27.-Epilógus

 

27. fejezet

 

Max

 

Fordította: Tony

 

– Olyan szívás ez a cucc – mondja Hawke, miközben a csokornyakkendőjét húzgálja, és látszik, hogy hihetetlenül kényelmetlenül érzi magát.

– Lefogadom, hogy nem mondanád ezt, ha Vale lenne a partnered, és nem én – mondom kuncogva.

– Ez teljesen igaz – ért egyet Hawke nevetve.

És örülök, hogy újra a barátom könnyed, élénk nevetését hallom.

Ez azért van, mert a héten az ottawai és montreali meccsek között Hawke meglepetés látogatást tett Sydneyben, Új-Skóciában. Az volt a látszat, hogy meglátogatja a szállásadó családját – vagyis azt a családot, amelyik Hawke-ot befogadta, amíg ő Sydneyben játszott a junior jégkorong ligában.

Valószínűleg ez lehetett az küldetése, de én pontosan tudom, hogy azért ment, hogy ellenőrizze Vale-t. És az ellenőrzés gyümölcsöző volt, mert újra együtt vannak.

Kivéve, hogy a szó szoros értelmében nincsenek, mert a lány heteken belül elkezd dolgozni az Ohio Állami Egyetemen.

– Ez a távkapcsolat dolog szívás – morogja Hawke, mintha olvasna a gondolataimban. Majdnem egyetértenék vele, de ő legalább újra erős párkapcsolatban van, míg nekem kibaszottul fogalmam sincs, hogy mi van velem és Julesszal.

– Ez csak ideiglenes – emlékeztetem. Világos, hogy Vale próbál Raleigh környékén állást találni, amint lehet. – Szóval nyeld le!

– Ahogy te is? – kérdezi Hawke sunyi vigyorral.

– Ahogy én is – értek egyet, miközben a tömeget pásztázom. Sportcelebek összevisszasága, állami politikusok, és általában gazdag adományozók, akik ma este nagyon sok pénztől fognak megválni.

Mert Jules teret akart, én pedig megadom neki. Néhányszor írt a héten, és bár válaszoltam, az érzéseimet kurvára visszatartottam. Szóval ja… Lenyelem, és megadom neki, amire szüksége van, és csak reménykedni tudok, hogy amikor végre feldolgozza a dolgokat a fejében, rájön, hogy szüksége van rám az életében.

– Meglátogathatnád ma este – mondja Hawke, én pedig felé kapom a fejem.

– Csak látogassam meg? – kérdezem felhúzott szemöldökkel.

– Persze, miért ne? – kérdezi, és mielőtt millió választ sorolhatnék fel a kérdésére, hozzáteszi: – Azt mondta, hogy csak lassítani akar, igaz? Ezt úgy veszem, hogy még mindig veled akar lenni.

Hát, ja… azt mondta, de nem igazán vagyok biztos benne, hogy hogyan értette. Bizonygatta, hogy ez nem szakítás, csak kicsit lassítani akar. De basszus. Én olyan srác vagyok, aki nem lassít. Amikor tudom, hogy valami jó nekem, és akarom azt, teljes erőbedobással utánamegyek, amíg meg nem kapom, amit akarok.

Rohadtul belehalok, hogy nem száguldhatok Jules házához, rabolhatom el őt és a gyerekeket, hogy beköltöztessem a házamba.

Megrázom a fejem, körülnézek a bálteremben, és azt motyogom: – Nem hiszem, hogy Jules értékelné, ha csak betoppannék.

– Szerintem igen – ellenkezik Hawke.

Felhorkanok. – Csak azért, mert te visszakaptad a csajodat, és tele a fejed őrült ötletekkel.

– Lehet – válaszol Hawke nyájasan. – De akkor is azt hiszem, hogy egy kicsit erőltethetnéd.

Megrázom a fejem, mielőtt még a szavak elhagynák a száját. Felé fordulok, és a zsebembe süllyesztem a kezem. – Jules nem az a fajta nő, aki erőltetni lehet. Szereti megtalálni a saját útját. Független és makacs, de okos és ésszerű is. Hagynom kell, hogy saját maga oldja meg ezt. Tényleg ez az egyetlen út.

– Értem az érvelést – folytatja Hawke a zaklatásomat. – De ha távol maradsz, lehet, hogy elfelejt. A távolság nem mindig boldogít.

A gyomrom összeugrik a gondolatra. Kibaszottul elfelejtene most, hogy küszködök? Csak továbblépne, és rájönne, hogy egyedül is megy neki, akkor mi a fenéért lenne szüksége rám?

Egy pánikszerű érzés kezd belülről marcangolni. – Lehet, hogy holnap meglátogatom.

Hawke szeme felcsillan, és túláradóan bólint. – Ez a beszéd. És mi lesz az első dolog, amit mondani fogsz neki holnap?

Basszus…. Millió dolgot kellene mondanom, mindegyik fontos, de egy dolog kiemelkedik.

Laza vállvonással válaszolok. – Az egyetlen dolgot, ami számít… csak egyszerűen azt, hogy őrülten, bolondulásig, fülig szerelmes vagyok belé, és készen állok rá, amikor ő is vállalja ugyanezt az elkötelezettséget.

Hawke arcán szarevő vigyor terül szét, aztán a jobb vállam fölött körmönfontan biccent valami felé. – Hát, akkor is a lehetőség, tesó.

– Mi? – kérdezem, miközben megfordulok, és bár a bálterem zsúfolt, azonnal kiszúrom Julest, amint besétál a bejárati dupla ajtón.

Leesik az állam, ahogy befogadom a látványt, egyrészt mert teljesen el vagyok ájulva, hogy eljött, másrészt mert kibaszott ütős abban a ruhában. Körülöleli a testét, és kiemeli a kecses vállait, és ahogy sétál, elöl szétnyílik, és bepillantást enged a lábára, éppen a térde fölött.

Nem lát engem, de körbekémlel, láthatóan vadászaton van.

Hawke meglapogatja a vállamat, de alig veszem észre, amikor kicsit meglök felé. – Menj, szerezd meg, tigris! – mondja.

A lábaim mozgásba lendülnek, kígyózok a vendégek között, néhányan kezet akarnak rázni velem, mások fotózkodni akarnak. Ezért vagyunk itt… hogy rávegyük az embereket, hogy kinyissák a pénztárcájukat.

De most határozottan, de udvariasan elhessegetem őket. – Visszajövök. Valamit el kell intéznem.

Amikor félúton vagyok Jules felé, látom, hogy a tekintete megakad tőlem balra, és odafordulva látom, hogy Allie és Cassie ott beszélget. Ahogy a fejüket egymás felé hajtják, és az arckifejezésükből tudom, hogy pletykálkodnak.

Aztán teljesen ledöbbenek, amikor Jules köröz a vállával, és elindul feléjük.

Hűha, basszus!

Én is arra fordulok, remélve, hogy elkaphatom, mert semmi esetre sem fogom hagyni, hogy az a kettő továbbra is Jules fejébe másszon.

Sajnos néhány lépéssel megelőz, és nézem, ahogy Allie és Cassie Jules felé fordítják a fejüket, amikor az odasétál hozzájuk. Mindkettőjük ajka gyakorlatilag gúnyos mosolyra görbül, és érzem, hogy a kezem kezd frusztráltan ökölbe szorulni.

De ahogy egy méterre vagyok Julestól, hallom, hogy azt mondja: – Allie… Cassie… nagyon csinosak vagytok ma este.

Mindkét nő lába földbe gyökerezik, a szemöldökük megemelkedik, a szájuk pedig enyhén tátva marad.

Jules azután megpördül, és az egyik kezével végigsimít a testén, hogy felhívja a figyelmüket a lenyűgöző ruhájára, aztán feléjük fordul. – Én is csinos vagyok ma, igaz? Igazából úgy érzem magam, mint Hamupipőke.

Nem mondanak semmit.

– Most, ha megbocsátanak, hölgyeim, megkeresem a hercegemet. Szép estét! – mondja, és királyi fejet hajt nekik.

Hercegnő?

Vagy inkább királynő?

Jules felém fordul, és egyenesen felém száguld, amit teljesen jó. Meglepetten levegő után kapkod, ahogy a kezem a felkarjához ér, hogy megállítsam, a tekintete lassan elindul felfelé, míg találkozik az enyémmel.

– Itt vagy – sóhajtja halkan.

– A herceged? – kérdezem.

– Az egyetlen – motyogja vissza.

És igen… így előrehajolok és megcsókolom, mert mi mást mondhatnék?

Kivéve, hogy amikor elhúzom az ajkam az övétől, és magamba szívom az elégedett sóhaját, kimondom azt, aminek az első szavamnak kellett volna lennie. – Szeretlek, Jules. Őrülten. Teljesen odavagyok érted. Őrült, őrült szerelemmel.

A szeme abban a világos borostyánszínben ragyog, amit úgy szeretek, amiből tudom, hogy tényleg tetszik neki, amit mondtam. – Én is szeretlek, Max. Annyira szeretlek!

Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de aztán hirtelen balra néz. Én is, és látom, hogy Allie és Cassie még mindig ott áll, tátott szájjal figyelnek. Jules elfordul, lefejti a kezemet a karjáról, aztán belém karol. Elindul a báltermen keresztül, én pedig követem, tetszik az érzés, hogy mellettem van.

Hogy a férfiak elismerő pillantást vetnek rá. Titokban még az is, hogy a nők féltékenyen néznek rá.

Amikor elérjük a bálterem másik oldalát, és találunk egy helyet, ahol nem tolongnak az elvegyülő és beszélgető emberek, felém fordul, és mindkét kezemet megfogja. Felemeli a fejét, szemében bocsánatkérés. – Sajnálom, Max.

Próbálom egy fejrázással félbeszakítani, de a keze megszorítja az enyémet, néma jelként, hogy azt akarja, figyeljek, és ami még fontosabb, figyelnem kell.

Így figyelek.

– Sajnálom – kezdi újra.– Annyira szeretlek, és úgy viselkedtem, mint egy bolond.

– De cuki bolond vagy – mondom, csak hogy felvidítsam, mert úgy látszik, komolyan csalódott magában.

Egy kis mosollyal jutalmaz, és folytatja. – Itt vagyunk… egy csodálatos férfi belépett az életembe, és levett a lábamról. Fantasztikusan lelkesítettél, és elmondtad, hogy milyen erős vagyok, én pedig hittem neked. Elhittem minden darabka hitet, amit belém vetettél, és ez megváltoztatta az életemet. Aztán… elgondolkodtam, és végül pontosan az ellenkezőjét csináltam, mint amit te hittél róla.

– Volt egy pillanatnyi kétséged – mondom lágyan.

– Nem – mondja heves fejrázással, de aztán szégyenlősen elmosolyodik. – Oké, igen… egy kis kétség. Magamban, hogy megérdemlek egy ilyen embert, mint te. De benned soha nem kételkedtem. Még bennünk sem igazán. Azt hiszem, jobban szeretem azt gondolni, hogy volt egy pillanatnyi elmezavarom.

Nem tehetek róla. Kitör belőlem a nevetés, és mert olyan aranyos, magamhoz rántom, és köré fonom a karjaimat. Viszonozza, de hátradönti a fejét, így továbbra is rám néz.

– Komolyan, Max. Csak szimpla elmezavar – bizonygatja.

– Oké. Hiszek neked – mondom neki, csak hogy elengedje. A csajom nagyon nem hülye. Lehet, hogy bolondos és kicsit érzékeny, de soha nem hülye.

– Erős vagyok, Max – morogja, miközben felnéz rám. – Erős vagyok, és nem fogom hagyni, hogy bárki leírjon, vagy utamba álljon, hogy veled lehessek.

– Értem, bébi – válaszolom.

– Soha nem fog eltántorítani az, hogy mit gondolnak az emberek rólam – bizonygatja olyan határozottan, mintha kétségbeesetten akarná, hogy értsem meg, teljesen benne van. – És mindig ott leszek melletted. Ott leszek minden meccseden, amin tudok, és büszkén ott leszek melletted minden jótékonysági eseményen, vagy amit a híres emberek csinálnak.

Kuncogva megszorítom. – Ez kedves, Jules. Minden, amit mondasz. Igazán kedves. De egy nagyon fontos dolgot kihagytál.

Forgatja a szemét, kicsit hátrébb dől, és szigorúan néz rám. – Épp most érnék a jó részhez, ha kicsit türelmesebb lennél.

Bocsánatkérőn biccentek. – Bocsánat!

Bosszúsan kifújja a levegőt, de a tekintete mást mutat. Meleg, vibráló és tele van érzelemmel. – Szeretlek, Max – mondja. – Ahogy te… őrülten. Őrülten, őrülten. Teljes szívemmel, egyre mélyebbre zuhanok beléd, de készen állok mindenre, amivel ez jár. Mindent akarok, Max, de leginkább téged.

Igen… ez az.

Az elragadtatás egyenesen mellbevág, megragadja a szívem, szinte fájdalmasan megszorítja a szívemet egy pillanatra, aztán elkezd megtelni örömmel és teljességgel.

Ezt az érzést meg tudnám szokni.

Ez az az érzés, amit soha többé nem akarok nélkülözni, és most egyenesen Julestól hallom… ő sem akarja.

– Úgy tűnik, végre egy oldalon állunk, bébi – motyogom, ahogy engedek a szorításból, és az arcához viszem a kezem. Ő megfogja a csuklómat, szilárdan tart, miközben csillogó szemmel néz rám.

– Egy oldalon állunk – állítja gyengéden, aztán hozzáteszi: – És Stevie vigyáz a gyerekekre ma éjjel, így holnap reggelig teljesen a tiéd vagyok.

Vidám mosollyal megrázom a fejem. – Aha. Az enyém vagy örökre.

Rám mosolyog… élénken, ragyogóan és tele szerelemmel. – Bocsi! A tiéd vagyok örökre.

Epilógus

 

Jules

 

Fordította: Tony

 

Egy héttel később. Karácsony este…

– El kellett volna mennünk ma este – mondom Maxnek, miközben az oldalához bújok a kanapén. Minden lámpa le van kapcsolva, csak a karácsonyfa fényei adnak fényt. Bal karját körém fonja, és megszorít.

– Semmi esetre sem – mondja. A hangja halk, lágy és nagyon boldog. – Így akarom tölteni a karácsonyestét.

Kihagytuk a hagyományos karácsonyi partit Brian Brannon, a ColdFury tulajdonosa otthonában. Max azt mondta, nem kötelező parti, és szuper buli, ezt is Max mondta, de amikor arra került sor, inkább egy hagyományosabb estét akart.

Ezt az jelentette, hogy elhozott engem és a gyerekeket a házába, ahol a karácsonyfa alatt – amit csak két napja állítottunk fel – csillogó papírba csomagolt ajándékokat találtunk. Vacsorát főztem, sonkát, édesburgonyát, kukoricaszuflét és tourtiére-t csak Maxnek, az édesanyja receptje alapján. Utána megnéztük a gyerekekkel a Karácsonyi történetet, és mielőtt elmentek lefeküdni, kibonthattak egy-egy ajándékot.

Azután Max és én vártunk egy kicsit, hogy a gyerekek nyugovóra térjenek, gyorsan benéztünk mindegyikükhöz, hogy ágyba dugjuk őket, aztán egy kicsit megőrültünk, hogy kirakjuk a „Télapó” ajándékait.

Kétségtelenül túlzásba vittük. Mindennek köze volt ahhoz, hogy ez volt az első karácsonyuk Melody nélkül. Max rengeteg mindent vett, és én még csak nem is vitatkoztam vele emiatt. Én is rengeteg dolgot vettem, ami kimerítette a megtakarítási számlámat, de... nos, hát... boldog és szerelmes voltam, és csodálatos gyerekeim voltak. Ez a karácsony zseniális volt!

Most letelepedtünk a kanapéra, nézzük az obszcén mennyiségű játékot a fa alatt, és tényleg örülök, hogy nem mentünk el Brian Brannon partijára, mert szívesebben ünnepeltem magunkban az első közös karácsonyunkat.

– Akarsz smárolni? – kérdezi Max komolyan, a keze a karomról a csípőmre siklik.

– Persze, hogy akarok smárolni – mondom neki, mintha ez lenne a legostobább kérdés a világon, mert mikor nem akarok én smárolni Maxszel?

Halk kuncogással az ölébe húz, oldalra igazít, majd az ajka az enyémre tapad.

Istenem, ez egyre jobb lesz.

Ez a csók mély és szenvedélyes, majd később elmélyítjük, mielőtt lefekszünk. De most rövid, én pedig elégedett vagyok, amikor elhúzódik, és az arcát az enyémen nyugtatja, így egy kicsit együtt tudjuk nézni a fát.

– Alig várom a holnapot – motyogom, miközben a vibráló fényeket bámulom.

Max megszorít. – Dobnak egy hátast, ha meglátják az ajándékokat.

Igen.

Alig várom.

 

Három héttel később…

– Ez az utolsó – mondja Hawke, ahogy bekacsázik egy irdatlan dobozzal, ami a művészkellékeimet rejti. – Hova szeretnéd?

– A napozóba – mondom, és a hatalmas üvegezett helyiség felé mutatok a dolgozószobán kívül. Én azt akartam, hogy a cuccaimat csak tegyük valahova az alagsorba, de Max hallani sem akart róla. Valami olyasmit mondott, hogy egy művésznek kell a természetes fény.

Vitatkozni kezdtem vele, mert nem akartam elfoglalni a napozót. Gyönyörű hely volt, és nem volt rá szükség, hogy a festékeim és ecsetjeim ott legyenek. De Max nem akart engedni az érvelésemnek, és úgymond megvetette a lábát.

Én meg, hát, gyorsan megadtam magam, és mondjuk úgy… megtanultam, mikor legyek makacs, és mikor hagyjam, hogy Max kicsit alfahím legyen.

Ami elég dögös.

Hawke a bemegy a napozóba, és megszabadul a terhétől, aztán azonnal a konyha felé veszi az irányt, és elővesz egy sört a hűtőből. – Nem tudom, hogy kerültem költöztető szolgálatba – motyogja.

Látom, hogy Vale a szemét forgatja mögötte, aztán egy gyors puszi, és már a sütő felé is fordul, hogy ellenőrizze a lasagnát, amit házavató ajándékként hozott.

Igen, nekem ez amolyan házavató, mert a gyerekek és én ma költöztünk be Max házába.

Nem tartott sokáig Maxnek meggyőzni engem. Valójában, egy hónappal ezelőtt, a jótékonysági gála estéjén elkezdett megdolgozni, és amikor azt mondom, megdolgozott, úgy értem, hogy próbált beleegyezésre bírni, miközben megdugott, de olyan lassan tette, hogy nem tudtam elérni az orgazmust, ami ott lebegett felettem.

Amikor beleegyeztem, belém vágódott, és átbillentett a peremen. Engem nagyon-nagyon boldoggá tett, és Max is megkapta, amit akart.

A beköltözés egyrészt az ünnepek miatt tartott egy hónapig, aztán Max ragaszkodott hozzá, hogy minden gyerek saját maga dekorálja a szobáját, és válassza ki a bútorokat. Kicsit nyugtalan voltam emiatt, de aztán Max azt tette, amihez a legjobban ért... egyszerűen emlékeztetett arra, hogy az irántam való elköteleződése egyben a családunk iránti elköteleződés is. Ebbe természetesen a gyerekek is beletartoztak, és az volt a vágya, hogy ne csak én legyek az övé, hanem ők is.

A gondolattól még mindig elhomályosul a szemem.

Kiderült, hogy Vale visszakapta a munkáját a ColdFurynál, így Hawke morgolódása ellenére tudom, hogy nagyon boldog. Megjegyzem, hogy Hawke most is csókolózik Vale-lel Max konyhájában – nem, várjunk, a mi konyhánkban –, én pedig kihasználom az alkalmat, hogy fellopózzak az emeletre. Hallom is Max hangját, és elindulok a folyosó végén lévő szoba felé. Elmegyek Levy szobája, ami dinoszauruszos dekorációt kapott, aztán Rocco szobája mellett, ami a tudomány iránti szeretetét tükrözi. A tapétaszegélyen az összes bolygó rajta van, a plafonra pedig sötétben világító csillagokat rakatott.

Még egyik fiú sem volt a szobájában, inkább kint játszanak a hátsókertben, pedig elég hideg nap van.

Amikor elérem Annabelle szobáját – ami a kedvencem a rózsaszín hercegnős dekorral –, Maxet a földön ülve találom vele, miközben a babáját öltözteti. Nem játszik vele tevékenyen, csak keresztbetett lábbal ül mellette, és csendesen beszélgetnek, miközben a kislány babázik.

– Szerinted Levy-nak és Roccónak tetszeni fog az új iskolája? – kérdezi Annabelle tőle. Háttal van nekem, így nem láthatja, hogy ott állok az ajtókeretnek dőlve, és összefont karral hallgatózok. De Max lát, ezt csak abból tudom, hogy a tekintete egy pillanatra rám siklik, rám mosolyog, aztán a figyelmét újra Annabelle felé fordítja.

– Biztos, hogy szeretni fogják – mondja, a kislány pedig bólint. – Ben is oda jár, valamint Ruby és Violet is.

– És szerinted nekem is tetszeni fog? – kérdezi, az ujjai szaporán dolgoznak a babaruha gombjain. Hallok egy kis feszültséget a hangjában, és összeszorul a szívem.

Úgy döntöttünk, hogy Annabelle-t beíratjuk egy magánóvodába – nos, ők oktatási központnak nevezik –, hogy több közösségi interakcióban legyen része. Ott fog óvodába járni, majd ősszel pedig elkezdi az állami iskolát.

Ez némi vitát okozott Max és köztem, mert egyáltalán nem tudtam kifizetni azt az iskolát a keresetemből. Vagyis, ki tudtam volna, ha nem lett volna egyéb kiadásom, de mivel úgy éreztem, fizetnem kell valamennyit Maxnek a házból való részemért, így voltak egyéb kiadásaim. Habár a hozzájárulásom elenyésző ahhoz képest, amennyibe ennek a monstrumnak a fenntartása kerül, tudja, hogy ez nagyon fontos nekem.

De újra bebizonyítottuk, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat, én pedig tudok engedni egy kicsit a makacsságomból és a büszkeségemből. Végül megegyeztünk, hogy az én bevételemből fizetjük az élelmiszert, a közüzemi díjakat és Annabelle iskoláját. Max fizet minden egyebet.

Visszakoztam és agyaltam rajta. Úgy döntöttem, nem éri meg azon aggódni, hogy mit gondolnak az emberek Maxről és rólam. Csak az számított, hogy ő mit gondol.

– Teljes mértékben szeretni fogod az új iskoládat – mondja neki Max túláradóan, aztán újra megolvad a szívem, amikor biztatása jeléül nagy tenyerét a feje tetejére teszi.

Még jobban elolvadok, amikor Annabelle végre ráemeli a tekintetét, és látom, hogy teljesen megbízik benne, és elfogadja azt, amit mondott.

 

Négy nappal később…

Csörög a telefonom, a gyomrom pedig összeszorul egy kicsit, amikor látom, hogy Dwayne hív. Nem hallottam felőle a novemberi levele óta. Max és én beszéltünk róla, hogyan kellene válaszolnunk, és Max végül rábeszélt, hogy beszéljek egy ügyvéddel, aki megbízható tanácsot tud adni, hogyan kezeljük Dwayne-t. Az ügyvéd nagyszerű információval szolgált, például,hogy amíg Dwayne nem fizeti a gyerektartást, nincsenek sem jogai, sem befolyása velünk szemben. Ezért úgy döntöttünk, az a legjobb, ha nem válaszolunk. Blöffölünk, és meglátjuk, hogy Dwayne még mindig Dwayne-e, és eltűnik, ahogy szokott.

Úgy tűnik, a haladéknak, hogy foglalkozni kelljen vele, vége.

Leteszem az ecsetet, mély levegőt veszek, és felveszem a telefont. – Helló, Dwayne!

– Hol vagy? – kérdezi zavartan. – Itt vagyok a lakásodnál, és valaki más lakik itt.

Két másodpercig elgondolkodok, hogy hazudok neki, de tudom, hogy nem tudom megtenni. Ha elintézem Dwayne-t, akkor mindent ki kell tennem az asztalra. – A gyerekekkel Maxhez költöztünk.

– Ó! – Csak ennyit mond, és a hangjából nem tudom megállapítani, hogy elkeseríti az információ, vagy pedig boldog. – Nos, találkoznunk kell. Beszélnünk kell!

Egyetértek. Beszélnünk kell, de az én feltételeim szerint, és ez alapvetően azt jelenti, hogy azt akarom, Max mellettem legyen. Ő az én sziklaszilárd támaszom, és szükségem van az erejére. Szerencsétlenségemre, ő New Yorkban van, és holnap estig nem jön haza.

– Holnapután lehet róla szó – mondom Dwayne-nek.

– Ma kell – mondja megint… nem túlságosan kiakadva, inkább csak sietve.

– Nos, ma nem lehet – válaszolom. – Holnapután. Megírom neked az időpontot, mert nem vagyok biztos Max napirendjében.

Felkészülök a vitára, de csak annyit mond. – Oké… rendben. Csak írd meg, mikor és hol.

 

Két nap múlva…

Az ajtócsengő megszólal, Max pedig feláll a kanapéról, hogy kinyissa az ajtót. Én is felállok, izzadt tenyeremet a farmeromba törlöm.

Max úgy döntött, hogy Dwayne jöjjön ide, én pedig egyetértettem a logikájával. Azzal érvelt, hogy Dwayne még mindig a gyerekek apja, és bár nincs felügyeleti joga, de látogatási joga akkor is van. Persze ezeket a jogokat a bíróság felfüggesztette, mert a gyerektartással elmaradt, de Max meg akarta neki mutatni, hogy ki tudunk jönni egymással.

Szóval Max kinyitja az ajtót, Dwayne pedig ott áll, láthatóan lenyűgözve Max házától.

Illetve… a mi házunktól. Még mindig nehéz megszokni.

Max hátralép. – Gyere be! – szól Dwayne-nek.

Dwayne megteszi, és körülnéz a bronzszínű előtérben, aztán felnéz a, a második emeleti mennyezetről lógómasszív vaslámpára, és a körbefutó lépcsőre.

Amikor rám pillant, a szemembe néz. – Szia, Jules.

Jules? Ez érdekes.

Ami szintén érdekes, hogy a hangja szinte alázatos.

Egy percig sem bízom benne.

– Menjünk a konyhába – mondom Dwayne-nek, és hátat fordítok neki. Hallom, hogy Maxszel követnek, ahogy elhaladok az elegáns nappali és a bár – valamint az alagsorba vezető lépcső – mellett, be a konyhába. – Kérsz kávét?

– Az nagyszerű lenne – mondja.

Feszült csönd van, amíg egy kapszulát teszek a kávégépbe, és várjuk, hogy lefőjön a kávé. Tudom, hogy feketén issza, így miután az utolsó csepp is lecseppen, megfordulok, és a kezébe adom. A konyhasziget mellett álló egyik szék felé biccentek, ő pedig helyet foglal. A pult másik feléhez sétálok, megállok előtte, Max meg odaáll mellém.

Nem mondok semmit. Figyelem, ahogy Dwayne aprót kortyol a kávéból, aztán leteszi a csészét, és rám néz. – Nem azért vagyok itt, hogy veszekedjek a gyerekek miatt.

Meglepetten felvonom a szemöldököm, de még mindig nem mondok semmit.

A csészéjére néz, és megszólal. – Én, ööö… visszamegyek Oklahomába. A barátnőm és én szakítottunk, és hát… tudod, most nem engedhetek meg magamnak egy ügyvédet, hogy harcoljak a gyerekekért. Talán egyszer, ha megállapodtam, és találok munkát… tudok dolgozni, hogy megadjam a gyerektartást.

Egy szavát sem hiszem, de azt mondom: – Az jó ötlet.

Dwayne egy pillanatra elhallgat, aztán rám néz. – Jól jönne egy kis pénz, hogy berendezkedjek Oklahomában. Tudod… lakást bérelni, és hogy legyen egy kis tartalékom, amíg találok munkát.

Bámulok rá.

Ő pedig folytatja. – És arra gondoltam… tudod, mivel nem fogok harcolni a gyerekekért, adhatnál egy kis pénz, hogy hazajussak.

Már nyitom a számat, hogy megmondjam, elment az esze, de Max halkan megszólal. – Jules… adnál nekünk egy percet? Négyszemközt szeretnék vele beszélni.

Először elönt a düh, hogy Max ki akar rekeszteni, de amikor felém fordul, a haragom elmúlik, mert egy férfit látok magam előtt, aki a bajnokom akar lenni, és most egyszerűen csak azt kéri, hogy hagyjam.

– Persze – mondom halkan, és kisétálok a konyhából.

Na most, semmiképp sem vagyok hajlandó nem hallgatózni, így enyhe trappolással úgy csinálok, mintha felmennék a lépcsőn, hogy Dwayne azt higgye, hallótávolságon kívül vagyok, de a lépcső tetején megállok, és a korlátra támaszkodok. Lenézve a bejárati ajtóhoz vezető nyitott előtérre tudom, hogy a konyhából a hangok jól fognak errefelé terjedni, hogy halljam, mi történik.

– Csak egy kis pénzt – mondja Dwayne, kérését most Maxhez intézve. – Tudom, hogy neked sok van, ember, és esküszöm, soha többé nem fogtok látni.

Nem lepődök meg, amikor Max azt mondja: – És mi van Annabelle-lel, Levy-jal és Roccóval… ők látni fognak valaha? Csak úgy kilépsz az életünkből?

– Ember… tudod, hogy nem vagyok jó apa – válaszolja Dwayne az őszinte önundor valódi erejével, ami most saját maga felé irányul. – Nem voltam jó férj sem.

– Az nem jelenti azt, hogy azoknak a gyerekeknek nem kell ismerniük az apjukat – mondja Max, amivel megint meglep. Azt hittem, azért akart vele négyszemközt lenni, hogy elagyabugyálja Dwayne-t.

– Egyiknek sem vagyok jó – mondja, és egy kicsit önsajnálónak hangzik most, amit soha ki nem állhattam, így akaratlanul is összehúzom az orrom. – Úgyhogy inkább csak adj egy kis pénzt, és már el is tűnök.

Csönd van, és én szinte magam elé tudom képzelni, ahogy Max lebámul Dwayne-re. Azt is el tudom képzelni, hogy Dwayne-nek nincs bátorsága Max kritikus szemébe nézni.

Végül meghallom Max együttérző, de megalkuvást nem ismerő hangját. – Egy fillért sem adunk neked, Dwayne. Sikerült ilyen sokáig gondoskodnod magadról az életben, biztos vagyok benne, hogy ezután is megtalálod a módját a túlélésnek. De megmondom, mit fogok tenni. Először is, ha még egyszer megfenyegeted Julest, hogy elveszed tőle a gyerekeket – miközben egyszer sem mutattál egy cseppnyi érdeklődést sem a jólétük vagy az anyjuk iránt, amikor meghalt –, akkor szeretném, ha tudnád, hogy hatalmas és hihetetlen vagyonom minden fillérjét arra fogom fordítani, hogy harcoljak ellened. Csődbe juttatlak és eltemetlek, mielőtt ezt valaha is hagynám.

Kis szünet, és Dwayne egy szót sem szól.

Max folytatja, a hangja most egy kicsit lágyabb. – De beszélni fogok Julesszal, hogy talán hatálytalanítsa a gyerektartást. Vegyék le azt a válladról, mivel egyértelmű, hogy nem óhajtod kifizetni. Cserébe azt kérem, hogy mondj le minden szülői jogodról, hogy Jules hivatalosan örökbe fogadhassa a gyerekeket. Most már ő az anyjuk. Ezekben a hónapokban sokkal inkább szülőjük volt, mint te egész életedben.

Még több csend, és már nem tudom elképzelni Dwayne vagy Max arcát, mert nem gondoltam, hogy errefelé tart ez a beszélgetés.

– Viszont – mondja Max, ezúttal mintha egy gyerekhez beszélne, akire ráfér egy kis bátorítás –, tudom, hogy Jules akkor is azt akarja, hogy legyél az életük része. Nincs meg benned az érettség, hogy gondoskodj róluk és felneveld őket, ahogy egy szülő áldozatot hoz, de szerintem megvan benned az erő, hogy szeresd őket. Szóval megkérlek, hogy rendszeresen látogasd meg őket. Jules és én elhozzuk hozzád, ahogy az időbeosztásunk engedi, vagy kifizetem a repülőjegyet, hogy láthasd őket.

Az orrom azonnal elkezd szúrni, és nem is próbálom visszafojtani a könnyeimet.

Ó, istenem… édes, őszinte, nagylelkű Max, aki nemcsak velem és a gyerekekkel, de Dwayne-nel is jót tesz. Még mindig próbál egy önfejű apát bevonni a gyerekek életébe.

Nem akarok tovább hallgatózni. Fogalmam sincs, Dwayne hogy fog dönteni, de tudom, hogy Max soha nem hozna döntést nélkülem, és le fog hívni, ha szükség lesz rám. Emellett, nem igazán számít, hogy hogyan dönt. Semmi nem változtat a tényen, hogy a gyerekek hozzám és Maxhez tartoznak.

Szóval megfordulok és Levy szobájába megyek, ahol elfoglalom magam a játékai és ruhái elpakolásával, amit reggel szanaszét hagyott, mielőtt elment iskolába. Amikor végzek, megteszem ugyanezt Rocco és Annabelle szobájában is.

 

Három héttel később…

– Végre itt van – kiáltok fel, miközben berontok a Fleurishbe, nem törődve azzal, hogy halálra ijesztem Stevie vendégeit.

Stevie visszaszól. – Hátul vagyok.

Hátrasietek, homályosan észlelem, hogy a boltban tényleg van néhány vásárló, akikkel pillanatnyilag Stevie alkalmazottai foglalkoznak, és nem foglalkoznak velem.

Stevie-t a nagy munkaasztalnál találom, egy gyönyörű virágköltemény mellett, amitől eláll a lélegzetem. – Ó, hűha. Ez lenyűgöző!

– Soha ne becsüld le egy meleg pasi értékét a virágkötészetben – mondja szárazon, és félretol egy nagy edényt, amiben lila és levendulaszínű ágak vannak, fehér rózsabimbókkal. – Hadd lássam!

Megkerülöm a munkaasztalt, megállok mellette, és a Sports World legfrissebb számát a fa munkalapra helyezem.

Max gyönyörű arca vigyorog ránk, a tetején a következő címmel: „A legdögösebb sport agglegény”.

Azt kell mondjam, imádom a fotót, amit választottak. Egy krómozott bárszéken ül, és egy kapusbotot tart az ölében, miközben szalagot teker a bot talpára. Emlékszem, hogy a fotós azt mondta neki, hogy nézzen fel és "mosolyogjon", és amikor ezt megtette, megörökítették a tökéletes képet, csillogó szemekkel és bugyiolvasztó gödröcskékkel.

– Olvastad már? – kérdezi Stevie, ahogy a borítót nézi.

– Nem – válaszolom. – Úgy gondoltam, együtt kéne, és közben kuncoghatnánk, mint a kislányok.

– Totál benne vagyok – mondja, és lapozgatni kezdi a magazint, amíg megtalálja a cikket. Az előtte levő oldalon Max látható két bikinis lánnyal az oldalán.

Egyáltalán nem zavar.

– Nagyon dögös – motyogja Stevie.

– Mondasz valamit – mondom álmodozva.

– Oké, olvassuk a cikket – mondja, és el is kezd hangosan olvasni. – „A szavazás vitatott és szoros volt, de örömmel jelentjük be, hogy Max Fournier, a CarolinaColdFury dögös kapusa lett a Sports WorldLegdögösebb Agglegénye.”

Stevie tovább olvas, a cikk valóban szépen felsorolja Max eredményeit, egészen onnan, hogy kisgyerekként Montrealban hokizott. Amíg ő olvas, én csak bámulom Max dögös képeit, és képes vagyok teljesen figyelmen kívül hagyni a mellette lévő gyönyörű nőket.

Amikor Stevie a következő oldalra lapoz, egy pillanatig pislogok, de aztán a tekintetem hirtelen a következő képre tapad, és összezavarodom. Ez nem egy a hivatalos fotózásról, hanem Camille egyik őszinte fotója rólam és Maxről. A riporter valahogy megszerezhette tőle.

Ez nem az, ami a szörnyű cikkéhez készült, hanem azelőtti percekben készült, hogy Max megcsókolt. Az egyik keze a tarkómra kulcsolódik, és olyan szeretetteljesen néz rám, hogy remegni kezd a térdem.

Észrevettem ezt akkor a szemében?

Nem emlékszem, de most kristálytiszta.

Max úgy néz rám, mintha többet érnék neki, mint a levegő, amit beszív. És az én tekintetem… tökéletesen tükrözi ezt. Ugyanazzal az áhitattal és odaadással nézek vissza rá.

– …és Max” – mondja Stevie, én pedig határozott hegyezem a fülem erre.

Közelebb hajolok hozzá, a szemeim a cikket pásztázzák, próbálom kiszúrni, hogy pontosan hol tart az olvasásban. De Stevie elkapja a magazint az orrom elől, hátrébb lép, és feltartja, hogy tovább olvashassa.

– Stevie – mordulok fel.

Ő csak feltartja a kezét és azt mondja: – Nyugi, hugi. És csak figyelj!

Elkeseredetten fújok egyet, de Stevie olvasni kezd, én pedig hirtelen elveszek Max szavaiban. – „Hadd mondjak valamit Julesról. Kétségkívül ő a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Nemcsak nő… minden emberről beszélek, akivel találkoztam, ő a legjobb közülük. És folytathatnám, de tudom, hogy zavarba hoznám vele. Mert ő a legszerényebb ember, akit ismerek. Tudom, hogy néhány rajongómtól kapott némi kritikát, de azt kell hinnem, hogy a többségük nem ilyen. Ők tényleg örülnek nekem, hogy találtam valakit, akivel megoszthatom az életemet.”

Újra csiklandik az orrom, ez jelzi, hogy sírni fogok. Ez az én sírásjelzőm.

Még Stevie hangja is elcsuklik egy kicsit, mikor folytatja: – „És bár nem örültem a legdögösebb agglegény címnek – mert valljuk be, kicsit kínos –, felfoghatjuk úgy, mint az utolsó nagy dobást. Szóval Jules… tudom, bébi, hogy olvasod ezt a cikket… szeretném magam hivatalosan is törölni az agglegények listájáról, és megkérni a kezed. Tudod, hogy nincs túl korán, és tudod, hogy így helyes. Szóval, amint befejezed a cikket, hívj fel és mondj igen, rendben?

– Szent szar – zihálom, ahogy Stevie tekintete felemelkedik a magazinról, és az enyémbe kapcsolódik.

– Tényleg megtette? – suttogja Stevie.

– Megkérte a kezem? – suttogom vissza.

Bólint, szinte fél újra kimondani. De aztán leengedi a magazint, és még mindig suttogva megkérdezi: – Mit fogsz csinálni?

Habozás nélkül a táskámba nyúlik, és előhúzom a telefonomat. Remeg a kezem, miközben előkeresem Max számát, és rákoppintok. Ahogy kicseng, vigyorogva Stevie-re nézek. – Természetesen igent mondok neki.

 

 

 

VÉGE