25.-26. Fejezet

 

25. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Suzy

 

 

– Kaphatok egy autogramot, Mr. Fournier? – hallom mögülem. Csak egy gyors pillantást vetek a vállam fölött, a kezemet szorosan Annabelle derekán tartom, miközben ő a vízszintes kötélhídon navigál, ami néhány méterrel a talaj fölött van. – Persze. Csak adj egy percet.

Végigsétálok Annabelle-lel a híd egész hosszán, az autogramkérő gyerek pedig követ engem. Ahogy Annabelle leugrik, Jules felé nézek, aki Levy-t löki meg az abroncshintán. Mögötte Kate és Zack egy kis dombon épült széles csúszda tetején állnak, nézik, ahogy Ben és Rocco egymást váltva lecsúsznak, és aztán újra felfutnak a dombra.

– Megint meg akarom csinálni– mondja Annabelle, miközben megrángatja a pólóm szegélyét.

– Neked bármit, cukorkám – mondom, ahogy felborzolom a haját. – Csak adj egy percet.

A gyerek felé fordulok. Egy fiú, olyan tízéves. A szülei a közelben vannak, aggódva néznek, hogy talán terhet jelentenek. És valahogy igen, de ezt teszed, amikor az én helyzetemben vagy. Soha nem veszel magától értetődőnek egy olyan gyereket sem, aki talán példaképként tekint rád. Ha seggfej lennék ezzel a gyerekkel, hogy elfoglalt vagyok, mit tanítana az neki?

Hogy seggfej legyen.

Szánok rá egy percet, autogramot adok neki, és aztán pózolok néhány képhez, miközben Annabelle gondosan figyel. Amikor végzek, kézen fogom őt, és visszavezetem a kötélhíd elejére. Észak-Carolinához képest mérsékelten hideg van, ami decemberben tizenfokokat jelent, ezért ma nincs sok ember kint.

– Miért írtad alá azt a papírdarabot? – kérdezi Annabelle, ahogy felemelem. Óvatosan teszi egymás elé a lábait, a kezeivel az oldalt lévő kötelekbe kapaszkodik. A kezeim visszatérnek a derekához, amint elkezd sétálni rajta.

– Tudod, hogy hokizom, ugye? – kérdezem. – Munkaként.

– Ah-ha.

– Hát, vannak rajongóim… és ők szeretik gyűjteni az aláírásomat vagy fotókat csinálni velem – magyarázom.

– Mi az a rajongó? – kérdezi, nem veszi le a szemeit a lábairól, de igazán benne van a beszélgetésben.

Nevetek, és próbálom a legegyszerűbb magyarázatot adni. – A rajongó az, aki nagyon, nagyon kedvel engem.

– Akkor én is a rajongód vagyok– mondja és bassza meg… ha nem olvad el ettől a szívem.

Úgy tűnik, ez egyre gyakrabban fordul elő a srácok körül, minél több időt töltök velük. Jules figyelemreméltó munkát végzett, hogy a központban tartsa őket és a földön. Ők jó gyerekek – nem hiba nélküliek, de a napom többnyire mindig jobb, akármikor velük töltöm az időmet.

Visszapillantok Julesra, és látom, minket figyel halvány mosollyal az arcán. Rákacsintok. Nem csökken a mosolya, de nem is lesz fényesebb, miközben visszafordul, hogy újra meglökje Levy-t.

Valami bajvan vele.

Fogalmam sincs, mi az, de amikor megkérdezem, azt állítja, hogy semmi baj.

De én másként tudom. Egy kicsit távolságtartó, mióta visszajöttem Chicagóból tegnap. A fenét, a távolság valójában akkor kezdődött, mikor Chicagóban voltam, mert először fordult elő, hogy nem vette fel a telefont, mikor hívtam. Ez lett a rituálénk, amikor idegenben játszom: felhívom őt, amint visszaérek a hotelbe, és a meccsről beszélgetünk.Lelkesen nézi a meccseimet, izgatottan csacsog velem, amikor nyerünk vagy lágy, együttérző hangon, ha vesztünk. De a minap nem vette fel a telefont, és ez elgondolkodtatott.

Ha rajtam múlna, az egész napot kettesben tölteném vele. Beszéltünk erről korábban a héten, mert Kate és Zack arra akarták felhasználni ezt a szabadnapot, hogy elvigyék Bent a Durham Élet és Tudomány Múzeumba. Meghívták Annabelle-t, Levy-t és Roccót is magukkal, és ez volt a tökéletes lehetőség számunkra Julesszal, hogy egymással töltsük a napot. Azt találtam ki, hogy elmegyünk ebédelni, aztán talán visszamegyünk a házamba, ahol a nap hátralévő részét ágyban töltjük.

Jó terv, kivéve, hogy Jules nem akarta ezt csinálni. Ehelyett a gyerekkel akart menni, én pedig nem akartam nemet mondani neki. A velük töltött idő ugyanolyan fontos volt számomra, és úgy gondoltam, egy nap Jules minden tekintetben az enyém lesz. Ez jelenthet összeköltözést vagy jelenthet házasságot, de most el kellett fogadnom, amit kaptam tőle, és ez a legkevésbé sem zavart. Amíg együtt lehetünk, nem számít, hogy a golyóimig vagyok benne vagy együtt lógunk a gyerekkel.

Bármi Jules-idő tökéletes idő.

Kivéve, amikor ilyen.

Tartózkodó.

Zárkózott.

Megközelíthetetlen.

Kurvára fogalmam sincs, mi folyik, de majd megint megpróbálom kitalálni ma este, miután a kölykök lefeküdtek. Ha tetszik neki, ha nem, maradok éjszakára, és hajlandó vagyok megküzdeni a kanapéja okozta hátfájással.

Annabelle leugrik a létra végén, és felkiált:– Megint.

– Persze, hogy megint – mondom neki.

Ismét rápillantok Julesra, ahogy Levy-t löki az abroncshintán, és hezitálok, amikor látom, hogy Levy megfogja a köteleket, és álló helyzetbe húzza magát.

– Levy – csattan rá Jules. – Ülj vissza.

Nem engedelmeskedik, ehelyett a hátralengés csúcspontját használja, hogy magasabbra lendítse a hintát.

– Nézd, Jules néni – kiáltja, amikor az előrelengés csúcspontjánál leveti magát a hintáról. Nincs sokat a levegőben, de bevallom, a szívem a torkomba ugrik, ahogy nézem, amint a talaj felé száguld, ahol szerencsére kecsesen a két lábán landol.

Elkezdem felemelni Annabelle-t a létrára, de látom, hogy Jules Levy felé megy, az arcán a düh maszkja, ami megállít engem. Eléri Levy-t, megragadja a karjánál és lehajol az arcához, ahol azt kiabálja:– A fenébe, Levy. Amikor azt mondom, hogy csinálj valamit, rohadtul jobb, ha azt csinálod.

Talán bármelyik szülőnek ez nem lenne túlzott reakció egy olyan gyerek felé, aki nem figyel, és akarattal csinál olyan hülyeséget, amiben megsérülhet. De amióta ismerjük egymást, sosem hallottam, hogy Jules kiabált volna az egyik gyerekkel. És nemcsak kiabált, hanem fogta közben a gyerek karját, és a teste minden pórusából düh vibrált. Hangosan kiabált, és ez mindenki figyelmét felkeltette a közelünkben.

– Sajnálom, Jules néni – mondja Levy, és azonnal könnyek lepik el a szemeit.

Sétálva megyek feléjük, és aztán gyorsítok a tempón, amikor dühösen azt mondja Levy-nak:– Annyira elegem van abból, hogy nem hallgatsz rám. Egyszerűen belefáradtam.

Az utolsó rész kimondása közben elengedi a gyerek karját, és gyakorlatilag vicsorog rá. – Gyere. Hazamegyünk. Ha nem tudsz viselkedni, nem érdemled meg, hogy itt játssz.

– Hóha – mondom halkan, ahogy odaérek, a kezemet a derekára teszem. Észreveszem, hogy Zack és Kate aggódva figyelnek, és elindulnak lefelé a dombról, ahogy meghallották Jules kijelentését a hazamenetelről. Halkabbra veszem a hangomat, és Jules füléhez hajolok.– Kicsim… csak nyugodj meg.

Levy-t elfeledve felém pördül.– Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg, Max. Nincs szükségem a lekezelésedre.

– Hé – mondom, a kezem az arcához viszem. – Nem vagyok veled lekezelő. Sajnálom. Ha menni akarsz, megyünk.

Jules nem néz rám, de látja Levy-t sírni, a közelben ácsorgó Zacket és Kate-et, és a környéken gondosan figyelőnéhány más szülőt.

Végül rámemeli a szemeit, és gyomron vág, amikor látom bennük a feltörő könnyeken átégő önutálatot. Az összeomlás szélén rekedten suttogja. Apró hangon.– Haza tudnál vinni?

Bólintok, és Kate felé fordulok – Nem bánnád, ha a nap maradék részében vigyáznátok a gyerekekre? Kicsit később majd eljövök értük.

Kate bólint, csendben kitárja a karját, és szól a gyerekeknek, hogy gyűljenek köré. – Gyertek, kölykök… miért nem szerzünk egy kis forró csokit?

Mind Kate felé sétál, miközben Jules üres tekintettel bámulja a mellkasomat. Lenyúlok, hogy megfogjam a kezét, de hirtelen elfordul tőlem, Levy-hoz siet, és térdre ereszkedik előtte. A karjaival átöleli, és ölelésbe húzza, erősen megszorítja és hevesen azt suttogja:– Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Csak megijesztettél és ez feldühített, de nem kellett volna ezt tennem.

Amikor elhúzódik, Levy rámosolyog, és aztán átkarolja a nyakát egy újabb ölelésre. – Semmi baj. Nem kellett volna ugranom.

Jules megértően bólint, és elengedi. Aztán Annabelle-t és Roccót is megöleli, és köszönetet motyog Kate-nek és Zacknek mielőtt visszafordul felém.

– Gyere – kinyújtom felé a kezem. – Hadd vigyelek el ebédelni. Lazítunk, talán iszunk néhány sört és beszélgetünk.

Megfogja a kezem, de megrázza a fejét. – Nem akarok kimozdulni. Csak hazamenni.

A hangja még mindig olyan halk, de határozott is.

Bár én inkább nem akarom a lakására vinni, hogy duzzogjon, nem is fogok vele vitatkozni. Van egy olyan megérzésem, hogy a dolgok határozottan elromlanak köztünk, ezért meg kell adnom neki a teret, hogy úgy szellőztesse meg a dolgokat, ahogy jónak látja.

 

—

 

Csendes és feszült volt az út vissza Jules lakásáig. Fogalmam sem volt, hogyan kezdeményezzek beszélgetést. Fogalmam sem volt, hogy fogékony-e rá.

Végül úgy döntöttem, hogy tartom a számat, míg vissza nem érünk a lakásába, mert gyanítottam, hogy a figyelmemet teljesen rá kell fordítanom,és nem pedig az útra, miközben vezetek.

Amikor besétálunk, rögtön a hűtőhöz megy. – Akarsz valamit inni?

– Jól vagyok – mondom neki és nézem, ahogy kinyitja a hűtőt, néhány pillanatig a belsejébe bámul,és sóhajtva bezárja azt, nem vesz ki semmit.

Amikor felém fordul, az arca aggódó. – Szörnyű voltam Levy-jal.

– Az anyja voltál Levy-nak– javítom ki, ahogy a kanapéhoz sétálok, és leülök rá. Megütögetem magam mellett a párnát, és ő leeresztett vállakkal felém vánszorog.

Amikor leül, megjegyzem, hogy nem közvetlenül mellém ül, hanem vagy harminc centi helyet hagy köztünk. Elengedem és felé fordulok. – Mi folyik itt, Jules? És ne mondd nekem a „semmi baj” szarságot, amivel etetsz, mióta hazajöttem Chicagóból.

Egy pillanatig az ölébe bámul, és szerintem talán tényleg azt mondja, „semmi baj”, de aztán azt motyogja:– Nem akarok elmenni a jótékonysági gálára a jövő héten.

– Mi? – kérdezem teljesen ledöbbenve. Az összes dolog közül, ami szerintem talán zavarta őt, nem ez volt a képzeletbeli listám élén.

Jules lehajtja a fejét, és felémfordítja a tekintetét. – Nem akarok elmenni a gálára– ismétli.

– Oké – válaszolom lassan, érzékelem, hogy ez csak az első vonala annak, ami igazán történik. – El akarod mondani, miért?

– Ez csak… nyomasztóan hat rám.

– Melletted leszek egész idő alatt– biztosítom, remélem, hogy nem szükséges hízelegnem, hogy folytassa, hanem inkább maga jusson el a probléma gyökeréig.

– Tudom – mondja frusztrált sóhajjal. – Én csak… nem akarok ennyire szem előtt lenni.

– Szem előtt? – kérdezem zavartan. Ötletem sincs, miről beszél. – Nem lennél.

A szemei valahogy megkeményednek, és azt mondja:– Akkor hadd tisztázzam. Nem szeretem, ha az emberek megnéznek, mikor veled vagyok, és eltűnődnek a motivációmon, hogy ott vagyok melletted.

És a megértés belémhasít. – Azért van, amit Luc mondott Hálaadáskor? Mert azt hittem, túl vagyunk rajta.

Ez igaz. Nem beszéltünk azóta, ahogy arról sem volt több beszélgetés, hogy hozzám költözik a tény ellenére, hogy kétszer is megemlítettem neki, és csak egy „Még mindig gondolkodom rajta” választ kaptam tőle.

– Nem erről van szó– motyogja, újra lesüti a tekintetét.

Megfogom az állát, és ráveszem, hogy rámnézzen. Közelebb hajolok és sürgetem:– Akkor mondd el, miről.

Megdöbbenek, mikor Jules elrántja az arcát előlem, és felpattan a kanapéról, csak hogy megpördülve felém forduljon kitárt karokkal, megértésért könyörögve.

– Mindenről, Max – mondja kétségbeesve. – Te gazdag vagy, én pedig szegény. Nők csúsztatják neked oda a telefonszámukat és bikinimodellek a puccos dögös agglegényverseny fotózásokon. Az emberek ítélkeznek felettem… szörnyű dolgokat írnak rólam, ami ellen nem tudok védekezni. A csapattársaid feleségei és barátnői, akikben még annyi jóindulat sincs, hogy a hátam mögött suttogjanak, mert nem engedhetek meg magamnak dizájner ruhákat, ehelyett inkább gúnyosan a szemembe mondják. Ez arról szól, hogy a rohadt nyilvánosság előtt vagyok,és a rajongóid megszólítanak, elmondják, hogy nem vagyok elég jó neked, és kibaszott aranyásónak neveznek szemtől szembe.

– Mi? – vicsorogva felugrok a kanapéról. – Mikor történt ez?

Jules mintha leeresztene előttem, a dühe kimerült a szónoklattal. Fájdalmasan kifújja a levegőt, és a padlóra süti a tekintetét. – Nem számít.

– De számít – erősködöm, miközben a kezeim a vállaihoz érnek.

Felemeli a tekintetét,és a gyomrom összeszorul, mikor meglátom a tompaságot, amit sosem láttam ezelőtt.– Nem számít, mert semmit sem lehet tenni ellene. Ezt el kell fogadnom, Max… sajnálom, de néha nem könnyű veled lenni.

– Jules – mondom halkan, ahogy magamhoz húzom. Óvatosan átkarolom, egy biztonságos gubóba.

Elfordítja a fejét, és a mellkasomon pihenteti az arcát. Részben megkönnyebbülök, amikor átkarolja a derekamat, és szorosan átölel.

– Történt már veled valaha valami igazán jó? – motyogja Jules, ahogy fogjuk egymást. – Valami olyan kurvára fantasztikus, hogy elkezdesz azon aggódni, mikor fog a buborék kidurranni, és aztán a fájdalmon kezdesz aggódni, amit ez okozni fog. És te nem akarsz fájdalmat. Belefáradtál és mindenáron el akarod kerülni. Szóval, úgy végzed, hogy nem élvezed az igazán nagyszerű dolgokat, mert csak az elkerülhetetlen elvesztésére tudsz gondolni, és arra, mit fog tenni veled.

– Nem fogsz elveszíteni – biztosítom.

– Talán nem – ért egyet. – Nem tehetek arról, hogy folyamatosan ezen aggódom. Nem tehetek arról, hogy érzékeny vagyokarra, mások mit mondanak és bassza meg, Max… én még csak nem is akarok veled nyilvánosan kimozdulni. Ez nem könnyű, és most tényleg szükségem van valami egyszerűre az életemben.

Még csak nem is tudom, mit mondjak erre az egészre. Fogalmam sincs, hogyan enyhítsem az aggodalmait. De nyilvánvalóan nem hallottam mindent, mert kissé eltávolodik tőlem,és kienged az ölelésből. Én ugyanazt teszem, érzem, hogy térre van szüksége.

Jules hátralép, zsebre teszi a kezét, és azt mondja:– Dwayne írt nekem. Kapcsolatba lépett egy ügyvéddel, és azt mondja, keresetet fog beadni a bíróságra a gyámság megszüntetéséért.

– Kurvára sosem fog megtörténni – morgom, hirtelen minden mást elfelejtek, amit Jules mondott, és tudom, hogy a védelmezés eme hulláma, ami előtör, nemcsak Julesnak szól, hanem azoknak a gyerekeknek is.

Szomorúan mosolyog rám. – Ez csak egy újabb dolog az életemben, amivel meg kell birkóznom, és nekem kell megbirkóznom vele. De… könnyebbé kell tennem az életemet, így tisztán kell tartanom a fejem. Ha harcolnom kell azokért a gyerekekért….

– Azt mondod, szakítani akarsz? – vágok közbe, tudnom kell, pontosan hová a faszba akar kilyukadni.

A térdeim majdnem összerogynak, amikor megrázza a fejét, és azt mondja:– Nem. Nem ezt mondom. De tényleg azt hiszem, hogy a dolgok gyorsan haladnak, és nekem olyan sok függőben lévő dolgom van, hogy tényleg nem vagyok biztos abban, mit akarok.Szerintem, ha pontosítom, mi lenne a legjobb dolog, számunkra az lenne, ha talán kicsit lelassítanánk.

– Lelassítanánk?– kérdezem, akadozik a nyelvem, és a fejemben az pörög, hogy ez mit is jelent.

– Egy kis térre van szükségem – mondja szomorúan. – Fontossági sorrendet kell felállítanom, és a gyerekeknek kell első helyen lenniük. Szóval, nem akarok azon aggódni, hogy báli ruhát vegyek vagy ebédelni menjek veled állandóan azon aggódva, hogy valaki felbukkan, és szörnyű dolgokat mond nekem. Most egy kis nyugalomra van szükségem az életemben, hogy a fontos dolgokra tudjak koncentrálni.

Azokra a fontos dolgokra, amikbe én nem tartozom bele, gondolom keserűen.

– Ez nagyon úgy hangzik, mintha szakítanánk – mondom keményen.

– Nem, Max – mondja, és be kell vallanom, a hangja erős és határozott. – Csak lassítani akarom a dolgokat. Nem akarok elmenni a gálára... egyszerűen túl stresszes számomra. És nem akarok az összeköltözésről beszélni. És nem akarok elmenni veled a Houlihan’sbe meccs után, és még csak nem is akarom magam megmutatni az arénában, hogy a meccsedet nézem, mert feszültté tesz állandóan azon aggódni, mit gondolnak mások. Feszültté tesz, hogy állandóan résen vagyok arra várva, hogy valaki megtámad, és ne is beszéljünk arról a tényről, hogy most már azon is aggódom, hogy valahogy a gyerekeket belerángatják a reflektorfénybe, és ezt soha nem hagyhatom megtörténni.

Végre elértem a töréspontot ebben az őrült beszélgetésben.– A kurva életbe, Jules. Egy bizonyos ponton nem élheted az életedet azon aggódva, mit gondolnak mások.

– Igazad van – mondja halkan. – És talán, ha az életem normális lenne, egy kis több bátorságom lenne túllépni rajta. De az életem nem normális. Zűrös és stresszes és fárasztó, és nem tudok foglalkozni még egy dologgal. Szóval ki kell iktatnom ebből a zűrzavarból.

– Ki kell iktatnod engem – vágom rá.

– Nem – mondja határozottan ismét.

– Ó, értem én – mondom szarkasztikus mosollyal. – Akarsz velem találkozni, de nem fogsz velem nyilvánosan kimozdulni, és nem fogsz eljönni a meccseimre, hogy támogass. Csak azt akarod, hogy titokban legyen, ugye? Talán átjöhetek ide vacsorára, vagy te jössz majd át hetente egyszer a házamba és kefélünk. Így van?

– Istenem, nem – kiáltja, és tesz egy lépést felém. – Nem így van.

– Lássuk, jól értem-e– próbálom a hangomat nyugodtnak kényszeríteni. – Semmilyen eseményre sem akarsz elmenni velem, igaz?

Kissé bólint.

– Elmenni ebédelni vagy vacsorázni? Semmilyen alapvetően nyilvános helyre?

Újabb bólintás, a szája összeráncolódik.

– Nem akarsz eljönni a meccseimre?

– Csak míg a dolgok el nem rendeződnek– mondja halkan.

– És ez mikor lehet, Jules? – mormogom. – Mert az életed zűrös, igen, de nagyon sokáig lehet ilyen. Bassza meg… zűrös lehet, míg a gyerekek fel nem nőnek, és el nem mennek. Akarod, hogy olyan sokáig várjak? Tartsalak elrejtve a szobámban, és időnként vegyelek elő és dugjalak meg, de egyébként tartsalak titokban?

– Ez nem így lenne – állítja, a hangja kissé pánikba esett. – Nem pont ezt mondom.

– Nem, Jules, pont ez mondod. Értem én. Nincs meg benned az, hogy félretedd azokat a baromságokat, amikkel egy maroknyi ember kigúnyol. Nincs meg benned az, hogy arra fókuszálj, ami számít.

– Éppen ezt teszem! – kiáltja frusztráltan.

– De én nem tartozom abba a kis körbe, amikre fókuszálsz – mutatok rá.

Szinte bosszúsan morog rám. – Max… úgy érzem, mintha valaki ólomsúlyt kötött volna a lábaimra, és aztán fogott, és bedobott az óceánba. Elkezdek süllyedni, és nem tudom visszaküzdeni magam, mert a súly olyan kurva nehéz.

Frusztráltan kifújom a levegőt, a zsebembe dugom a kezem. – Többször megpróbáltam segíteni elvágni a kötelet, Jules, de te nem engedted. Elég erős vagyok, hogy visszahúzzalak, de te nem hagyod.

– Tudom. Értem – mondja, de közbevágok.

– Ami még fontosabb, a kis szónoklatod a súlyról és a kötélről… hát, nagyjából azt mondod ezzel, hogy lerántalak. Egyértelmű, hogy nem tudom levenni a súlyt, ha még növelem is azt.

Kinyitja a száját, hogy vitatkozzon, de aztán gyorsan be is csukja. Lesüti a szemeit, és a vállai lejjebb ereszkednek. Nem mond több érvet nekem, és ez rendben van.

Nem vagyok benne abban, hogy folyton körbejárjak vele.

– Elmegyek – mondom halkan az ajtó felé fordulva. Amikor odaérek, egy pillanatig habozom. Nem nézek vissza rá, de az ő térfelén hagyom a labdát.– Ha meggondolod magad, és kitalálod, van-e hely számomra az életedben, tudasd.

– Max, van helyed – mondja kétségbeesetten.

– Nem elég – mondom, ahogy kinyitom az ajtót, és kilépek rajta,csendesen behúzva magam mögött.

26. fejezet

 

Jules

 

Fordította: Tony

 

A csípőmmel nyitom ki a Fleurish ajtaját, az egyik hónom alatt három, a másik alatt pedig két vászonnal küszködve. Vidám csengőszó fogad, és hallom, hogy Stevie kikiabál valahonnan a bolt hátuljából. – Mindjárt ott vagyok!

Belépve leguggolok, hogy leengedjem a festményeket, mielőtt leesnének, majd óvatosan lerakom őket, hogy a közeli falnál álló nyitott szekrénynek támaszkodhassak. Tele van különféle csecsebecsékkel, amelyek eladásra várnak.

– Jules? – hallom Stevie meglepett hangját, és felé fordulok. – Mit csinálsz te itt? Úgy volt, hogy hétfőig nem jössz.

Vállat vonok. – Több festményt fejeztem be, mint számítottam rá, így úgy gondoltam, elhozom őket.

Ja. Kétszer annyi festményt készítettem a múlt héten, mert újra felszabadult az időm, mivel nem láttam Maxet az egy héttel ezelőtti… ööö, vitánk?... óta. Kiderült, hogy habár a vitánk előtt nem találkoztunk minden nap, tekintve az utazásait, de akkor is nap mint nap jelen volt az életemben, a hosszú telefonhívásokkal, FaceTime-mal, vagy üzenetekkel. Mivel ezek nem vették el az időmet, és mivel éreztem a jelenlétének éles hiányát, a nyomorúságomat művészetbe temettem.

Egész eredményessé tett.

Nem mondhatnám, hogy teljes rádiócsend volt Max és köztem. Szinte az egész hetet idegenbeli meccseken töltötte Ottawában és Montrealban, de váltottunk néhány üzenetet. Nos, én írtam neki minden meccs után – egyet nyertek, egyet vesztettek – ő pedig válaszolt.

Az üzenetek rövidek voltak.

Személytelenek.

Kibaszottul fáj, hogy nem akar velem beszélni.

– Hát, hadd nézzem őket – mondja Stevie, én pedig elhessegetem a sötét gondolatokat, mielőtt sírni kezdenék. Figyelem, ahogy a kiállított festmények felé fordul, és végigsétál előttük, a kezét az állához emeli, miközben kritikus szemmel vizsgálja őket.

– Ezek tényleg mások, mint a többi – mondja lazán.

– Tudom – morgom halkan. Mindegyik rosszkedvű, már-már depressziós, ami pontosan tükrözi az eheti hangulatomat, amit a vásznon fejeztem ki.

– De tetszenek – teszi hozzá, és mosolyogva felém fordul. – Ezt a kettőt megtartom a boltnak, és azt hiszem, itt az ideje, hogy kicsit emeljünk az árakon. A többit elküldöm néhány helyi kereskedőnek.

– Szuper – mondom, és némileg lelkesít a tény, hogy úgy gondolja, a munkámat jobb áron el lehet adni. Állandó bevételem van a művészetemből, és még egy kis megtakarítási számlát is nyitottam. Stevie mellett hátranézek. – Olivia dolgozik ma?

– Nem – mondja, és az órájára néz. – A ma esti gálára készül, és ha már itt tartunk… te miért nem csinálod ugyanezt? Néhány óra múlva kezdődik.

A gála említésére a testem megdermed, a gyomrom pedig összeszorul a gondolatra, hogy Max nélkülem fog menni. A ColdFury szervezete által szervezett adománygyűjtés lesz, amelynek bevételét iskolán kívüli tevékenységek finanszírozására fordítják a hátrányos helyzetűek számára, akiknek nincs pénzük ilyesmire. Ez egy nagyszerű ügy, és olyan, amely nagyon személyes számomra, mivel tökéletesen megértem, hogy milyen az, ha nem engedhetek meg magamnak dolgokat az unokahúgom és unokaöcséim számára.

– Nem megyek – mondom suttogva.

– Miért nem? – kiált fel Stevie. – Ezek a partik mindig olyan szórakoztatóak, és ki ne szeretné kicsípni magát?

– Én – ismerem be, habár ez egy kicsit hazugság. Lány vagyok. Szeretem azokat a dolgokat. Csak nem vagyok képes elviselni azt a csalást, hogy nem vagyok más, mint egy szegény lány, akit belerángatnak a celeb életmódba, és olyan fájdalmasan nyilvánvaló, hogy nem tartozom oda.– Mondtam Maxnek, hogy nem megyek, mert nem szeretem a rivaldafényt. Azt is megmondtam neki, hogy lassítani akarok. A dolgok kicsit feszültek köztünk.

– Ez egyenesen baromság – mondja Stevie drámaian legyintve. – Most pedig, mi folyik itt valójában?

Stevie bírálóan bámul, majdnem úgy, mintha keresne valamit az arckifejezésemben vagy a hangomban, amiből rájöhet az igazságra. A nézése megijeszt, mert ez azt jelenti, hogy a baromságmérője bekapcsolt, és élesedett. Normális esetben, még mindig tudnék neki hazudni, vagy valami mentséget kitalálni, hogy miért kell mennem, de őszintén szólva, el akarom neki mondani. Azt akarom, hogy valaki hallja a történetet az én szemszögemből, és megmondja, ha bolond vagyok-e, hogy így viselkedek.

Sejtem, hogy az vagyok, de nem ismerem be magamnak, szóval úgy döntök, hogy kitálalok.

– Félek Max világától – mondom el neki az egyszerű magyarázatot.

– Folytasd – nógat egy biccentéssel.

Egy fájdalmas sóhajjal azt mondom: – Az életem teljes káosz néha. Egyedülálló anyaként a gyereknevelés stresszhelyzeteivel küszködök, ami áldozatokkal jár. Aztán Max belépett az életembe, és ő csodálatos és annyit segített – felismerte a művészi tehetségemet, és segített kezdeni vele valamit –, hogy a fellegekben kellene járnom, hogy vele lehetek, igaz?

– Igaz – ért egyet Stevie.

– Ehelyett én továbbra is a negatív dolgokra fókuszálok, és ez lehúz – ismerem be, majdnem szégyenkezve.

Igen, szégyenkezve, mert tudom, hogy gyáván cselekszem.

– Mint például? – kérdezősködik Stevie.

– Max híres. Az emberek vonzódnak hozzá. A nők is vonzódnak hozzá. Olyan elvakult rajongói vannak, hogy gyűlölnek csak azért, mert Max figyel rám. A pokolba, egy nő a múlt héten letámadott vásárlás közben. Azt mondta, nem érdemlem meg őt. És hívtak már aranyásónak, és a pokolba is, még Max testvére is megkérdőjelezte az indítékaimat. Ez túl sok nekem, próbálom felnevelni a gyerekeimet, és foglalkozni az apjukkal, aki most azzal fenyeget, hogy megpróbálja elvenni őket. Ez csak… túl sok.

Várakozón nézek Stevie-re, mert biztos, hogy egyet fog érteni… túl sok teher ez egy fiatal nő vállán.

– És akkor mi van? – mondja Stevie elutasítóan.

– Mi van? – kérdezem hitetlenkedve.

– Akkor. Mi van – ismétli lassan. – Ez tényleg egyszerű. Ha szeretsz valakit – és tudom, hogy szereted Maxet –, akkor elfogadod a rosszat is a jóval. Ebben a helyzetben a jó teljesen felülmúlja a rosszat, szóval hagyd figyelmen kívül. Találd meg a módját, hogy elviseld a dolgot, bogárkám, mert ez Max élete. Ha akarod őt, akkor így fogadd el.

– De…

– Ő úgy fogadott el, ahogy vagy. Azt mondod, zűrös az életed? Hát, tudod mit? Max látta a kezdetektől, és azt mondta: „Na és?”. Elfogadta a rosszat, és gyönyörködött a jóban. Annyira akarta a jót, hogy hajlandó volt megbirkózni a rosszal. És édesem, azt kell mondjam… az összes negatívitás és veled kapcsolatos találgatás el fog tűnni. Nincs itt helye. Lehet, hogy az emberek most megkérdőjelezik az indítékaidat, de miért érdekel? Eljön a nap, amikor ez meg fog szűnni, és ami a legfontosabb… ki a faszt érdekel most? Max nem kérdőjelez meg, és komolyan, ő az egyetlen, aki számít.

Stevieszavaira teljes és masszív szégyen hulláma csap át rajtam. Max elfogadott a zűrös életemmel, és azt mondta: „Na és?”

Soha nem kérdőjelezte meg az indítékaimat.

Úgy értem… tudtam. Ez nem meglepetés. Tudtam a kezdetektől, hogy Max elfogad a gányáimmal és mindennel együtt, és tudom, mert gyakran kérdeztem, hogy miért csinálja.

A bűntudat szégyenteljes hullámának pedig az az oka, hogy azért fogadott el mindent, mert szeret engem.

Ilyen egyszerű.

Szeret, ezért megbirkózik a rosszal.

Szeret a rossz dolgok ellenére, amik velem járnak.

És itt vagyok én, hirdetem, hogy szeretem a pasit – és így is van –, és nem vagyok képes megadni neki ugyanezt.

Tényleg ilyen egyszerű.

Nem adtam vissza Maxnek azt, amit ő adott nekem.

Még több bűntudat.

Még több szégyen.

Basszus. Mekkora átkozott idióta vagyok.

Fájdalmasan felnyögök. – Uhh.

– Ez egy közmondásos pofon volt, igaz? – kérdezi Stevie vigyorogva.

Vadul bólintok. – Azt hiszem, mélyen legbelül tudtam az igazságot, amit mondasz, de szerintem nem láttam túl a saját frusztrációmon, hogy tényleg megértsem az egyszerűségét.

– Úgy tűnik, az én szerepem tündér keresztanyaként véget ért – mondja Stevie, aztán újra az órájára néz. – És még rengeteg időd van, hogy elkészülj a gálára. Szerintem Max odalesz. De én nem szólnék neki. Csak jelenj meg, és lepd meg.

Összeszorul a gyomrom, először örömtelien, ha arra gondolok, hogy a dolgok újra sínen lesznek Maxszel. Nincs kétségem, hogy meg fogja bocsátani az pillanatnyi elmezavaromat, mert ismerem Maxet. A lelke mélyéig ismerem, és ő szeret engem. Aztán leesek a hullámvasútról, amikor rájövök, hogy a gála nem fog összejönni.

– Nincs ruhám – mondom Stevie-nek szomorúan. – Nincs semmim, amit fel tudnék venni a gálára.

Lenéz az órájára, úgy tűnik, egy pillanatra elgondolkodik valamin, aztán annyit mond: – Mindjárt itt vagyok.

Figyelem, ahogy sarkon fordul, és beszalad a dolgozószobába. Hallom, hogy valami becsapódik, aztán visszarohan hozzám egy kulccsal a kezében. Amikor odaér hozzám, megcsörgeti az arcom előtt, aztán megfogja a kezem, és magával rángat a bejárati ajtó felé.

Követem, szédül a fejem. Amikor kiérünk a járdára, elenged, így be tudja csukni az ajtót, és bezárja a virágboltot maga mögött.

Aztán hozzám fordul. – Akkor még jó, hogy van egy tündér keresztanyád. Keressünk neked ruhát, és készülj el.

Benne vagyok, de aztán hirtelen megállok, és felkiáltok. – Várj! Nem lehet. Tina barátnőm vigyáz most a gyerekekre, de estére programja van, így nincs bébiszitterem.

Stevie egy legyintéssel megfordul, és tovább húz magával. – Ma éjjelStevie néni lesz a bébiszitter. Úgy értem, egész éjjel, ami azt jelenti, hogy éjfélkor nem fogsz visszaváltozni koldussá. Azt is jelenti, hogy Max elvihet a házába, és… nos, maradjunk annyiban, hogy hatalmas mosolyra számítok az arcodon, amikor reggel hazajössz.

Igen, biztos, hogy pontosan ez fog történni!

A következő két és fél óra forgószélszerű tevékenykedéssel telik. Stevie egy három üzlettel lejjebb lévő dizájner ruhaboltba vezet, aminek egy magas, szoborszerű nő a tulajdonosa, akinek ezüst haja kontyba van kötve. Légpuszik és bemutatkozás után – a nő neve Stella – egy ruhaállványhoz vezetnek. Anélkül, hogy velem beszélnének, csak egymással, előhúznak egy mély korallszínű ruhát, és bevezetnek a próbafülkébe.

Amíg Stella segít felpróbálni a ruhát, Stevie telefonál, és hallom, hogy azt mondja: – Haj és smink vészhelyzet van.

Rövid szünet, aztán: – Nem nekem, hanem egy jóbarátnak.

Újabb rövid szünet. – Húsz perc múlva ott vagyunk.

Mire felveszem a ruhát – ami egészen fenomenális, kivágott felsőrésszel, vékony pántokkal, amelyek keresztben átívelnek a hátam felső részén, de a többit szabadon hagyják, egészen a csípőmig, ahol az anyag szinte illetlenül alacsonyan redőződik, miközben még mindig elegánsnak tűnik– Stevie egy bronzszínű, pántos, magassarkú szandált hoz felpróbálásra.

Újabb húsz perc múlva a ruhám és a cipőm ki van fizetve – amit olcsón kaptam, mivel kölcsönben van –, én pedig egy fodrászszalonban ülök, ami rögtön Stella boltja mellett van.

Még több levegőpuszi, ami után Stevie beszél a stylisttel– egy Moe nevű gömbölyded nővel –, és úgy döntenek, hogy kontyra van szükségem sok göndör fürttel.

Újabb légpuszik a sminkessel – egy Antonio nemű férfi, az arca körül göndörödő sűrű, sötét hajjal –, és az a döntés születik, hogy sötét füstös szemeim lesznek, korallszínű pirosítóval és szájfénnyel.

Miután nyaktól felfelé ki vagyok festve, bepúderezve, és úgy egyébként kicicomázva, Stevie utasít, hogy vigyem haza az autómat, ő pedig követ a világos lilára festett szállítóautóval, ami színben passzol a virágbolt bejárati ajtajához.

Onnan már egyenes az út a ruhámban és pántos cipőmben, miután mindhárom gyerek végignézi, amit Stevie még utoljára megvizsgálja a kinézetemet, megigazítja kiszabadult hajtincseimet, és egy szájfényt nyom a kezembe, hogy egy utolsó réteget kenjek fel.

Amikor kész voltam, körbeforgatott egy utolsó pillantásra, amit a gyerekek végigtapsoltak és éljeneztek. Tina kegyesen beleegyezett, hogy marad még egy órát, így Stevie el tud vinni a gála helyszínére, a Raleigh belvárosában lévő Kongresszusi Központba.

A járdához járt, és mivel a gála már fél órája elkezdődött, nincs kint senki. Nincsen limók hosszú sora a celebekkel, és nincsenek a kameráikkal lesben álló paparazzik.

Csak én – Hamupipőkévé változott Jules – lépek ki Stevie lila furgonjából kalapáló szívvel és izzadó tenyérrel. Megfordulok, és gyorsan behajolok az utasülés ajtaján, miközben Stevie rám vigyorog.

– Köszönöm – mondom szívből. – Nemcsak, hogy segítettél rendet tenni a fejemben, hanem hogy hercegnővé változtattál ma estére.

Stevie megrázza a fejét. – Csak segítettem felöltözni. Csak Max tudja elérni, hogy hercegnőnek érezd magad.

Még levegőt veszek, és kifújom.

– Istenem, remélem – mondom, miközben becsukom az ajtót, és megfordulok, hogy besétáljak a Kongresszusi Központba.