bámulom. Majdnem tizenegy, és én nem tudok aludni. Annabelle-nek nincs ilyen problémája, hozzám bújik az egyik kezével átkarolva a nyakam. Négy hónapja, hogy ebben az icipici lakásban ezt az alvóhelyzetet veszi fel általában, de már megszoktam, és így marad.

Nem tudok elaludni, mert már túl vagyok a holtponton, amikor már csak túl akarom élni az éjszakából fennmaradó órákat. Akkor, amikor a kútról haza szoktam érni, szerencsés voltam, hogy volt négy és fél órám, ami után már kelhettem is, hogy kezdhessem is a napot újra és újra az idősek otthonában.

Ez Julianne Bradley élete.

Munka, alvás. Munka, alvás. Munka, alvás.

Helyesebben, ez nem teljesen igaz. Egy kicsivel több is mint csak a munka és alvás. Még a gyerekekkel is törődnöm kell. Munka. Gyerekfelügyelet. Főzés és takarítás Glendáéknál és a gyerekek. Munka. Alvás.

Ebben az időbeosztásban én sehol sem vagyok, hacsak nem számítjuk azt az öt percet, amit a zuhanyzással töltök el reggelente. Hihetetlen, hogy ezek az apró dolgok mennyire elvesztik a jelentőségüket az ember életében, amikor időhiánnyal küzd. Mostanra képes vagyok lezuhanyozni és felöltözni tizenöt percen belül. Ez is csak azért lehet, mert épphogy csak sminkelem magam, és a hajam még vizesen becopfozva vagy kontyban hordom. Emiatt több időm van a gyerekekre, hogy felébresszem, felöltöztessen és megreggeliztessem őket, mire Glenda megérkezik. Ő elkíséri Levyt és Roccot a buszhoz, és aztán Annabelle-lel marad a lakásban. A fiúk körülbelül 4 körül érnek haza, amikor én is végzek a munkában. Csak pár mérföldre lakom a Sweetbiertől, így általában otthon vagyok 4.15-re.Azzal kezdek,hogy segítek Rocconak és Levynak a házi feladatukban vagy bármiben, amiben segítség kell nekik. Aztán kb. egy órát töltök Glenda lakásában, ami a mellettünk lévő lakás, ez a napi rutin: hétfőn és csütörtökön portalanítok és kipucolom a fürdőt, kedden és pénteken porszívózás és felmosás, szerdánként pedig az összes olyan dolog, ami nem fér esetleg bele a heti rutinba. Az egyetlen dolog,amit nem csinálok az a mosás, meg is mondtam Glendának, hogy kizárt, hogy Bill alsógatyáihoz nyúljak.

Őt ez nem érdekelte. Egyszerűen már attól boldog volt, hogy nem kell vécét súrolnia, az pedig még boldogabbá tette, hogy már főznie sem kell.

Így miután kitakarítom Glendáék lakását, haza megyek, hogy elkezdjem főzni a vacsorát úgy, hogy elég legyen nekik is meg nekünk is és elkészülök vele addig, amíg ők a házi feladatokat csinálják. Ha szerencsém van, a vacsora kész mielőtt elindulok a benzinkútra, és én is le tudok nyomni pár falatot a torkomon előtte. Ha nem, Tina, aki szintén az egyik szomszéd, egyel alattam, megeteti a gyerekeket, amíg Glenda elviszi az ő adagjukat, mielőtt Bill hazaér. Ezeket végiggondolva még fáradtabb és lehangoltabb leszek.

Annyi előnye van a dolognak, hogy nincs időm magamon gondolkodni. Ez annyit tesz, hogy az apró értékes kis pillanataim hozzáadódnak a bizonytalanságomhoz. Minden kételyem, mint például, hogy megfelelően gondoskodom-e Melody gyerekeiről, vagy hogy tehetnék-e többet mint amennyit teszek, de túl makacs vagyok ahhoz hogy másoknak könyörögjek.

Sóhajtozom a szobámban, és megpróbálok nem gondolni arra az életemre, ami Melody halála előtt volt. Gyakran voltam szemét a barátaimmal vagy a barátommal, ami néha nagyon kemény volt, felnőni és egyedül élni. Be akartam festetni a hajam, de nem tudtam, mert egy új cipőt kellett vennem, mert nem volt. Vagy már annyira széttapostam a talpát, hogy elvékonyodott, de én inkább hülyeségekre költöttem a plusz pénzem, amiknek nem volt semmi értelme. Vagy néhány napig fizetés előtt csak Ramenes instant levest ettem, de egy nappal fizu után már vettem egy csini kis Gap felsőt.

Képzeletben a szemeimet forgatom, amikor a mostani életemre gondolok és rájövök… mielőttMelody meghalt, könnyedén vettem az életet, gyümölcsözőnek. És bár átkozottul jó volt előtte, nem adnám semmiért, hogy ezekről a gyerekekről kell gondoskodnom, de nem tehetek róla, néha azt kívánom, bár ne lenne ekkora felelősség a vállaimon.

Nem én kértem a nővérem, hogy legyen rákos huszonnyolc évesen. Nem kértem, hogy ápolhassam. Nem én akartam, hogy végignézhessem, ahogy haldoklik. Nem kértem, hogy az unokahúgom és unokaöcséim velem éljenek. És persze nem én akartam azt a rengeteg stresszt és vesződséget, ami három olyan gyerek felnevelésével jár, akik elvesztették az anyjukat, minimálbérért dolgozni, és arról már ne is beszéljünk,milyen nehéz kapcsolatot kialakítaniaz unokahúgommal és az unokaöcséimmel ebben az új családi felállásban.

Eddig nem tudtam változtatni a körülményeimen.

Nos, egy újabb részmunkaidős állásból küldtek el, és találnom kell helyette holnapra másikat. Nincs más lehetőségem, ha azt akarom, hogy a gyerekek velem éljenek. Melodyt már jóval azelőtt elhagyta a férje, hogy beteg lett, és amíg ő ki és bejárkál felváltva a gyerekek életében, már három évvel maradt el a gyerektartással. És igazán nem is volt más választásom, mikor Melody megkért rá, hogy legyek helyette az anyjuk, amikor ő elmegy.

Soha nem tudtam volna neki nemet mondani.

Szóval a bírósági tárgyaláson, megkaptam a törvényes gyerekfelügyeletet amikor meghalt, mert az apjuk meg sem jelent. Négy hónappal később már három gyerek újdonsült anyukája voltam, aki erről egyáltalán semmit se tudott, és fogalma se volt, mihez kezdjen velük. Csak azt tudtam, hogy az, hogy felneveljem őket egy újabb munka, és hogy szeretni fogom őket, és mindent megadok nekik, amit csak tudok.

Most már ez a kötelességem, hogy működjön.

Még egyet sóhajtok, óvatosan leveszem Annabelle kezét a nyakamról, és kifordulok az ágyból. Furdal a lelkiismeret, hogy ilyen sokáig feküdtem, amikor sok dolgom van, de segített, hogy nekiugorjak a másnapnak.