17.-18. Fejezet

 

17. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Miss Hell

 

 

Jules hálószobájában állok vele, és nézem, ahogy oda-vissza toporog a szőnyegen. A kezei ökölbe szorulnak, és az arca élénkpiros a dühtől.

– Az a rohadék nem kaphatja meg őket – kiabálja nekem, és a karjaival vadul hadonászik, hogy nyomatékosítsa elszántságát.

– Jules – mondom halkan. – Meg kell nyugodnod. A gyerekek hallanak téged.

Megdorgáltan néz, és három lépést tesz, hogy az arcomba kerüljön. Keményen suttogja: – Nem teheti meg. Annak a kibaszott seggfejnek nincs joga hozzá. Nem táncolhat csak úgy vissza az életükbe, most, hogy megállapodtak.

– Drágám... – próbálom megnyugtatni.

Csak sziszeg rám. – Az a köcsög azért akarja azokat a gyerekeket, hogy ne kelljen megint gyerektartást fizetnie, és szerinted elkölti rájuk azt a pénzt, amit megérdemelnek – a pokolba is, amire kurvára szükségük van a túléléshez –, ha még arra sem képes, hogy a töredékét is kifizesse annak, amennyibe a gyerektartásuk kerül?

Könnyek gyűlnek a szemébe, és remegni kezd. Magamhoz húzom, erősen átkarolom, miközben azt mondom neki: – Minden rendben lesz. Én melletted állok. Nem fog csinálni semmit.

Hátrahúzza az arcát, és rám néz, egy könnycsepp legördül az arcán, és ez kibelez. – Nem veszíthetem el őket, Max. Csak ők maradtak nekem Melodyból. Ők Melody. Nem tudom megtenni.

Zokogni kezd, és arcát a mellkasomhoz szorítja. Egy percig ott tartom, és mivel Jules az egyik legerősebb nő, akivel valaha találkoztam, csak néhány pillanatig enged a dühének és a bánatának, mielőtt lenyeli, és elhúzódik tőlem. Az ujját a szeme alá dörzsöli, hogy letörölje a maradék könnyeit, és a hangja remegve mondja: – Jól vagyok.

– Nem vagy – mormogom, és benyúlok a hátsó zsebébe, hogy elővegyem a telefont, amit tudom, hogy ott tart. A kezébe nyomom. – Hívd fel Tinát. Kérdezd meg, hogy tud-e vigyázni a gyerekekre egy órát. Elviszlek vacsorázni, iszunk pár pohár bort, hogy kikapcsolódj, aztán visszajövök ide veled. Majd alszom a kanapén.

– Mi van? – mondja, és megpróbálja visszalökni a telefont hozzám. – Nem, nincs szükségem arra, hogy foglalkozz velem, Max.

– Kurvára igen, Jules – morgom rá, és nem veszem el a telefont. – Akkor hadd csináljam én. Hívd fel Tinát. Most.

Azt hiszem, talán vitatkozni fog, de aztán csak némán bólint rám, és felhívja Tinát, aki szerencsére otthon van. Jules röviden beszámol neki Dwayne látogatásáról, és arról, hogy nagyjából egy órára van szüksége, hogy lehiggadjon. Tina örömmel beleegyezik, és öt percen belül ő és a fia, Marshall megérkeznek, én pedig kivezetem Julest az ajtón.

Elviszem őt a lakótelepétől alig két mérföldre egy hangulatos ír kocsmába, amelyet egy este, miután elhagytam Jules lakását, és mielőtt az I-440-es körgyűrűn elindultam volna, kiszúrtam. Tele van, mert szombat este van, de nagyjából tíz perc várakozás után sikerül helyet kapnunk a bárban, és szerintem valószínűleg azért, mert a vendéglátós felismer.

Tökmindegy. Örömmel elfogadom, hogy Julest le tudjam nyugtatni.

Gyorsan jön egy pincérnő, és nem kétséges, hogy felismertek, mert tágra nyílt szemekkel bámul rám, ideges lesz, amikor felveszi az italrendelésünket, és túl sokszor szólít „uram”-nak.

Miután elmegy, az asztal fölé tartom a kezemet, tenyérrel felfelé, és Jules minden további kérés nélkül az enyémbe teszi a kezét.

Ujjaimat az övéi köré fonom, és gyengéden megszorítom. – Mi a legnagyobb félelmed?

– Hogy a bíróság odaadja Dwayne-nek a gyerekeket – válaszolja azonnal és gondolkodás nélkül.

– Mit kellene tennie ahhoz, hogy ez megtörténjen? – kérdezem.

Megvonja a vállát. – Felvenni egy ügyvédet. Valamit be kell nyújtani, azt hiszem. Kerüljön a bíró elé.

– És miből él?

– Szerelő – mondja a lány, összevont szemöldökkel. – Ezt csinálta a hadseregben, de sosem bírja sokáig a munkát. Mindig a következő farkincát kergeti, és nem bánja, ha a nők támogatják.

– Micsoda lúzer– motyogom, majd újra megszorítom a kezét. – Figyelj... ahhoz, hogy harcoljon a gyerekekért, pénz kell, és neki nyilvánvalóan nincs. Még a gyerektartást sem tudja fizetni.

– De talán az a nő, akivel együtt van, megelőlegezi neki a pénzt – vágja rá.

– Öhm... elnézést, Mr. Fournier– hallom jobbról, és lassan elfordítom a fejem, hogy egy tizenhárom év körüli fiút lássak, aki ott ül egy papírtömbbel a kezében. Egy férfi – gondolom, az apja – áll mögötte, kezét a vállára téve.

– Nagyon sajnálom, hogy zavarom, de kaphatnék egy autogramot?

Belülről azt kiáltom: – Nem. Kopj le, kölyök. Nem látod, hogy a nőm teljesen ki van borulva? De kizárt, hogy valaha is meg tudnék tenni ilyet egy rajongóval, nemhogy egy idegesnek tűnő, csillagokkal a szemében.

– Persze, haver – mondom, miközben elengedem Jules kezét, és a papírért és a tollért nyúlok. – Mi a neved?

– Andy – mondja.

Elkezdek egy személyes autogramot firkálni, miközben megkérdezem: – Jégkorongozol?

– Igen, uram – feleli. – Kapus.

– Király – mondom, miközben aláírom a nevem, és visszaadom neki a papírt és a tollat.

– Ööö... csinálhatnék egy közös képet veled? – motyogja, és bár nem érzem, mégis sikerül széles mosolyt csalnom rá.

– Persze – mondom, miközben kicsúszom a fülkéből.

Az apja előkapja a fényképezőgépet, és készít néhány képet, miközben én átkarolom a gyerek vállát. Tudom, hogy most már mindenki minket figyel a bár területén, és ha mások eddig nem ismertek volna fel, ez futótűzként fog terjedni itt. Azt is tudom, hogy ezzel egy hullámot indítok el a felém közeledő emberekből, és arra gondolok, hogy ez rossz ötlet volt.

Miután a kölyök távozik, elkezdek visszacsúszni a fülkébe, amikor a pincérnő visszatér az italainkkal. Leteszi elé Jules borát, majd becsúsztatja a pohár Smithwickemet az én oldalamra, miközben azt mormolja: – Öhm... a söröd néhány rajongótól van a bárpultnál.

Elfordítom a fejem, amikor a pincérnő elsétál, és a bárpult felé nézek, próbálom elnyomni a nyögést, amikor meglátom, hogy három nő áll ott, és mindannyian felém fordulnak.

Szuper ribancosan vannak öltözve, és egyértelműen egy vad estét töltenek. Elismerően biccentek nekik, és mivel érzem Jules tekintetének súlyát rajtam, szembefordulok vele.

Az arca szenvtelen, és fogalmam sincs, mire gondol. Tényleg ez az első alkalom, hogy nyilvános helyen vagyunk – kivéve persze a Houlihan's-t, de azt nem számítom igazi kiruccanásnak. Az más, a régi rajongóival, mint egy hely, ahol megünnepelhetjük a győzelmeinket. Oda úgy megyünk, hogy tudjuk, hogy el fognak ismerni minket, és tudjuk, hogy a szurkolókkal való interakcióra van szükségünk.

De ma este nem akarom, hogy kibaszottul felismerjenek. Azt akarom, hogy Jules megnyugodjon.

Egy nyögés kíséretében kimászok a fülkéből, megkerülöm az asztalt, és elkezdek becsúszni Jules mellé. Ő azonnal arrébb csúszik, hogy helyet adjon nekem.

Megfordulok vele szemben, egyik karomat a hátpárnára teszem, és hátat fordítok a többieknek, hogy tudja, csak őt látom.

– Jules... erősen kétlem, hogy valami random seggfej, akivel Dwayne összejött, pénzt adna neki ügyvédre, hogy vállalja a három gyerek költségeit és terhét.

– Nem terhek – motyogja.

Forgatom a szemem. – Tudom, és te is tudod, de ő ezt nem tudja. Tehernek tekinti őket, különben ott lett volna mellettük. Fizette volna a kibaszott gyerektartást. Szerintem ez az ember akar valamit? Kurvára igen, és azt hiszem, a pénz miatt.

Rám pislog. – Pénz?

– Igen – mondom neki halkan. – Gondolj bele. Megjelenik, és felhúzza magát, hogy elviszi a gyerekeket. A végén tesz egy megjegyzést arról, hogy én meglengetem a dohányt.

– De nem tudta, hogy velem találkozgatsz, amikor eljött – mutat rá.

– Egyetértek. Szóval azt hiszem, hogy egy kis pénzért akart átverni téged, de amint felismerte a nevemet, amikor bemutatkoztam, azt hiszem, a tervei megnőttek.

– A kurva anyját – sziszegte Jules, és a szemei dühtől lángoltak. – Az a seggfej.

– Egyetértek, bébi – mondom neki, és leengedem a karomat a párnáról, hogy a válla köré ereszkedjen. Magamhoz húzom egy gyors ölelésre. – De mindketten tudjuk, hogy ezzel nem megy semmire. Szóval azt akarom, hogy ne aggódj miatta, hanem fordítsd az aggodalmaidat azokra a dolgokra, amik számítanak... nevezetesen azokra a kis kegyencekre.

Ez megfogja őt, és végre mosolyog rám. Mély levegőt vesz, kiengedi, és azt mormolja: – Sajnálom, hogy ennyire megőrjített. Köszönöm, hogy megnyugtattál, és hogy más szemszögből láttattad a dolgokat.

– Szívesen – mondom, majd odahajolok, hogy az ajkaimat az övéhez súroljam.

Amikor visszahúzódom, egy apró lökést ad a mellkasomnak. – Oké, haver... mi lenne, ha visszamennél az asztalnak a másik oldalára, hogy ne ránduljon meg a nyakam attól, hogy oldalról próbállak nézni.

Kuncogva hajolok oda, kapok még egy gyors csókot, majd visszatolatok a fülke mentén. Amikor felállok, a lábam rálép valamire, és rájövök, hogy az valaki másnak a lába.

– Ó, a francba – mondom, miközben megpördülök. – Sajnálom.

Ott áll az a három nő, aki sört küldött nekem, amiről most már tudom, hogy Jules egy szót sem szólt. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat most.

– Csinálhatnánk egy képet veled, Max? – mondja az egyik nő lélegzetvisszafojtva, miközben a mellkasát kifelé tolja.

– Ööö... randim van – motyogom, és hátralépek az imént megüresedett szék felé.

– Kérem – mondja a másik nő, és nem tudom megkülönböztetni attól, aki az imént kért tőlem egy képet. Mindannyian ugyanúgy néznek ki. Hosszú haj, apró ruhák, nagy mellek, amelyek műmellnek tűnnek, és rengeteg smink. – Olyan nagy rajongók vagyunk, és az előbb azzal a kisfiúval fotózkodtál.

Nem merek megfordulni és Julesra nézni, nem azért, mert félek, hogy dühös lesz, hanem leginkább attól, hogy kinevet.

– Rendben – mondom sóhajtva, és a nők mind kuncogva nyüzsögnek, miközben egy pincérnő örömmel lép oda, hogy elvegye a telefonokat a nőktől, hogy képeket készíthessen mindannyiuknak. Átkarolják a derekamat, nehéz parfümök támadnak rám, és bár igyekszem nem odanézni, majdnem egy méterrel felettük állva nem tehetek róla, de mindhármuk dekoltázsát látom. Magamra ragasztok egy mosolyt, és ott is tartom, amíg a pincérnő fotókat készít.

Végül befejezi, és én kezdek elszakadni a nőktől, hogy újra az egyetlen nő felé fordítsam a figyelmemet, aki beindítja a motoromat, amikor érzem, hogy egy kéz csúszik a hátsó zsebembe. Gyorsan, ott van és már el is tűnt, aztán a nők hátrafelé integetve és folyamatosan kuncogva távoznak felém.

A hátsó zsebembe nyúlok, miközben Jules felé fordulok, és előhúzok egy darab papírt. Rajta van egy név – Maevery– és egy telefonszám.

– Az a nő... – mondja Jules, és a tekintetem a papírról rá siklik.

– Az a nő a zsebedbe tette a telefonszámát?

– Úgy tűnik – motyogom, miközben átadom neki, majd lecsúszom az eredeti ülésemre.

Jules ajkai összepréselődnek, miközben megragadja a papírt, egy pillanatra szemügyre veszi, és összegyűri a kezében. – Ő csak... ő csak felajánlkozott, miközben randizunk.

Csak bámulom őt, és várom, hogy fújjon.

– Egy randin velem – ismételte meg.

Bólintok. – Igen... sajnálom.

– Gyakran történik ilyesmi? – morogja, és én pedig tépelődök aközött, hogy szeretem a féltékenységnek ezt a villanását Jules részéről, és gyűlölöm a tényt, hogy feldúlt, amikor ma már tényleg eléggé feldúlt volt.

Elmondom neki az igazat. – Nem gyakran, de előfordul.

Félrebillenti a fejét. – És akkor mit csinálsz?

Bólintok a kezében lévő gyűrött papírra. – Én is azt teszem, amit te az előbb. Nem vagyok oda a random dugásokért, Jules.

Összehúzza a szemét, ezért gyorsan kiegészítem: – Már nagyon régóta nem vagyok oda a random dugásokért.

Ezt tudnia kell, mert őszintén meséltem neki a Christine-nel való szakításom utáni kissé vad időszakomról.

Jules nagyot sóhajt, és félredobja a papírt. Szemei kissé szomorúak, de egyben elszántak is. – Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy bepillantást nyerhetek a hírneved csúnya oldalába. Ez egy kicsit zavaró.

– Ahogy mondtam – mondom neki, miközben tenyérrel felfelé visszanyújtom a kezemet az asztalon.

Nem tétovázik, és az enyémbe teszi a kezét, ahová való. – Ilyen szarság nem gyakran történik. Többnyire a fiatalabb gyerekek akarnak autogramot és képeket.

– Ez elég aranyos volt – mondja, miközben a szemei szórakozottan összerándulnak.

– Nem számít – mondom neki. – Csak egy nő jár a fejemben, és az te vagy.

– Hát, az jó – mondja kedves mosollyal. – Mert nekem csak egy férfi jár a fejemben, és az te vagy.

– Ami jó átmenet arra, hogy szívességet kérjek tőled – mondom neki, miközben áthajolok az asztal túloldalára. Kicsit egyenesebben ül fel, tekintete üdvözlő és buzgó, hogy adjon nekem valamit.

Adni akar nekem valamit.

Boldoggá akar tenni, és izgatottan várja, hogy ezt megtehesse.

– Igazából három dolgot szeretnék kérni tőled – mondom neki.

– Oké – mondja, és a szemei még mindig csillognak. – Tedd meg.

– Először is, nemsokára itt a Hálaadás, és ez nem olyasmi, amit hagyományosan ünnepelek, mert, helló... kanadai vagyok. De van néhány szabadnapunk, és arra gondoltam, hogy talán nálam vacsorázhatnánk. Hajlandó lennél segíteni nekem?

– Természetesen – mondja izgatottan. – Ez fantasztikus lenne. De azt hiszem, apám megpróbál majd bejönni egy látogatásra. Nem gond?

– Egyáltalán– mondom, majd hozzáteszem: – Talán meghívhatnám a szüleimet egy látogatásra?

– Ó, Istenem – mondja nevetve. – Találkozunk egymás szüleivel?

– Azt hiszem, igen – felelem vigyorogva.

– Oké – mondja bólintva. – Ez egy dolog. Mit akarsz még?

– Tudod, kedden délután repülök haza a pittsburghi meccsünkről, és a Sports World magazin szeretné, ha a fotózásom este lenne. Nem tudnál egy estére lemondani a festésről, szerezni egy bébiszittert, és velem jönni? Utálom ezt a szart, és nagyon szeretném, ha ott lennél... tudod... hogy ne érezzem magam olyan kibaszott hülyének.

Jules szeme felmelegszik, és az alsó ajka együttérzően összeszorul. – Persze, hogy megyek. Fogom a kezed, meg minden.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel, mert bár igazából nincs szükségem Julesra, de legalább elviselhetőbbé tenné a helyzetet, és azon a héten több időt tölthetnék vele.

– És a harmadik? – kérdezi.

– A következő hétvégén egymás után következnek a bostoni meccsek – mondom neki tétován. – Nagyon szeretném, ha velem jönnél.

– Azt akarod, hogy veled menjek Bostonba? – kérdezi a szemöldökét összeráncolva. – A gyerekekkel?

Megrázom a fejem. – Nem, csak magamnak akarlak. Már megkérdeztem Kate-et, és azt mondta, hogy örömmel fogadná őket a hétvégére.

– Nem lehet – böki ki Jules anélkül, hogy gondolkodna a kérésemen. Ezt megértem, mivel egyrészt túlságosan védelmező, másrészt anyai szerepében bizonytalan, és bizonytalanul határozza meg, hogy mi a megfelelő.

Hagynom kell, hogy megoldja, de rá fogom venni, hogy megoldja. – Miért ne? Mi tart vissza?

– Nem hagyhatom itt a gyerekeket két napra – mondja határozottan.

– Gyakorlatilag három nap lesz – mondom neki, de mielőtt ez még jobban elriasztaná, azt mondom: – És ki mondta, hogy nem lehet? Hol van az, hogy az anyák nem lehetnek távol a gyerekeiktől?

– Hát – dadogja –, csak... csak most telepedtek le nálam...

– Öt és fél hónapja– mondom neki nyersen. – Megállapodtak.

– Nem akarom a gyerekeket folyamatosan Kate-re hárítani – motyogja, és érzem, hogy egyre közelebb kerülünk a probléma lényegéhez.

– Kate kétszer is vigyázott a gyerekekre helyetted – mutatok rá. – Így mi ketten elmehettünk valahova. És ha nem tévedek, egy este elvitted Bent egy pizsamapartira, hogy ő és Zack kettesben tölthessenek egy kis időt.

– Igen, de...

– Nincs de, Jules – mondom határozottan, és kicsit erősebben szorítom meg a kezét. Áthajolok az asztal túloldalára, és halkabban beszélek, hogy tudja, komolyan beszélek. – Hihetetlenül szorgalmas nő vagy, és odaadóan törődsz azokkal a gyerekekkel. Megölöd magad, hogy megadhasd nekik, amire szükségük van. De... nekem is szükségem van rád, és így is kevés időnk van együtt. Arra kérlek... kérlek... gyere el velem néhány napra, és adj nekem egy kis időt, jó?

Jules arca azonnal összeroskad előttem. Homloka összeráncolódik, és ajkai egy pillanatra undorodva lapulnak el.

– Kurvára sajnálom – mondja halkan. – Nem gondolkodtam. Basszus... persze, hogy szükségünk van egy kis időre magunknak, és Istenem... annyira sajnálom. Mindig te vagy az, aki mindenben háttérbe szorul.

– Semmi baj – biztosítom gyorsan, amikor látom, hogy könnyek csillognak a szemében.

– Nem – mondja szaggatott lélegzettel, miközben elrántja a kezét az enyémről, hogy aztán a fülke saját oldaláról az enyémre vetődjön. A karjai a nyakam köré fonódnak, és az arca az enyémhez nyomódik, arccal az arcomhoz, miközben azt suttogja: – Istenem, Max... annyira sajnálom. Annyira önző vagyok. Igen, veled megyek. Ha még mindig akarod.

A tenyeremet a tarkójához nyomom, egy percig ott tartom, mielőtt óvatosan ellököm magamtól. A szemei úsznak a bocsánatkéréstől.

– Annyira rohadtul sajnálom... – kezdi mondani, de én a számat az övére tapasztom, és jobb dologra használom.

Keményen és hevesen megcsókolom, lélegzetvisszafojtva és szavak nélkül hagyom, amikor elhúzódom tőle. Kihasználom az alkalmat, hogy helyre tegyem a dolgokat. – Nem hagyom magam mindenben háttérbe szorítani, Jules. Te vagy az, aki ezt teszi. Ez az utazás ugyanannyira a tiéd lesz, mint az enyém, oké?

Mosolyogva bólint rám, a szemei még mindig úgy néznek ki, mintha a sírás határán lennének. Szeretném elmondani neki, hogy szeretem, és hogy mindent megteszek, hogy ez működjön köztünk, de ennek most nincs itt az ideje. Annak az időnek különlegesnek kell lennie.

Ezért mondom neki a következő legjobb dolgot. – Imádlak, Jules. És tudom, hogy holnap még jobban foglak imádni, és holnapután még jobban.

És hullanak a könnyek.

– Bassza meg – motyogom, miközben visszahúzom a mellkasomhoz.

Aprót nevet és motyog. – Én is imádlak téged, Max. Napról napra jobban és jobban.

Egyelőre ennyi elég is.

 

 

18. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Miss Hell

 

 

– Szóval ez elég izgalmas, ugye? – kérdezem Maxet, miközben néhány méterre állok a stylistszéktől, amelyben ő ül. Rendkívül kényelmetlenül néz ki, miközben egy műanyag drapéria van ráerősítve, ahogy a fodrász varázsol rajta valamit.

Nem mintha varázslatra lenne szüksége, mert simán ki tudna gurulni az ágyból, és megnyerné a legdögösebb sportos agglegény címet, de úgy tűnik, hogy valamilyen speciális sminkre van szüksége a kamerának – amit már megcsináltak –, és a haját is le kell vágni, amivel én nem értek egyet. Ha nem nézne ki olyan szerencsétlenül, akkor nevetnem kellene, de ezt nem tehetem meg vele.

– Én ezt nem így jellemezném – válaszolja Max egyenesen, és meg kell küzdenem magammal, hogy ne vigyorogjak a mogorvaságán.

Körülnézek. A fotózás egy Raleigh belvárosi stúdióban készül, semmi mással, csak egy egyszerű fehér háttérrel és Maxszel. Nos, lesz néhány különböző öltözék, legalábbis ezt mondta nekünk a Sports World magazin riportere, aki a fotózást felügyeli, és egy bizonyos ponton interjút készít Maxszel. Nagyon várom már azt, amelyik csak edzőnadrágban készül majd, ahol néhány súlyzót emelget és a kockahasát feszíti, de ezt nem mondom el neki, mert nem örülne neki, ha én örülnél neki. Úgyhogy megpróbálok olyan komoran nézni, mint ő, miközben a stylist a nyakán végigfuttatja a nyírógépet.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi ember lesz itt a fotózáson.

A stylist mellett, aki éppen Maxet dolgozza át, van egy sminkes, aki a következő állomáson rendezi az eszközeit, és egy ruhatáros, aki éppen Max ruháit választja ki egy gurulós ruhatartó állványról. Ott van még a fotós és az asszisztense, akik éppen a világításon dolgoznak, valamint egy másik nő, aki úgy tűnik, hogy egy általános munkás, de a legtöbbször a háttérben lóg, és sokat sms-ezik a telefonján, amíg Max szépítkezik.

A stúdió ajtaja kinyílik, és két nő lép be. Mindketten magasak és vékonyak, hosszú, omlós hajjal – az egyik barna, a másik vörösesbarna –, és anélkül, hogy egy szót is szólnának, tudom, hogy modellek. Túlságosan gyönyörűek ahhoz, hogy bármi másnak látszódjanak.

– Leigh... Amber... – mondja a sminkmester, ahogy megpillantja őket. – Egyikőtök menjen a ruhatárba, a másik menjen a székemhez, és máris kezdhetjük.

A barna hajú nő a ruhatáros felé veszi az irányt, aki most már látom, hogy apró kis bikiniknek tűnő dolgokat húz le a fogasról. A másik felénk tart, enyhén rám mosolyog, ahogy bámulom, majd a tekintete Maxéhoz kapcsolódik a tükrön keresztül, akivel szemben áll, miközben a haját formázzák.

A tekintete azonnal az enyémre tapad a tükrön keresztül, mindkét szemöldöke felhúzva, és egy apró vállrándítást ad.

Én is megvonom a vállamat.

Gondolom, lesz vele néhány modell is a fotózáson.

– Oké – jelenti be a fodrász, miközben lekapja Maxről a műanyag köpenyt.

– Kész vagy, mehetsz a ruhatárba.

Max felpattan a székből, amikor a stylist azt kiáltja: – Amber... készen állok rád.

Amber átvesz három fogasnyi bikinit a ruhatáros személytől, és felénk pördülve, gyorsan a stylisthoz sétál. Ismét rám néz, majd Maxre, mosolyogva biccent, és elfoglalja az imént megüresedett helyet. Kíváncsi vagyok, mi a fenét fog csinálni a stylist és a sminkes ezekkel a nőkkel, mert nekem már így is tökéletesnek tűnnek.

Max hozzám lép, és a keze a derekamra kerül. Elkezd engem is magával együtt a ruhásszekrény állványához tolni. A feje az enyémhez hajol, és azt suttogja: – Utálom ezt a szart, csak hogy tudd.

Küzdök, hogy ne nevessek, csak komolyan bólintok. – Tudom, drágám. Hamarosan vége lesz az egésznek.

A keze végigcsúszik a hátamon, a nyakam köré fonódik, és megállít a lépés közepén. Lehajol, és könnyedén az enyémhez érinti a száját, mielőtt azt mondja: – Még egyszer köszönöm, hogy velem jöttél.

Odafordulok hozzá, kezemet a mellkasához emelem, és felnézek azokba a mesés mogyoróbarna szemekbe. – Soha nem kell megköszönnöd, hogy itt vagyok neked. Tényleg nagy örömömre szolgál, bébi.

Rám vigyorog, mielőtt a keze átkarolja a hátamat, és magához húz. Egy gyors csókot nyom a fejem tetejére, majd elenged, mielőtt a ruhásszekrény állványához lépne.

Tényleg lenyűgöző, hogy mindenki milyen hatékonyan mozog, szinte mintha egy futószalagon csiszolnák a gyönyörű embereket, hogy túl szépek legyenek. Miközben a ruhatervező elkezdi átnézni Maxszel a ruhákat – megint csak az edzőnadrág a kedvencem –, a riporter odajön, és elkezdi az interjút, feltesz néhány alapvető rövid kérdést, hogy a folyamat elinduljon. Ezt jelnek veszem, hogy ideje, hogy eltűnjek az útból, így hát a hátsó falnak támasztott hosszú kanapéhoz megyek, ahol a nő, akit górénak néztem, továbbra is a telefonján gépel.

Amikor közeledek, felnéz, és üdvözlő mosollyal köszönti. Fiatal... talán a tizenévesek vége, húszas évei elején járhat, és nagyon csinos. Hosszú, szőke haja van, ami természetesnek tűnik, és szuperdivatosan van felöltözve, fekete szűk farmerben és bokacsizmában. Egy fehér inget visel, rajta egy szűk, világosszürke pulóverrel, aminek az alja kilóg. A fején egy fekete fedora ül, és mindkét csuklóján rengeteg Alex and Ani karkötő van.

– Szia – mondom, miközben helyet foglalok vele szemben.

A mosolya egyre szélesebb lesz, és felém fordul, egyik lábát keresztbe teszi a másikon, a telefonját pedig arccal lefelé a combjára támasztja. – Szia, Camille vagyok. Ez az apám stúdiója.

– Ó– mondom, mert nyilvánvalóan rosszul ítéltem meg. – Szóval az apád... ő a fotós?

A lány ránéz a férfira, ajkai felfelé görbülnek, és szemei csillognak a rajongástól. – Ő. Ma este csak lógok vele, aztán elmegyünk együtt egy késői vacsorára.

– Király – mondom bólintva, majd ujjal mutatok magamra. – Julianne vagyok, de a legtöbb emberJulesnak szólít.

Max felé biccenti a fejét. – Gondolom, a pasid, ugye?

Halkan felnevetek, még akkor is, ha az arcom kissé rózsaszínűvé válik, mert azt hiszem, ez az első alkalom, hogy valaki Max barátnőjeként emleget. Elég jó érzés.

– Ó, te jó ég – mondja, miközben a kezével megkocogtatja az alkaromat. – Imádnivaló vagy... hogy ez most mennyire zavarba hozott.

A tekintetem Maxre siklik, aki rendkívül unottnak tűnik, aztán vissza Camille-ra. – Hát, ez az egész még mindig kicsit új és nyomasztó számomra.

– Mióta randiztok ti ketten? – kérdezi, kicsit közelebb csúszva hozzám, olyan pillantással, ami azt mondja: – Hé, beszélgessünk a dögös pasikról!

– Kicsit több mint hat hete– mondom neki. – De úgy tűnik, mintha csak tegnap találkoztunk volna.

– Szóval, hogyan lehet találkozni egy híres hokisztárral? – kérdezi vigyorogva. – Mert én is oda akarok menni lógni.

Nevetek, és egy kicsit közelebb hajolok hozzá. – Egy kisboltban találkoztunk, ahol dolgoztam.

– Kibaszottul kizárt – mondja, és a szemei elkerekednek.

Kuncogva bólintok. – Igen... két paraszt zaklatott engem, és Max valahogy elkergette őket.

– Ó, Istenem... ez annyira romantikus.

Sóhajtva csúsztatom vissza a tekintetemet rá, és ott tartom, amikor azt mondom neki: – A felét sem tudod a dolognak.

– Nos, rengeteg fotó és ruhatárváltás vár ránk, és én nem megyek sehova. Mindent hallani akarok róla – mondja vigyorogva.

A következő egy órában Camille és én a kanapéról figyeljük, ahogy Max fotóról fotóra pózol. A két bikinis modellt csak egy beállításban használták fel, és ez volt az, ahol ő az edzőnadrágjában volt, és csak az edzőnadrágjában. Tudom, hogy valószínűleg zavarhatott volna, ahogy Max a bicepszét feszíti, miközben egy-egy hiányos öltözetű nő flangál az oldalán, de nem találtam zavarónak. Rendkívül profik voltak, és a beállások között Max csak engem nézett.

Camille híres emberekről szóló történetekkel szórakoztatott, akikkel az apja munkája révén találkozott, és megtudtam, hogy végzős az egyetemen.

Észak-Karolinában. A fotózásról is nagyon sokat tudott, időt szakított arra, hogy elmagyarázzon néhány világítási és pózolási technikát.

Végül, amikor mindezzel végeztünk, Max gyakorlatilag a fürdőszobába rohant, hogy lesikálja az összes sminket az arcáról, és amikor kijött, teljesen kimerültnek tűnt, és először éreztem rosszul magam miatta. Nagyon hosszú napja volt, Pittsburghből repült vissza, és egyenesen egy fotózásra indult, és bár jól szórakoztam egy kicsit, de ideje volt hazavinni és lefektetni.

– Ma este nálad akarok aludni – mondja Max a kocsiban, amikor elindulunk a belvárosból.

– Kicsim... kimerült vagy. Ma este a saját ágyadban kellene aludnod. Bármennyire is szeretem, hogy velem vagy, a tested szenvedni fog tőle.

És ez az igazság. Max nálam maradt szombat este, a „Dwayne fiaskó” után, és vasárnap is, és mivel Annabelle az én ágyamban alszik, ez azt jelentette, hogy a kanapén aludt.

Ez azt is jelentette, hogy a kanapén aludtam, és bár a kanapék nagyszerűek az összebújáshoz és a filmnézéshez vagy valami máshoz, ami nem tart tovább két óránál, de nem nagyszerűek a jó alváshoz. Ahhoz, hogy mindketten aludni tudjunk, szorosan egymáshoz kellett préselődnünk, ami elméletben nagyszerű, de a gyakorlatban nem olyan nagyszerű, amikor állandóan próbálsz elmozdulni, hogy kényelembe helyezd magad, és a két tested hőmérséklete együtt körülbelül ezer fokig emelkedik.

– Valószínűleg igazad van – motyogja, majd ezt egy ásítással fejezi ki.

Igen, kimerült, és szüksége van egy kiadós alvásra. – Talán néha nálam is alhatnátok a gyerekekkel – javasolja Max.

Az orrom kissé megráncosodik, és egyenesen azt mondom neki: – Nem tudom. Hogy magyarázzuk ezt el nekik? Úgy értem... kóser dolog, hogy elviszem őket a barátom házába egy éjszakára? Hogy lássák, hogy egy szobában alszunk együtt?

– Láttak minket együtt aludni a kanapén – mutat rá, én pedig kuncogva gondolok a vasárnap reggelre, amikor Annabelle kirohant a hálószobából, és mindkettőnkre ráugrott, amikor meglátott minket ott.

– Hadd gondolkozzam rajta – hárítok, mert bár semmit sem szeretnék jobban, mint elfogadni az ajánlatát, nem vagyok benne biztos, hogy erkölcsileg ez lenne a helyes.

A szívem elnehezül, amikor rájövök, hogy Melody tudná, mit kell tennie.

Olyan jó anya volt, és mindig pontosan tudta, hogy a gyerekei mit bírnak el, és mitől kell őket óvni.

– Tudod – motyogja Max, beleszólva a gondolataimba. – Elköltözhetnél egy nagyobb lakásba. Egy három hálószobásba.

– Talán – mondom elgondolkodva, és ez a megoldás határozottan több időt adna Maxnek és nekem, mivel ott maradhatna éjszakára. De a másik oldalról megint csak... vajon jó ötlet ez kisgyerekekkel a házban? Ismét hárítom a dolgot.

– Meg kell néznem, mennyibe kerül, és megnézni, mit engedhetek meg magamnak.

– Ha már a megengedhető és nem megengedhető dolgokról beszélünk – mondja Max, kissé témát váltva –, tettem valamit, ami talán feldühíthet téged.

A fejem balra kapom, és a konzolon keresztül ránézek. Röviden elfordítja a fejét, és rám pillant, de túl sötét van ahhoz, hogy sokat lássak. Amikor visszanéz az útra, azt mondja: – Vettem neked egy tévét. Holnap szállítják ki.

– Mi? – csattanok fel.

– A tévéd elromlott, és szükséged van egy újra, ezért vettem neked egyet – mondja, és megjegyzem, hogy a hangjában egy cseppnyi bocsánatkérés sincs.

– Max – kiáltom. – Nincs szükségem arra, hogy tévéket vegyél nekem.

– Magad nem vennéd meg – mutat rá.

– Mert nem engedhetem meg magamnak – vágok vissza.

– Én meg tudom venni – mondja egyszerűen... és megint csak bocsánatkérés nélkül.

– Nem tudom elfogadni – mondom határozottan, keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt, és az ablakon kifelé bámulok.

– De igen– mondja.

– Nem fogom – biztosítom.

– Rendben – mondja egy vállrándítással. – Csak ne fogadd el a szállítmányt. Otthagyhatják az ajtód előtt. Biztos vagyok benne, hogy a lakótelepen valakinek jól jönne. Gondolom, ellopják, amint lemegy a nap.

Halkan felmordulok, és megfordulok az ülésben, hogy szembeforduljak vele, a szemeim összeszűkülnek, ami teljesen elveszett számára, mivel az útra figyel. – Max... ez túl drága. Túl extravagáns.

– Nem érdemled meg? – kérdezi halkan. – Mi a különbség aközött, hogy veszek neked egy szép ékszert, mert a barátnőm vagy? Ha ezt teszem, Jules... azt is visszadobod nekem?

Kinyitom a számat, hogy azt mondjam, igen, pontosan ezt fogom tenni, de aztán elhatalmasodik rajtam a szégyen. Itt van Max, aki megpróbál valami szépet tenni értem – és lássuk be, a gyerekekért is csinálja –, és én meg rinyálok emiatt.

Sóhajtva mormolom: – Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Csak... nehéz nekem...

– Ki tanította neked, hogy nem helyes elfogadni a segítséget, kicsim? – motyogja. – Te nem segítenél egy másik embernek, ha lenne rá módod? Úgy értem, nem tettél ilyet a múltban?

– De – suttogom.

– Te tovább adod, Jules – mondja, és ettől a tudatosság lüktetése lüktet bennem. – Engem arra tanítottak, hogy adjak és segítsek, nemcsak a szüleim, hanem akkor is, amikor mások segítettek nekem, amikor szükségem volt rá.

Persze, hogy továbbadom. Én ezt tudom. Ez egy nagyszerű életfilozófia.

De utálom, hogy szörnyen érzem magam, hogy Max ezt megteszi értem, mert soha nem akarom, hogy jótékonykodónak nézzenek.

Érzem, ahogy a keze a vállamra csúszik, majd fel a nyakamra, ahol az ujjai finoman körbefogják a másik oldalamat. Enyhén megszorít, és azt mondja: – Nem fogok hazudni, Jules. Kezdettől fogva megérintett a helyzeted, mint bármelyik embert, akinek van egy cseppnyi együttérzése, de azt meg kell értened, hogy nálam ez több ennél. Érdekemben áll, hogy boldoggá tegyelek, mert az engem is boldoggá tesz, szóval tudnod kell... ezt legalább annyira magamért teszem, mint érted. Attól érzem magam a párodnak, ha megtehetek érted dolgokat, és míg eddig hátradőltem, és hagytam, hogy magadtól találd ki a dolgokat, és makacsul megdolgoztasd az ujjaidat, addig most már ott tartunk a kapcsolatunkban, hogy képesnek kell lennem szép dolgokat tenni érted, és nem kell kiborulnod.

– Max... – mondom, miközben szembefordulok vele.

– Jules – vág közbe halkan. – Add meg nekem, oké?

Istenem... ez az ember.

Ez a végtelenül gyönyörű ember, akinek szíve tiszta aranyból van, és akinek a lelke garantáltan a mennybe emelkedik, amint lejár az ideje ezen a földön.

Ez a férfi, aki az enyém, és aki úgy törődik velem, mint még soha senki más.

Felnyúlok, megfogom a csuklóját, és elhúzom a kezét a nyakamtól. A számhoz viszem, ahol megfordítom, és csókot nyomok a tenyerére.

– Bármit megadok neked, amit csak akarsz, Max – mondom neki halkan. – Bármit, amit csak akarsz.

És ezt komolyan gondolom.