7.-8. Fejezet

 

7. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Maya

 

 

A Fleurish bejárati ajtaja fölött van egy kis csengő, amely megszólal, amikor belépek. Gyorsan körülnézek, és kissé túl vagyok csordulva a szétszórt asztaloktól, amelyeken hatalmas mennyiségű friss virág és növény van elhelyezve.

Bár a Fleurish elsősorban virágüzlet Chapel Hillben, különféle csecsebecséket és helyi kézművesek által készített művészeti alkotásokat is árul. Tudtam, hogy ez lesz a tökéletes hely, hogy megnézzem, Jules festményei tényleg olyan jók-e, mint amilyennek én gondoltam őket.

– Max? – hallom a hátam mögül, és megpördülve meglátom Oliviát, aki egy friss virágösszeállításokkal megpakolt vázákkal teli üveghűtő mellett áll.

– Szia, Olivia! – mondom mosolyogva, miközben odasétálok hozzá. A szezonon kívül egyáltalán nem láttam őt, mivel egy kis időt otthon töltöttem Montrealban, ő és Garrett pedig utazgatott egy kicsit, hogy megünnepeljék a folyamatos jó egészségét. Alig két év telt el a rák diagnózisa után, és fantasztikusan érzi magát. Legalábbis Garrett ezt mondta nekem, amikor néhány hete elkezdődött az edzőtábor, de ő az élő bizonyíték, ahogy itt áll előttem.

Fantasztikusan néz ki.

Odaérek hozzá, és lehajolok, hogy arcon csókoljam. – Jó volt a nyár?

Olivia ragyogóan rám mosolyog. – A legjobb. Garrett és én elmentünk nyugatra, és eltöltöttünk egy kis időt Coloradóban, sokat túráztunk meg ilyesmi.

– Ez biztos azt jelenti, hogy nagyon jól érzed magad – feltételezem.

– Csodálatosan érzem magam – mondja, majd a tekintete a festményekre esik, amelyeket a hónom alatt tartok. – Mi van ott?

– Az egyik barátom művész, és arra gondoltam, hogy el tudnád-e itt adni őket? – mondom neki nyíltan, minden felvezetés nélkül.

– Hadd lássam! – parancsolja, én pedig felsorakoztatom őket a hűtőhöz.

– Ó, Max – leheli elámulva. – Ezek lenyűgözőek.

– Tudom – mondom, belülről szétrobbanva a büszkeségtől Jules tehetsége miatt.

Olivia elfordítja a fejét a jobb válla fölött, és odakiáltja: – Stevie! Gyere ide egy percre!

A hátsó dolgozószobából hallom egy szék csikorgását a fapadlón, és aztán Stevie Magliano – a Fleurish tulajdonosa – sugárzó személyisége táncol felém.

Elengedte a védjegyévé vált frizuráját – platinaszőke tüskék neonszínű végekkel –, és ma egy kicsit megfontoltabbnak tűnik, a rövidre vágott, természetes szőkének ható hajával... De csak azért, mert a frizurája egy kicsit konzervatívabb lett, nem jelenti azt, hogy Stevie maga kevésbé extravagáns. Épp ellenkezőleg, rózsaszín kristályokból álló virágmintát ragasztott az arcára a szeme külső sarkától indulva végigfut a halántékáig, ehhez illeszkedik a dögös rózsaszín körömlakk. Szűk, fehér farmer, rózsaszín, legombolható nyakú ing, fekete papucscipővel, és az összeállása azt üvölti, hogy "Meleg vagyok, és büszke vagyok rá".

– Max – mondja kellemes meglepetéssel a hangjában, amikor meglát, majd felém lépked. Be kell vallanom, amikor először találkoztam Stevie-vel, kissé meglepődtem, de most nem gondolkodom kétszer, lehajolok, és hagyom, hogy légpuszit adjon mindkét arcomra, mielőtt visszahúzódik, és kritikusan néz rám. – Ó, barátom... Ez a farmer borzalmas. Mi... komolyan egy turkálóban vetted, vagy ilyesmi?

Lenézek a Levi's 501-es farmeremre, ami igen... kicsit kifakult és rongyos, mert piszok régi, de még mindig jól áll.

Gondolkodom.

Nem biztos.

– Stevie – csettint Olivia türelmetlenül, és megfordul, hogy ránézzen. Nézd meg ezeket a festményeket, amiket Max hozott.

Stevie odalép Olivia mellé, ahol egyik kezét a csípőjére teszi, a másikkal pedig elgondolkodva csipkedi az állát, miközben Jules műveit bámulja.

A tekintete eleinte összeszűkül, ahogy a szeme kritikusan szemügyre veszi a műveket, és elgondolkodva néz festményről festményre.

Végül felém fordul, és azt mondja: – Ezek pompásak.

– Ki tudod őket akasztani, hogy eladd? – kérdezem reménykedve, felkészülve arra, hogy keményen koldulni fogok, ha elutasítja. – Talán bizományban?

Stevie megrázza a fejét. – Úgy nem. Megveszem őket, és aztán felárazom őket a boltban.

– Komolyan mondod? – kérdezem hitetlenkedve, mert ez sokkal jobb volt, mint amit valaha is elképzeltem. Úgy értem, tudom, hogy Jules jó, de nem gondoltam volna, hogy valaki ekkora előrelépést tesz a munkájával.

– Halálosan komolyan – mondja Stevie, miközben a festményekről rám néz, majd vissza a festményekre. – Valószínűleg kérhetek négyszáz dollárt darabjáért. És még többet is szeretnék. Ki a művész?

– Egy barátom... Jules Bradley-nek hívják.

– Nos, mondd neki, hogy hozzon még többet – mondja Stevie nyersen, minden extravaganciája eltűnt, helyét a tiszta, kemény üzletember váltotta fel. – És van néhány művészeti galériás barátom, akinek meg akarom mutatni ezeket.

– Az nagyszerű lenne – mondom lelkesen. – Mennyiért vennéd meg őket?

Felém fordulva megkeményíti a tekintetét, és azt mondja: – Száz dollárért darabját.

Felhorkantam. – Felejtsd el! Kétszáz.

– Százötven – ellenkezik.

– Kétszáz – tartom fenn határozottan. – Úgy hangzik, mintha megdupláznád ezeken a pénzed, szóval ez így fair.

– Rendben – mondja Stevie egy türelmetlen kézmozdulattal, és a hátsó szoba felé fordul. – Gyere hátra az irodámba, és írok neki egy csekket.

– Várj egy percet! – mondom neki, mire megáll, és visszanéz rám. Lemutatok a festményre, amely eredetileg Jules falán ragadta meg a tekintetemet. – Azt meg akarom venni, ezért állítsd ki a számlát. Négyszázat fizetek érte, de szeretném, ha innen egyenesen az anyámhoz szállítanád. Ennek a költségét is én állom.

Stevie meglepetten pislog, mert a festményt egyértelműen megkaphattam volna olcsóbban közvetlenül Jules-tól. Ő is tudja, és én is tudom.

De én elismerő mosolyt küldök felé. – Amiért kisegítetted, és esélyt adtál neki.

Stevie szemei egy pillanatra tágra nyílnak a meglepetéstől, és szája O betűt formál.

– Értem – mondja vontatottan. – Te aztán jól belezúgtál abba a lányba, ugye?

– Ja – mondom, meg sem próbálom leplezni. Nem vagyok olyan, mint a többi srác, akik félnek beismerni az érzéseiket. Nem vagyok az a fajta, aki szétkürtöli, de nem fogom letagadni.

Bár nagyon szeretném azt a festményt anyámnak adni, mert tudom, hogy imádni fogja, nem esik nehezemre beismerni, hogy egy kicsit oda vagyok Jules Bradley-ért.

 

—

 

Chapel Hillből Raleigh-be való visszautazásom során háromnegyed tizenkettőre érek a Sweetbrierbe. Mióta először itt jártam, tudom, hogy Jules egy kicsit korán ebédel, ezért bemegyek az előcsarnokba, szólok a recepciósnak, hogy Julesra várok, és leülök az egyik bársonykanapéra.

Előveszem a telefonomat, és írok neki egy sms-t.

Azért jöttem, hogy együtt ebédeljünk. Megosztanád velem a szendvicsedet?

Nem válaszol, de öt perccel később már döbbent arckifejezéssel sétál felém. Megint a barna papírtáskáját viszi, ami imádnivaló, én pedig gyanakodva szemlélem. – Nem szeretem a bolognaisat.

Jules megforgatja a szemét, ahogy megáll előttem. – Mit keresel itt?

– Csatlakozom hozzád ebédre – mondom neki, miközben felállok. – Bár csak vicceltem azzal, hogy megosztod velem a szendvicsedet. Ezután edzeni megyek, és későn reggeliztem.

Nem mondom el neki, hogy a McDonald's-ban is megálltam, ahol vettem három kolbászos kétszersültet. Azért nem mondom el neki, mert úgy gondolom, hogy egy nap majd találkozik Vale-lel, és nem lehetek biztos benne, hogy Jules nem köpné be a rossz étkezési szokásaimat.

– Nem tudom, hogy örüljek-e vagy enyhén bosszankodjak, amiért csak úgy azt feltételezed, hogy veled akarok ebédelni – mondja incselkedő szemekkel, mielőtt megfordulna, hogy az előcsarnok ajtaja felé induljon.

– Nagyon örülsz – mondom neki, miközben követem kifelé.

– Nagyon bosszús vagyok – ellenkezik.

Nem mondok mást, de kihasználom az alkalmat, hogy értékeljem a remek fenekét, ahogy előttem sétál, és a pad felé vezet, amelyen múlt héten ült. Nem tudom, hogy csak képzelődöm-e, de úgy tűnik, hogy most sokkal lendületesebben lépked. Nem vagyok elég egoista ahhoz, hogy azt higgyem, ennek bármi köze van hozzám, de remélem, minden összefügg azzal, hogy tegnap este jól kipihente magát.

Észreveszem, hogy ma néhány lakó élvezi az udvart, mások a többi padon, vagy a kerekesszékkel szemben ülnek, és beszélgetnek. Jules integet néhánynak, amikor elhalad mellettük, majd lehuppan a padra.

Remélem, nem zavarja, de közel ülök mellé.

És úgy értem, nagyon közel.

Úgy, hogy a combom az övéhez nyomódik.

Várom, hogy mit fog tenni, ami szerintem a pofontól kezdve a tőlem távolodó finom mozdulatig bármi lehet. Megdöbbent, amikor egyiket sem teszi, hanem inkább játékosan meglök a vállával, miközben kihúzza a szendvicsét a zacskójából, és azt mondja: – Komolyan. Mit keresel itt?

– Nem jöhetnék csak úgy ide hozzád, mert látni akarlak? – kérdezem tőle, a fejemet felé billentve.

Elvigyorodik, miközben kicsomagolja a szendvicsét, és inkább arra koncentrál, mint rám, de mégis hozzám beszél. – Nos, persze, hogy megteheted. De úgy nézel ki, mint egy küldetésen lévő férfi. Talán egy olyan ember, aki valami remek kis titkot őriz.

Levigyorgok rá, és figyelem, ahogy azok a finom ujjak kicsomagolják azt, ami egy mogyoróvajas-lekváros szendvicsnek tűnik. Koncentráltan összehúzott szemöldökkel, óvatosan széthúzza a szendvicset, és ami nem a legprecízebb, tisztább dolog a világon, mégis sikerül majdnem egyformán kettéosztania.

Lágy mosollyal néz fel rám, és a szendvics egyik felét felém tartja. – Ez PB és J.

A legkevésbé sem vagyok éhes, mert, helló – három kolbászos kétszersült – de nem tehetek róla, hogy el akarom fogadni, mert Jules az, aki megkínál. Megosztja velem az ebédjét, ami eleve túl szűkös, és ez egyetlen klasszikus, önzetlen mozdulattal képviseli a természete lényegét.

Ahelyett, hogy a szendvicsért nyúlnék, a fejemet az övé felé döntöm, és a lehető legőszintébben mondom neki: – Tényleg most azonnal meg akarlak csókolni, de nem szeretném, ha az első alkalom itt, a munkahelyeden és ezek előtt az idős emberek előtt történne. Nem vagyok benne biztos, hogy a szívük elbírná azt, ahogyan most meg akarlak csókolni.

Jules szeme csészealjnyira tágul, és azt suttogja: – Ó.

Még mindig felém nyújtja a szendvicsét, ami teljesen kibaszottul imádnivaló, és bár meg akarom csókolni, tényleg nem ebben a helyzetben akarom megtenni. Így hát a csuklójához érintem az ujjaimat, és visszatolom felé a szendvicset. – Nem vagyok éhes, Jules.

– De meg akarsz csókolni – motyogja.

– Eléggé – mondom neki őszintén. – Akarod, hogy megcsókoljalak?

– Eléggé – ért egyet halkan.

– Bassza meg – morgom, és az ellenkező irányba fordítom a fejem, és látom, hogy öt ember van velünk az udvaron, akik közül négyen úgy néznek ki, mintha bazillió évesek lennének. Jobb, ha nem kockáztatunk.

Mély levegőt veszek, és visszafordulok hozzá. A szeme csillog, az ajkai enyhén felfelé húzódnak, de amikor észreveszi a rosszkedvű pillantásomat, nagyot vigyorog rám. Aztán beleharap a szendvicsébe, és még mindig engem bámulva mosolyogva rág.

– Ma este – ígérem neki. – Az első pillanatban, amikor egyedül leszel a kisboltban... megcsókollak.

Még mindig szórakozott mosollyal, bólint, nyel, majd megkérdezi: – De most komolyan... miért vagy itt?

Valójában az egész testem megrándul, ahogy eszembe jut, hogy tényleg volt egy okom, amiért idejöttem, és nem azért, hogy megcsókoljam őt. Nem mintha nem gondoltam volna sokat erre, de az idejövetelem célja valami egészen más volt.

Oldalra dőlök, hogy felmérhessem a hátsó zsebemet, és előhúzom az összehajtott csekket, amit alig egy órája tettem oda, miután Stevie átadta nekem. Odaadom Julesnak, aki leteszi a szendvicsét az ölébe, és tétován átveszi tőlem.

– Mi ez? – kérdezi, a tekintete kíváncsi, de gyanakvó.

A kezében lévő papír felé biccentek. – Nyisd ki!

Megteszi, tekintete lefelé mered, és enyhén összeráncolja a homlokát, ahogy mindent magába szív. Aztán felkapja a fejét, a ránc a homlokán még jobban elmélyül, és azt mondja: – Nem értem.

– Elvittem a festményeidet a barátom, Stevie virágüzletébe. Annyira megtetszettek neki, hogy azonnal megvette őket, darabonként kétszáz dollárért.

Visszanéz a csekkre, ami ezer dollárról szól, hiszen összesen öt festmény volt, aztán újra felnéz rám. – Tudod, mit tudnék kezdeni ennyi pénzzel?

– Először is megjavíttathatnád a tévédet – mondom vigyorogva, de tudom, hogy ez túl komolytalan ahhoz, hogy Jules egyáltalán érdekelje.

Játékosan bordán könyököl, de aztán visszanéz a csekkre. – Vehetek a gyerekeknek új ruhákat. Nem turkálóban vásárolt szarokat. És jó cipőket, tudod? A gyerekcipők olyan drágák. És a játékok... alig van valamilyük. Még azt is megengedhetném magamnak, hogy beíratom őket néhány iskolán kívüli tevékenységre.

Nagyot nyelek, a meghatódottság nem is az a szó, amivel most leírhatnám az érzéseimet. Azt hiszem, órákig tudnék itt ülni, és bámulni Julest, ahogy csodálkozva szemléli a csekket, és azt gondolnám, hogy minden rendben van a világomban.

És amikor végül visszanéz rám, a szemei kissé nedvesek, a hangja elárulja az érzéseit, amikor szétreped az érzelmektől, amikor azt mondja: – Nem tudod, mit jelent ez nekem.

Nem tehetek róla. Ez határozottan nem csók, de a kezemet a nyaka köré kulcsolom, és a mellkasomhoz húzom egy félkarú ölelésre. Megszorítom, miközben a nyakamba nyomja az arcát, és azt motyogom: – Azt hiszem, tényleg tudom, mit jelent ez neked.

Felnevet, a lélegzete végig szárnyal a bőrömön, és a vágy villámként cikázik keresztül rajtam, egészen a talpamig. Nagyon igyekeztem, hogy ne így gondoljak Julesra, tekintve, hogy szándékosan lassan haladok vele, de csak egy aprócska édes lehelet, és máris be vagyok gerjedve miatta.

Egyszerűen kibaszottul jó.

Óvatosan hátralököm, remélve, hogy egy kis távolság segít, és ő újabb mosolyt sugároz felém. Ez ragályos, és visszamosolygok rá, majd még egyet biccentek a csekk felé. – Stevie még több festményt akar, szóval több pénzre van szükség. Talán tudsz valamivel állandó bevételt szerezni, és kiléphetsz a vegyesboltból.

Ölni tudnék azért, hogy kilépjen. Nemcsak fizikailag fárasztja ki, de aggódom a biztonsága miatt is. Azok a parasztok, akik zaklatták, még mindig gyötörnek.

De Jules megrázza a fejét, és váratlanul ér, amikor azt mondja: – Ó, nem. Nem lehet. Szép gondolat, de igazából... én ezzel is elégedett vagyok.

– Mi a fene? – kérdezem hitetlenkedve. – Komoly pénzt kereshetsz. Stevie meg fogja mutatni a cuccaidat néhány galériatulajdonosnak, és úgy gondolja, hogy ha egyszer elterjed a neved, többet tudsz majd kérni a cuccaidért.

– Ez szép – mondja, miközben a hüvelykujjával végig simít a csekken. – De tényleg... egyszerűen nem megy.

– Ugyan már, Jules! – beszélem rá, és a csekkre biccentek. – Álmodj nagyot, kicsim!

Jules egy pillanatig a kezében lévő papírdarabot bámulja, majd felnéz rám. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy nagyot álmodjak, Max. Azokra a dolgokra kell fordítanom az energiáimat, amelyek garantáltak. Azok a gyerekek túl fontosak ahhoz, hogy ne menjek biztosra.

– Nem értem – mondom neki, miközben az ujjongásom kezd alábbhagyni.

Halkan felsóhajt, a szemei felmelegednek, amikor látja, hogy a szeme láttára kezdek leereszteni. Kinyújtja a kezét, és az enyémre helyezi.

– A festészet számomra soha nem volt több, mint hobbi. Soha nem vártam tőle mást, mint hogy örömet szerezzen, hogy a semmiből létrehozhatok valamit. Szóval ez a csekk... hogy a barátod megveszi a cuccaimat és többet akar... ez nagyszerű, de egyszerűen nem megvalósítható számomra, hogy többet csináljak. A kellékek pénzbe kerülnek, és nekem most nincs felesleges pénzem. Gondolatban ennek a csekknek már minden centjét elköltöttem a szükséges dolgokra. És még ha megengedhetném is magamnak a kellékeket, amit nem tehetek, nincs rá időm. Azokhoz a festményekhez időre és összpontosításra volt szükség, és ez a két dolog egyáltalán nincs meg. És ahhoz, hogy erre az időm legyen, valószínűleg fel kellene adnom az éjszakai munkámat, és ezt egyszerűen nem tudom megtenni, amikor semmi garancia nincs arra, hogy valaha is eladok még egy festményt. Bár nagyon nagyra értékelem a lelkesedését és a belém vetett hitét, de ezt a kockázatot most nem tudom vállalni.

Még jobban leeresztek, mert habár szerintem ez egy remek lehetőség számára, mindaz, amit az imént kifejtett, annak abszolút van értelme.

Ha én egy nő lennék, teljesen egyedül és az ő körülményei között... kétlem, hogy vállalnám a kockázatot.

De van itt valami, amire Jules még nem jött rá.

Nincs teljesen egyedül.

8. fejezet

 

JULES

 

Fordította: Maya

 

 

Behúzom az üvegajtót, és bezárom, egy kicsit megrántom, amikor kihúzom a kulcsot, hogy megbizonyosodjak róla, hogy sikerült bezárnom. A vállamra akasztom a táskámat, és közel húzom magamhoz, majd megfordulok, és a benzinkút előtti sötét járdán átsétálok a kocsim felé, amely az oldalában parkol. Ez a munka legkevésbé kedvelt része, mert éjfél után sötét van, és ilyenkor történnek rossz dolgok az egyedül lévő nőkkel.

Felemelem a tekintetem, és végig pásztázom a környéket, ahogy mindig is szoktam, és döbbent meglepetésemben teljesen megállok, amikor meglátom a kocsimnak támaszkodó Maxet. A lábait kinyújtva, bokánál keresztbe tett lábbal, és a karjait keresztbe fonta a nagy mellkasán.

Rám vigyorog.

Én visszavigyorgok. – Mit keresel itt?

Ez egy jogos kérdés, mivel Max néhány órával ezelőtt felhívott, és azt mondta, hogy el kell intéznie néhány dolgot, és nem tud átjönni, hogy velem lógjon. Ezt megértettem, és őszintén szólva nem is vártam mást. Bár ő körülbelül százféle csodálatos ember egy csomagban, nem várom el tőle, hogy minden szabad percét velem töltse.

Max ellöki magát a kocsimtól, és zsebre dugja a kezét, miközben arra vár, hogy elérjem. Mikor megteszem, lenéz rám, és nyersen megkérdezi: – Ha annyi pénzt adnék neked, amennyit itt keresel ezzel a munkával, felmondanál?

Meglepetten rántom hátra a fejem, és azonnal visszavágok: – Nem fogadnám el tőled a pénzt, tehát nem, nem mondanék fel.

Arra számítok, hogy vitatkozni fog, de ehelyett miközben az autója felé biccent, ami az enyémmel szemben parkol, azt kérdezi: – Ha elméletileg az egész hátsó ülésem és a csomagtartóm tele lenne festőszerszámokkal, elfogadnád tőlem?

Enyhe bosszúsággal nyögök fel, még akkor is, amikor édes melegséggel tölt el, hogy ilyen figyelmes dolgot tenne. – Nem, Max. Nem fogadhatnám el.

– Én is így gondoltam – mondja nyersen, és benyúl a hátsó zsebébe, ahonnan előhúz egy hosszában félbehajtott dokumentumot, amely nem tűnik többnek néhány oldalnál. – Szóval van egy üzleti ajánlatom, amit szeretnék feltenni neked, és még egy szerződést is készíttettem.

Az arcom előtt lóbálja az összehajtogatott dokumentumot, és a tekintetem egy rövid ideig követi, mielőtt visszatér rá. – Mi az?

Max elvigyorodik, miközben a keze lehullik, hogy a dokumentummal a másik tenyeréhez koppintson. – Későre jár, és haza kell menned, úgyhogy ezt gyorsan és egyszerűen fogom intézni.

– Röviden felvázolva – vetem fel.

Bólint nekem. – Igen, röviden. Oké, szóval a következő a helyzet... adok neked egy vállalkozásindítási kölcsönt. 3200 dollárról lesz szó, ami szerintem körülbelül négyhavi fizetésednek felel meg, amit itt keresnél ezen a helyen, igaz?

Gyorsan elvégzek fejben egy számítást, és ez nagyjából igaz, így bólintok.

Folytatja. – A kölcsönért cserébe felmondod az itteni munkádat, és a gyerekek elalvása utáni időt a festésnek szenteled. Nem lesz szükséged Tinára, hogy esténként vigyázzon a gyerekekre, és mentesülsz a kötelezettséged alól, hogy hétvégén te vigyázz az övéire. Persze, Annabelle-re, Levyre és Roccóra még mindig vigyáznod kell, de minden szabadidőmben megszabadítalak tőlük, és hétvégén is lesz egy kis időd festeni. Tudsz követni?

Elkábulok, hogy ennyit gondolkodott ezen, és kicsit szédülök.

De bólintok.

– Jó – mondja, és előre hajol. – Ha hetente négy este tudnál festeni, és talán egy kicsit hétvégén is, hány képet tudnál festeni?

Újabb gyors számítás, ami nehéz, mert, helló – az agyam zsibbad –, tétován azt mondom neki: – Kettőt... talán hármat. De miért csak heti négy este?

Max enyhén dorgáló pillantást vet rám, és azt mondja: – Mert szükséged van egy szabad estére, Jules. Néha-néha szükséged van egy átkozott szünetre.

Ó, a fenébe... a lágy eufória egy újabb hulláma gördül végig rajtam, hogy valaki – nem, konkrétan Max – törődik velem annyira, hogy azt akarja, hogy legyen egy kis szabadidőm az őrült időbeosztásomban.

De nem hagyhatom magam túlzottan befolyásolni attól, hogy ez milyen jó érzés, mert amit javasol, az nyomasztó és ijesztő, nem beszélve arról, hogy úgy hangzik, mintha jótékonysági eset lennék, vagy ilyesmi.

De Max még nem fejezte be a javaslatát. – Ha hetente legalább két festményt el tudsz adni, az négyszáz dollár, és a duplája annak, amit a benzinkúton keresel.

– De nincs rá garancia, hogy ez sikerülni fog – mutatok rá.

– Nincs rá garancia, hogy Chris nem rúg ki, amikor legközelebb gyereknevelési gondjaid lesznek, és tudod, hogy ez meg fog történni, Jules.

– De akkor feladnék egy biztos állást.

– Garantálom, hogy találsz majd másik részmunkaidős állást, ha a festés nem jön össze. Bízz bennem!

– Azt mondtad, hogy ez egy kölcsön – vágok közbe, mert tisztáznom kell, hogy pontosan mit is mond.

– Igen, tudtam, hogy nem fogadnád el ajándéknak – mondja Max, és látszik rajta, hogy mindezt átgondolta. – Szóval minden egyes eladásból visszafizetsz nekem egy összeget. Mondjuk... huszonöt dollárt minden eladott festmény után.

Felvont szemöldökkel nézek rá. – Örökké tartana, mire visszafizetném neked.

– Tudom – mondja mély hangon, ördögien cukkolóan. – Így tovább maradsz az életemben.

Még több a melegség, és arra késztet, hogy közelebb akarjak lépni hozzá, a mellkasába temessem az arcomat, és hosszan összebújjak ezzel a férfival. De ez egy kicsit elhamarkodott, ezért inkább elmondom neki az igazat az érzéseimről. – Nem tudom, mit mondhatnék erre. Tudom, hogy azt mondod, hogy ez egy kölcsön, de tényleg, Max... Nem vagyok benne biztos, hogy ez az.

Kissé elfordul, és a kölcsönpapírt a kocsim tetejére teszi, mielőtt visszafordulna, és odalépne hozzám. Az arca komor, ahogy nagy kezét a vállamra teszi. Ez egy gyengéd érintés, de egyben biztonságos is. Meg kell küzdenem magammal, hogy ne engedjek ki egy önkéntelen dorombolást.

– Nézd, Jules! – mondja Max halkan. – Rájöttem, hogy te az a fajta nő vagy, aki nem fogadja el az alamizsnát, és az a fajta is, aki kidolgozza a belét, hogy elérje a céljait. De nem akarom, hogy elszalaszd ezt a lehetőséget, hogy tényleg létrehozz valamit a tehetségedből. Túl nagy pazarlás lenne ezt tenni. Szóval ne fogadj el tőlem alamizsnát, de talán tekintsd úgy, mint egy segítő kezet! Ha azt akarod, hogy kölcsön legyen, akkor kölcsön. Visszafizeted, és én ezt elfogadom, bár az is teljesen rendben van, ha csak ajándékként fogadod el, hiszen tudnod kell, hogy ez nem horpasztja be a pénztárcámat.

Felhorkantok, és szórakozottan megrázom a fejem. – Van egy ellenjavaslatom. Elfogadom kölcsönként, és felmondok ebben a munkában, de mi lenne, ha azon az ötödik estén kitakarítanám a házadat, vagy esetleg megfőznék neked a hétre, és ezt is levonhatnád a kölcsönből. Így gyorsabban vissza tudom fizetni neked.

Valami felvillan Max tekintetében, és látom, hogy megrökönyödik, amiért nem veszek ki egy szabadnapot a munkából, de a hangja könnyed és incselkedő, amikor azt mondja: – Helytelen, ha azt mondom, hogy most képzeletben egy szexi szobalányruhában látlak?

Felnevetek, a fejem hátra csuklik, mert ez kurvára vicces. Amikor felegyenesedek, hogy újra ránézzek, a mellkasába bököm az ujjamat, és azt mondom neki: – Komolyan mondom.

– Én is – mondja egy kacsintással.

Leesik az állam, és a szempilláimat rebbenve nézek rá. – Szexi szobalányruhát veszek fel, ha adsz némi időt.

Max megszorítja a vállamat, és felnyög. – Jézusom, Jules... megölsz itt engem.

Várakozóan bámul le rám, én pedig az alsó ajkamat rágom, miközben egy pillanatra elgondolkodom. Nos, igazából még egy pillanatra sem. Őrültség lenne kihagyni ezt, amíg ő tudja, hogy visszafizetem neki.

– Oké – mondom határozott bólintással és elszántsággal a hangomban. – Elfogadom. Ez vad és kiszámíthatatlan, és mostanában egyáltalán nem illik hozzám, de van benned valami, ami elhiteti velem, hogy bármi lehetséges.

Max ajkai felfelé görbülnek, és a szemei ragyognak a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól. Arcával közelebb hajol az enyémhez. – Van benned valami, ami elhiteti velem, hogy minden lehetséges.

A szívem valóban megduzzad a bizalom és az elragadtatás kitörésével, majd a vigasztalás teljes érzésével húzódik össze. Ebben a pillanatban el kell hinnem, hogy Max okkal került az életembe, és ebben a pillanatban rájövök, hogy ugyanúgy szeretnék neki esélyt adni, mint az őrült ötleteinek, hogy igazi művésszé tegyen.

Mivel kiszámíthatatlan vagyok és kockázatot vállalok, odalépek hozzá, mindkét kezemet a szilád mellkasához szorítom. Érzem, ahogy Max levegőt vesz, és visszatartja, miközben rám néz.

– Talán most itt az ideje az első csóknak – suttogom.

– Hogy megpecsételjük az üzletet? – morogja.

– Nem – mondom neki mosolyogva. – Még mindig ragaszkodom hozzá, hogy aláírjuk a kölcsönszerződést, de a csókot azért adom, mert nagyon, nagyon szeretném, ha megcsókolnál. Azóta gondolkodom rajta, hogy tegnap a Sweetbrierben megemlítetted.

– Én már egy kicsit régebb óta gondolkodtam rajta – motyogja.

– Nos, vedd úgy, hogy naprakész vagyok, oké?

Max szemei gyakorlatilag ragyognak, és bár már megszoktam a lágy, gondoskodó tekintetét, amit mindig vet rám, most szenvedélyt látok benne, és ettől bizsergés fut végig a gerincemen.

Kezeit a vállamtól befelé csúsztatja a nyakamra, és ó, hűha... ez nagyon jó érzés. Lassan haladnak felfelé, amíg a hüvelykujjai el nem érnek az állkapcsom alá. Csak egy aprócska nyomással hátra billenti a fejemet, és a szám kissé szétnyílik. Megfogva engem, Max lehajol hozzám, és az ajkait az enyémhez érinti. A lélegzetem azonnal elakad egy teljes megadással, és az ujjaim belegabalyodnak az ingjébe.

Max gyengéden tartja a fejemet, és a szája tökéletesen illeszkedve az enyémhez nyomódik. Lassan csókol meg... alaposan. Nincs nyelv, csak az ajkai lágysága simul az enyémhez, és az a birtokló mód, ahogyan a fejemet egyhelyben tartja, hogy ne tudjak elszökni előle.

Nem mintha valaha is akarnék. Az egyetlen dolog, amit szeretnék, hogy közelebb nyomódjak hozzá, de erős kezei úgy tartanak, hogy ő irányít.

Úgy, hogy a szája diktálja nekem a tempót és azt, hogy mit tegyek.

A csók lassú, pazar és édes. Olyan, mintha az ő ajkai az enyémhez tartoznának.

Annyira jó érzés.

És én sokkal többet akarok.

A vágyakozás valami több után olyan erősen csapódik belém, hogy a térdeim majdnem összecsuklanak.

Többet akarok ebből a gyönyörű, édes és nagylelkű férfiból, aki valami különös oknál fogva lát bennem valamit, amit akar. Hosszú ideig nem gondoltam arra, hogy bármelyik vágyam teljesüljön, mert a dolgok nagy rendszerében alacsony prioritású voltam.

De Max felébresztett bennem valamit. A szikrából lángot csinált. Elhitette velem, hogy több lehetek, és többre késztetett.

És most nem csak a szexre gondolok. Többet akartam tőle az élettől.

Max egyszerűen megváltoztatta az életemet.

Nem tudok uralkodni magamon. Közelebb húzódom hozzá, kezeimet felcsúsztatom a mellkasán és a nyaka körül. A testemet az övéhez szorítom, és érzem a kemény izomkötegeket, amiket a ruhája alatt sejtettem. Max válaszul felnyög, és az egyik keze a tarkómhoz vándorol, ahol az ökle köré tekeri a lófarkamat, míg a másik lefelé csúszik, hogy megragadja a csípőmet. Megdönti a fejét, mélyebben csókol, és ott van... a nyelve becsúszik, és én felnyögök, amikor az enyémhez ér.

Még közelebb bújok Maxhez, amitől a melleim a mellkasa aljához préselődnek, és, jaj... a nagyon kemény és az érzésem szerint nagy erekciója az hasam aljának nyomódik.

Abban a pillanatban, ahogy testünk ilyen érzéki módon érintkezik, Max elszakítja a száját az enyémről. Lenéz rám, a szemei elsötétülnek a szükségtől, a hangja pedig érdes a vágytól. – Mennem kell. Holnap korán kelek.

Megértően bólintok, mert történetesen tudom, hogy holnap este lesz a szezon első rendes meccse, és Max elmondta, hogy a meccsnapok mindig mozgalmasak.

– Az a csók – mondja, a hangja mélyebb, mint amit valaha is hallottam, és a keze erősebben húzza a lófarkamat.

– Igen, az a csók – értek egyet álmélkodva.

– Csak a kezdet, Jules – suttogja, mielőtt még egyszer közelebb hajolna, és ajkait a halántékomhoz simítja.

Aztán elenged, és esküszöm, hogy csak úgy ringatózom előre-hátra, szinte hipnotikus kábulatban.

A fenébe... az a csók...

Csak a fenébe is…

Max rám vigyorog, majd a kocsija felé fordul, amit a hátulján lévő szimbólumról felismerek, hogy BMW. – Pakoljuk át a készleteket a kocsidba!

Várj! Mi van?

– Úgy érted, hogy ma tényleg elmentél és bevásároltál? – kérdezem csodálkozva, ahogy felébredek a ködből, és utána sietek a kocsijához.

– Igen. – Csak ennyit mond, miközben előhúzza a kulcstartót, a csomagtartóra céloz, és az kinyitja. És mintha az angyalok odafent énekelni kezdenének, és a fényt a kellékeken nem a csomagtartójában lévő kis lámpától, hanem magától Istentől származna.

Odamegyek Max mellé, a jobb karom a balját simogatja. Lenézek arra, amit vett... festékes tubusok egymás hegyén-hátán, ecsetek mindenféle formában és méretben, és egy nagy gallon terpentin. Látom a színtárcsát és a fa festékpalettát. Nyilvánvalóan volt valaki, aki segített neki kiválasztani a megfelelő kellékeket számomra.

– Van néhány galéria vászon a hátsó ülésen – mondja halkan.

Nem is tudom, mit mondjak, ezért csak odanyúlok hozzá, és a kezemet az övébe csúsztatom, miközben az előttem lévő sokaságot bámulom. Ő finoman megszorítja az ujjaimat, én pedig visszaszorítom.

Lassan, hitetlenkedve rázom a fejem, még mindig a készleteket bámulva, és azt suttogom: – Miért vagy ilyen jó fiú, Max?

– A megfelelő lánnyal könnyű – válaszol vissza.

– És honnan tudod, hogy én vagyok a megfelelő lány? – kérdezem, amikor végre elfordítom a fejem, és felnézek rá.

A keze ismét megszorítja az enyémet, és elmosolyodik. – Nem tudom. Csak érzem.

– Pontosan tudom, mire gondolsz – mondom neki egy válaszmosollyal.