21.-22. Fejezet

 

21. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Missy

 

 

Bevallom, hogy kibaszottul furcsán érzem magam, ahogy lelépek a csapatbuszról és a hotel felé tartok.

Ma este szétrúgták a seggünket. Azt hiszem, ez egyvisszavágás volt az Eagles részéről, amiért tegnap mi rúgtuk szét az ő seggüket. Az egyik fő oka annak, amiért ma vesztettünk, hogy szarul játszottam. Nem voltam formában, aminek nem tudom az okát, de a két gól, amit bekaptam, egyértelműen az én hibám.

Ez a vadállati természete a profi sportnak. Egyelit szinten játszol, mert tehetségesebb vagy és keményebben edzel, mint a többiek. Nagyobb a lendületed és az elszántságod. Szilárdabb a mentális erőd. A versenyszellemed páratlan.

De ez nem jelenti azt, hogy nincsenek pocsék meccseid. Már régen megtanultam, hogy mindannyian emberek vagyunk, és lesznek olyan meccsek, amikor nem vagyok formában.

A mai este is ilyen volt. Elfogadom, és a csapatom is elfogadja, de ez még nem jelenti azt, hogy nem egy szar ügy. Általában, ha elveszítek egy meccset, akkor jó huszonnégy órán keresztül rosszul viselem magam. Újra lejátszok a fejemben minden egyes gólt, amit kaptam, és hogy mit csinálhattam volna másképp. Duzzogok. Seggfej vagyok minden csapattársammal szemben, aki megpróbál beszélni velem, ami nem baj, mert mindannyian ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Senki sem boldog egy vereség után.

Érdekesség, hogy még nem volt alkalmam látni Julest egy vereségünk után. A rendes idény kezdete óta nem sok ilyen volt,és ha igen, akkor az idegenben történt, vagy egy olyan estén, amikor nem mentem el Juleshoz a meccs után, főleg azért, mert nem akartam őt zavarni a festésben a savanyú hozzáállásommal.

De most, ahogy az előcsarnokon keresztül a liftajtókhoz sétálok, aduzzogó, morgó csapatommal együtt, egy kibaszottul furcsa érzés fog el. Haragszom magamra a vereség miatt, és általában ilyenkor rossz a kedvem. Ez normális. De van bennem egy kis zümmögés az izgalomtól, hogy Jules odafent vár rám a szobámban, várhatóan felkészülve arra, hogy érzelmi támogatást nyújtson.

Tudom, hogy Jules a szobában van, mert írtam neki egy üzenetet, amikor még az öltözőben voltam. Azt terveztük, hogy elmegyünk együtt inni valamit.

Csupán.

Ő meg én.

De az üzenetem egyszerű volt. Nincs kedvem elmenni. Találkozunk a szobában.

Visszaírt. Tökéletesen megértem. Hamarosan találkozunk.

Tökéletesen megérti.

Mert ő Jules.

Bezsúfolódom a liftbe vagy tíz másik sráccal, és csendben megyünk felfelé, a felvonó két emeleten is megáll, mielőtt elérné az enyémet. Kiszállok két csapattársammal együtt. Egyikünk sem szóla másikhoz egy szót sem, miközben a saját szobáinkhoz sétálunk.

Igen, mindannyian szar hangulatban vagyunk, de holnap majd összeszedjük magunkat, és a következő meccsre koncentrálunk.

Becsúsztatom a műanyag kártyát a szoba ajtaján lévő nyílásba, és mielőtt teljesen benyomnám, végiggondolom, hogy mi vár rám az ajtó másik oldalán.

Nem a csapat veresége.

Nem a saját szar teljesítményem.

Nem egy keserű, búslakodós éjszaka.

Semmi újragondolás, vádaskodás vagy önutálat.

Biztosan nem kell attól félnem, hogy elbizonytalanodom.

Az ajtó túloldalán egy nő áll, aki annyi beteljesülést és örömet hoz a világomba, aki teljesen hisz bennem, aki kurvára feldobja még a legnyomorultabb kibaszott helyzetet is, és csak egyféleképpen érhet véget ez az este.

Egészen benyomom a kártyát, és amikor a kis lámpa zöldre vált, lenyomom a kilincset és kinyitom az ajtót.

És ott áll, arca az aggodalomtól ráncolódik miattam, és a kezében pedig egy jéghideg Molson sör, amit felém nyújt. Levette a Fournier mezét, és csak egy farmer és egy fekete garbó van rajta, a lábán bolyhos zokni.

Belépek, becsukom magam mögött az ajtót, és bezárom. Levetem a télikabátomat, miközben tekintetem a sörre esik. – Ez az enyém?

– Gondoltam, jól jönne egy– mondja habozva, és most már látom, hogy az aggodalom a szemében nem csak azért van, hogy hogyan érzem magam egy ilyen vereség után, hanem amiatt is, hogy hogyan fogok reagálni rá. – Nem volt Molson a minibárban, ezért lementem az előcsarnok melletti bárba és hoztam neked egy párat.

Egy percig bámulom a sört, aztán ránézek.

– Ööö. Hozhatok még többet, ha kérsz– teszi hozzá halkan.

Utálom ezt a bizonytalanságot a hangjában. Gyűlölöm, ahogy bizonytalannak érzi magát, hogy milyen leszek ma este a vereség után. Vagy, hogy hogyan fogok bánni vele, mert rosszkedvem lesz.

Ez olyasmi, amivel még nem kellett megküzdenünk a kapcsolatunkban.

Beljebb megyek a szobába, egyenesen hozzá. Fogom a Molsont és elfordulok, hogy letegyem a komódra, amelyen egy nagy, síkképernyős tévé áll.

Amikor visszafordulok Juleshoz, együttérzőn néz fel rám, tekintetében zavar tükrödződik. Közelebb lépek hozzá, az arcához emelem a kezem, hogy megérintsem, mielőtt a nyaka köré csúsztatom. Az ujjaim belekapnak a hosszú hajába, és érzem, ahogy a hűvös selymesség végigsiklik a bőrömön. Ujjaimmalátfésülöm a haját, mielőtt a kezemet a nyakához vezetném. A hüvelykujjam lustán súrolja a bőrét, miközben lenézek rá.

Megjegyzem azokat a szemeket, amelyekről már rájöttem, hogy a kedvenc részeim Juleson, mert annyira kifejezőek, és ő képes azerejükkel kommunikálni. A szemei akkor is beszélnek hozzám, amikor az ajkai nem.

– Max– mormolja. – Jól vagy?

Mosolyogva bólintok, egy pillanatig hagyom, hogy a tekintetem végigjárja az arcát, mielőtt újraa szemébe nézek. – Szeretlek, Jules.

Egy rövid zihálás hagyja el ajkait, és a szemeiben mintha fényrobbanna, aranyló gömbökké válnak, amelyeken aztán azonnal a könnyek áttetsző fátyla kezd csillogni. A kezem visszatér a tarkójáról az arcára, ahol a hüvelykujjamat pihentetem készen arra, hogy felfogjam a hulló könnyeket.

– Tegnap este akartam elmondani neked– mondom halkan. – Mindent elterveztem: gyertyafény, rózsák, pezsgő. De őszintén szólva, nem tűnt megfelelőnek az időzítés, mert bár a tegnap este varázslatos és romantikus volt, nem igazán mi voltunk, ugye érted? Úgy értem, nem mintha nem tudnék romantikus lenni, mert tudok, de ez nem az az igazi „mi” vagyunk.

Bólint, és azt hiszem, hogy érti, amit mondok, de azért a biztonság kedvéért folytatom.

– De ma este… besétáltam ide és megláttalak téged, miután épp túl voltam egy nagyon szar meccsen, és normális esetben csak duzzogtam, nyafogtam és nyavalyogtam volna a teljesítményemről, azonban egy pillantást vetettem rád, ahogy ott álltál, kezedben a kedvencemmel, és rájöttem, hogy ez vagyunk mi. Én hozzád jövök, miután szar napom volt, és te ott állsz és vársz, hogy megvigasztalj. Jules, ez volt a megfelelő pillanat, hogy elmondjam neked, hogy szeretlek. Valójában ez volt a tökéletes pillanat.

Nézem, ahogy nagyot nyel, és pislog, hogy elűzze a könnyeket. – Én, hm– mondja az érzelmektől rekedtes hangon, majd köhög egy kicsit, hogy kitisztítsa a torkát. – Soha nem gondoltam volna, hogy még valakit olyan mélységesen fogok szeretni, mint Melodyt. De aztán jöttek ezek a gyerekek, és rájöttem, hogy ajándékot kaptam. És soha nem gondoltam volna, hogy utánuk is lesz hely az életemben, mást is ilyen mélyen szeressek, mint őket, és aztán jöttél te, és tudtam, hogy egy csodát kaptam. Max… Egyszerűen nem tudlak nem szeretni téged. Te lehetetlenné tetted számomra, hogy bármi mást is érezzek irántad, mint szerelmet. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de átkozott legyek, ha valaha is eltékozlom vagy magától értetődőnek veszem.Olyan boldoggá akarlak tenni, mint amilyen boldoggá te teszel engem.

Egész életemben nem éltem még át ehhez hasonló pillanatot. A szavai olyan elégtétellel töltenek el… olyan nyugalommal és annak az abszolút felismerésével, hogy most lettem teljes ember.

A másik kezemet az arcához emelem, tenyerembe veszem, és a hüvelykujjaimmal végigsimítok az állán. – Hatalmas este ez nekünk, ugye?

Megrezzen. – Nos, kivéve a vereséget.

– Milyen vereséget? – kérdezem vigyorogva, de ő tudja, hogy nem felejtettem el. Csupán az történik, hogy úgy döntöttem, nem veszek róla tudomást, mert ez a dolog most fontosabb.

– Még mindig nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez hogyan történhetett– mondja Jules lágyan. – Úgy értem… az esélye annak, ahogyan először találkoztunk, vagy amikor második alkalommal megláttál aSweetbrierben. Ennek így kellett lennie, ugye?

– Azt hiszem, igen– értek egyet. – Azt hiszem, valaki azt mondta nekünk, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Enyhén megrázza a fejét… egy kicsit szkeptikusa mozdulat. – Vannak pillanatok, amikor egyszerűen nem értem, miért vagy velem. Az életem egy szarvihar volt mostanában. És itt van a három gyerek is. Melyik épeszű férfi akarná ezt?

Lehajolok, és ajkaimmal súrolom az ajkait. – Kicsim… kétségtelen, hogy az életed egy kicsit göröngyös. De ez nem miattad van, hanem a göröngyök miatt, és mélyentisztellek téged azért, ahogyan ezt kezeled. Ezért is szeretlek, és ez nem ok arra, hogy ne szeresselek.

– Nem biztos, hogy tényleg megragadott…annak a nagysága, amit az imént mondtunk egymásnak – mormogja.

– Vagy az ezzel járó elköteleződés – teszem hozzá. – Velem ragadtál, kicsim. Nem megyek sehova.

Elvigyorodik. – Nem is akarom, hogy elmenj.

– Ha jobban belegondolok – mondom pajkosan– nem bánnám, ha beköltöznénkaz ágyba.

Jules kissé elfordul, hogy egy huncut mosollyal az ágyra nézzen, majd vissza rám. – Ez az a rész, amikor szeretkezni fogsz velem, mivel most már megvallottuk a mély érzéseinket?

Az ágyra nézek, majd vissza rá. – Nem– mondom vontatottan. – Meg foglak dugni. De ezt úgy fogom megtenni, hogy közben halálosan szerelmes vagyok beléd.

Jules felnevet, mert ő Jules, és a humorérzéke annyira megegyezik az enyémmel. Az ugratásaink és a béna vicceink az egyik módja annak, ahogyan egymássalkommunikálunk. Ez része annak, ami mindkettőnket boldoggá tesz, hogy egymással lehetünk. Imádom, hogy annak ellenére, hogy Jules élete bonyolult, zűrös, és egyenesen stresszes, még mindig megvan benne az a könnyed képesség, hogy bármikor kész nevetni.

Valójában ezt kurva szexinek tartom.

A számat az övéhez közelítem, ő lábujjhegyre emelkedik és így félúton találkozunk. Szilárd, meleg… ez annyira Jules. Abban a pillanatban, ahogy az ajkaink összeérnek, a szexuális forróság hulláma járja át a testemet, és a vágyam iránta felerősödik annak tudatában, hogy szeret engem.

A kezeim csak egy rövid pillanatig maradnak az arcán, de amint a csókba belebonyolódunk, máris mozgásbalendülnek. A vállaira teszem, lefelé csúsztatom a karjain, befelé fordítom, hogy megragadjam a pulóvere szegélyét. A fején keresztül lehúzom róla a pulóvert, ami rövidenmegszakítja a csókunkat, de amint kiszabadul, a szánk újra egymásra tapad. A keze nem marad tétlen. Amikorlehúzom a zakómat a vállamról, ő nekilát az ingem gombjainak. Elintézem a melltartóját, és csak azért sikerül ilyen gyorsan, mert mindkét kezemethasználtam a hátul lévő kapocs kioldásához. Sikerül lábballesegítenem a cipőmet, de kizárt, hogy megszakítsam a csókot, hogy a levegyem a zoknit. Majd később aggódom miatta.

Még egy rövid megszakítás, amikor Jules kétségbeesetten próbálja levenni rólam az ingemet, de ebben akadályozza az, hogy alatta egy fehér pamut póló van rajtam. Csak egy pillanatig tart, és mindkettőt letépem magamról.

Egy hosszú pillanatig a mellkasomat bámulja, egyszerűen csak magába fogadja a látványt, mielőtt a kezei kilőnek, és elkezdenek az övemen dolgozni. Ez cselekvésre ösztönöz, és abban a pillanatban, amikorkiveszi a farkamat, már bele is dugtam a kezemet a nadrágja elejébe és a nedves puncijába, ami az enyém.

– Ó, hűha! – motyogja Jules a számba, miközben az ujjammal körbejárom a csiklóját.

Én is ezt mondanám, de majdnem eláll a lélegzetem, amikor a keze a farkam köré szorul. A sürgetés elsöprő érzése kerít hatalmába, elválok tőle, a mellkasom megemelkedik.

– Vedd le a nadrágodat, bébi! Elég ebből a játszadozásból!

A nő szökdécsel, lecsúsztatja a nadrágot hosszú és tökéletes lábairól,majd fenékkel az ágyra huppan, hogy levegye azt. Jules egy rövid pillantást vet rám. – Neked is le kell vetkőznöd.

Kurvára igen. Elkezdem letolni a nadrágomat, aztán majdnem eltörik egy bordám a nevetéstől, amikor Jules hozzáteszi: – És vedd le a zoknidat is! Semmi szexis nincs abban, ha egy nőt fekete zokniban dugnak.

Rám vigyorog, miközben az utolsó ruhadarabjai is lehámlanak róla, és én csak négy másodperccel vagyok mögötte. Gyakorlatilag rávetem magam, megragadom a derekát, és mindkettőnk testét az ágyra húzom, ahol az oldalunkon fekszünk egymással szemben.

A szemei olyan igézőek… még mindig aranyszínűek, mint az oroszlán sörénye,pupillái a vágytól kitágultak. Erősen bámul, és azt suttogja: – Szeretlek.

Elmosolyodom, átkarolom a derekát, és azt mondom neki: – Én is szeretlek.

– Oké, térjünk rá a baszós részre– kiáltja, és én mindent beleadok.

A hátára fordítom, a lábai közé telepszem, és újra megcsókolom. Hosszan, lassan és nedvesen… a nyelvem a nyelvével játszik. A kezei lecsúsznak rajtam, lefelé mozdulnak a hátam alsó részére, és belém vájnak. A csípőjét forgatja, próbál manőverezni a testével, ezzel a farkamat sikerül a legédesebb puncihoz igazítania, ami valaha ezt a földet megtisztelte.

A könyökömet a matracba süllyesztem, néhány centivel feljebb húzom magam hozzá, és anélkül, hogy levenném a számat az övéről, behajlítom a csípőmet. A farkam pontosan tudja, hogy hova kell mennie, és nekinyomódik a nyílásának.

Jules a számba liheg, amikor belé hatolok, és a szivárgó hegyem könnyedén becsúszik a nedvességébe.

Bassza meg, ez de jó érzés! Sokkal jobb, mint eddig bármikor, és eléggé férfi vagyok ahhoz, hogy beismerjem, hogy ez csakis  aszerelemtől lehet. Meg kellett változtatnia a dolgokat, mert ez az egyetlen különbség a ma este és aközött, ahogyantegnap éjjel Jules-t dugtam.

És a tegnap éjjel fantasztikus volt, de ez... ahogy lassan belé merülök és tudom, hogy nem csak a testét hódítottam meg, hanem kibaszottul birtoklom a szívét is.

Ez a különbség.

Mikor Julesban elmerülök, elszakítom a számat az övétől, és lenézek rá. A szemei ködösek, az ajkai nedvesek a csókjaimtól, és halovány pír fut végig a nyakán és a mellkasán.

Jézusom, de szexi!

Feljebb tolom a felsőtestemet, könyökömről a tenyeremre nehezedem a matracon. Teszek egy próbamozdulatot… visszahúzódom és újra belémerülök. Jules nyögése válaszul a golyóimighatol.

Félek, hogy nem fogom sokáig bírni, de nem baj. Nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ezt csináljuk ma este.

Megragadom Jules egyik kezét, és a testünk közé húzom. A medencéjéhez nyomom, a kezem végül a mutatóujja és a középső ujja köré kulcsolódik. Lenézek, kissé lefelé mozgatom a kezét, és ráveszem, hogy érintse meg a csiklóját.

– Max – nyögi, és a csípőjét forgatja.

– Érintsd meg magad, bébi!– biztatom. – Egészen biztos vagyok benne, hogy beindulnál attól, amit most készülök veled tenni, de nem akarok kockáztatni, rendben?

– Rendben– mondja egy sóhajjal, és érzem, hogy a keze mozogni kezd. Figyelem, ahogy egy pillanatig dörzsöli magát, aztán még feljebb húzódzkodom. Megfogom az egyik lábát, kinyújtom, majd felfelé húzom és a mellkasomra fektetem úgy, hogy a vádlija éppen a kulcscsontommak támaszkodik.

A tenyeremet a másik combjára csúsztatom és a derekamhoz emelem, majd végigsimítom a kezemet a térdén, a lábszáránegészen a bokájáig, amelynél fogva a lábát a derekam köré kulcsolom. Érzem, ahogy a sarkát a seggembe vájja, és tudom, hogy készen áll a menetre.

Újra lenézek rá, és ő ködös vággyal bámul fel rám, de a kihívás árnyalatát is látom a szemében. Tudja, hogy szeretem őt, de azt is tudja, hogy meg fogom dugni.

Fölé hajolva visszateszem a kezeimet a matracra. Enyém az irányítás, mivel a lába kinyújtva a mellkasomon, amitől kissé derékban meghajlik, de a punciját egy kicsit szélesebbre tárja előttem. Veszek egy nagylélegzetet, és aztán elkezdem dugni.

Hosszú, ritmikusdöfésekkel…meggyőződve arról, hogy a farkam szinte minden centiméterét kihúzom, mielőtt visszadugom mélyen belé. Minden egyes alkalommal lihegve felnyög, amikor belé döfök. Érzem az ujjai hegyét, ahogy a csiklóját dörzsöli, és amit néha a farkam tövéhez ütöget. Lenézek kettőnk közé, és kurva dögös volt nézni, ahogy a farkam, mint egy dugattyú jár benne… látni, hogy milyen nedves, mert annyira beindult tőlem.

– Max? –  Jules rám liheg.

Felkapom a fejem, a csípőm még mindig keményen dolgozik.

– Keményebben akarom – fújtat, a szavai szaggatottan hangzanak, ahogy döngetem.

Keményebben… baszni?

Ühüm ... igen, erre totál képes vagyok.

– Meglesz– biztosítom, és fokozom a tempót. Növelem a sebességet. Mélyebbre nyomom a farkam az én édes Julesomba, ahogy ő kérte, és a fejtámla ritmikusan nekiütődik a falnak. Gondolatban bocsánatot kérek attól, aki most a másik oldalon van.

– Igen, igen, igen!– kezdi kántálni, és ez itt még jobban felszítja az amúgy is lángoló tüzemet.

Soha nem tapasztalt önfeledtséggel hatolokJulesba.Döngetem a testét, talán egészen bele akarok mászni, és megbélyegezni. Egyesíteni minket.

Végtelenné tenni azt, amink van.

Váratlanul ér, amikor Jules puncija rám szorul, és a háta felível az ágyról. A szemeit összeszorítja, fogait az alsó ajkába vájja, és olyan kibaszottul gyönyörűen elélvez, hogy teljesen lenyűgöz.

És amikor a háta elernyed és visszasüllyed a matracra, kinyitja a szemeit, amelyek most fényesebbek, mint valaha, olyanok, mint a nap,és azt suttogja szeretlek, akkor ezeket a szavakat a golyóimtólegészen a farkam hegyéig érzem, ami még egyszer belecsapódik a nőbe, mielőtt az egész testem felrobbanna.

Rendkívüli öröm ragad meg, és végigsöpör rajtam a legfinomabb éslegcsodálatosabb robbanásszerű orgazmus, amit valaha is éreztem. Hatalmas borzongás fut végig a gerincemen, majd lefelé hullámzik, és amikor Jules puncija összehúzódik körülöttem, a gyönyör második hulláma olyan erősen csap le rám, hogy önkéntelenül visszahúzom a farkam, és újra belevágom.

Érzem, ahogy újra belé lövellek.

– Ó, bassza meg! – nyögöm, miközben elhúzom a lábát a mellkasomról, hogy le tudjak ereszkedni rá, hogy az orgazmusom utolsó cseppjeit is kicsikarjam belőle.

A nő kettőnk közé szorult keze a csiklójához nyomódik és felsikolt.Érzem, hogy a teste újra megremeg. Ott fekszem, még mindig rajta, teljesen rajta, és várom, hogy a testünk elcsendesedjen.

– A kurva életbe! – zihálom, miközben a homlokomat az övén pihentetem. – Ez... ez kibaszottul hihetetlen volt.

– Nem is tudom...– mondja, aztán nem mond semmi mást, mert nyilvánvalóan képtelen rá.

Minden erőmre szükségem van, hogy felemeljem a fejemés lenézhessek rá. Visszamosolyog rám, a szemei most lágyan ragyognak a teljes elégedettségtől.

– Tudod, hogy mi a rossz abban, ami most történt? – kérdezem tőle.

Megrázza a fejét.

– Te és én hihetetlenül magasra tettük magunknak a lécet– mutatok rá.

– Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt túl tudjuk szárnyalni– feleli magabiztosan.

Rávigyorgok. – Alig várom, hogy kipróbáljuk.

– Én is– ért egyet.

22. fejezet

 

MAX

 

Fordította: Missy

 

 

– Szerinted van Maxnek piteformája? – kérdezi tőlem Marilyn FournierMax konyhájának szigetpultja felől.

Felnézek a zöldbab casseroléról, amit éppen összerakok; ez az utolsó tétel a hálaadásra szánt ételek listáján. A fejemmel a hűtőszekrény melletti szekrénysor felé intek. – Próbáld meg ott!

Megfordul, két lépést tesz a szekrények felé, kinyitja a felső ajtót, és megüti a főnyereményt. – A francba! – mondja, miközben benyúl. – Tényleg van egy piteformája.

Nevetek, és visszatérek a feladatomhoz; megszórom a casseroletetejét sült hagymával.

Max anyja egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Amikor Max azt mondta, hogy az anyja nyilvános beszédet tanít, azt hittem, ez azt jelenti, hogy ő profinhiggadt. Ehelyett ez a nő olyan, mint egy petárda, és bár Max apjával még nem találkoztam – mert egy orvosi konferencián van –, mégis látom, hogy a humorát az anyjától örökölte.

Marilyn csak egy kicsivel alacsonyabb nálam, aranyszőke, nagy loknishaja van, ami néhány centivel a válla fölé ér. Az arca olyan fiatalos, hogy el sem hiszem, hogy van egy huszonhét éves fia. Csak az általa viselt, karcsú derekán magasan ülő mamafarmer árulja el, hogy anya.

Csak tegnap találkoztam vele, de nem ez volt az első alkalom, hogy beszélgettünk. Max odahívott a telefonhoz aznap este, amikor felhívta a szüleit, hogy meghívja őket Hálaadásra, és én teljesen tanácstalan voltam, hogy mit mondjak. Kiderült, hogy kettőnk helyett is eleget beszélt, és nagyon izgatott volt, hogy meglátogathatja a fiát. Az első beszélgetés óta folytatta az üzenetek küldözgetését, ezen a héten is többször, hogy megbeszélhessük a hálaadásimenüt.

Marilyn amerikai, úgyhogy a hagyományos pulykát és köreteket részesíti előnyben, de néhány klasszikus francia-kanadai ételt is készít Maxnek és a fivérének, Lucasnak, aki hamarosan megérkezik a reptérről. Max fél órája indult el érte, és már nagyon izgatott. Szuper közel áll Lucashoz, és mivel a testvére csak egy rövid repülőútra,New Jersey-ben él, ő is megragadta az alkalmat, hogy Raleigh-be jöjjön, hogy lássa az anyját és afivérét.

Én is nagyon izgatott vagyok, hogy közelebbről megismerhetem a családját. Nem vagyok biztos abban, hogy Max mit mondott nekik rólam, de majd hamarosan kiderül.

A dolgozószobába pillantok, amely egyenesen a nyitott konyhába nyílik, és látom, hogy a gyerekek még mindig a kanapén ülnek, és a Hihetetlen családot nézik. Ma olyanok voltak, mint az angyalok, és nem tudom eldönteni, hogy ez azért volt, mert most először vannak Max házában, vagy mert megérezték, hogy valami megváltozott Max és köztem, vagy csak egy kicsit félénkek, mert Marilyn itt van, bár ő eléggé kedves volt velük. Mégis, ő egy idősebb személy, és talán ez az oka.

– Csinálok egy tourtière-t Maxnak és Lucasnak – mondja Marilyn. – Ez az egyik kedvenc ételük.

– Az micsoda? – kérdezem társalogva, miközben lehúzok egy darab frissentartófóliát, és letakarom a casserolét. Még néhány óráig nem kerül a sütőbe, csak miután a pulyka elkészült.

– Ez egy húspástétom darált marha- és sertéshúsból, zsályával, kakukkfűvel, fokhagymával, szegfűszeggel. Ha akarod, odaadom a receptet, és elkészítheted Maxnek.

Rám mosolyog, miközben elkezd mindenféle dolgot kivenni a hűtőből. Marilyn tegnap este érkezett, és ma reggel az első dolga volt, hogy lecsapott egy élelemiszerboltra, hogy elkészíthesse az ételeit, amelyek között nyilvánvalóan szerepel a tourtière, de a sucre à la crème is, egy édes, krémes finomság, ami olyan állagú, mint a karamella, és a poudingchômeur, ami egy vanília torta juharszirupöntettel.

Mivel Marilyn és én foglalkoztunka főzéssel, és mivel nekem tegnap dolgoznom kellett, ezért egy boltban vásárolt pitét vittem, még ha egy kicsit szégyenkeztem is miatta. Mégis, a házi készítésű desszertjei bőven kárpótolnak minket, és csak a Mrs. Smith márkájú sütőtökös pitével kell szenvednünk.

– Szóval, hogy megy a festés? – kérdezi Marilyn, miközben Max fűszertárolójához lép. Megnedvesítek egy mosogatórongyot, és elkezdem letörölni a pultokat. – Nagyszerűek a munkáid.

Az első dolog, ami történt, miután Max bemutatta nekem az anyját, hogy elragadtatással beszélt arról a festményről, amit Max megvett és elküldött neki. Több mint harminc percig beszélt, ami engem teljesen zavarba hozott. Max viszont nagyon élvezte a dolgot.

– Jól megy– mondom, és nem akarom beismerni, hogy sokkal jobban megy, mint ahogy arra számítottam. Még mindig nehezen tudom elfogadni, hogy a tehetségem tényleg pénzt ér. – Remélem, talán le tudom csökkenteni az ápolói óráimat az idősek otthonában, mivel a festésből származó pénz sokkal több, mint amire számítottam. Messze jobb, mint amit a benzinkúton kerestem.

Marilyn kuncog, és a fejét rázza. – Még most sem tudok túllépni azon a történeten,ahogyan találkoztatok. Tudod, hogy Max felhívott, miután másodszor találkozott veled a Sweetbrierben, és elmesélte, hogyan szerezte vissza a munkádat a a kisboltban?

– Igazán? – kérdezem meglepődve.

Bólint, és egy mindentudó pillantást vet rám. – Jules, az a fiú már a kezdetektől fogva tudta, hogy te vagy az igazi.

A szívem megduzzad, összehúzódik, majd még nagyobbra duzzad ettől a tudattól, és a boldogságtól megtelik és könnyűvéválik. – Kicsit tovább tartott, hogy beadjam a derekam – vallom be őszintén. – A fiad annyiralehengerlően magabiztos. Még mindig meg vagyok győződve arról, hogy megőrült, hogy hozzám akar tartozni.

– Miért mondasz ilyet? – kérdezi, a fejét oldalra hajtja, miközben egy üveg szegfűszeget tart a kezében.

A tekintetem a gyerekekre siklik, majd vissza rá. – Nem könnyű velem együtt lenni.

– Maxszel sem könnyű– mondja az anyja, én pedig meglepetten pislogok rá. – Kimerítő a munkabeosztása, és az idő ötven százalékában úton van. Ez elég szívás lehet egy kapcsolatban.

– De nem az – mondom neki gyorsan – úgy értem… elfogadom ezt. Együtt dolgozunk rajta.

Bölcsen bólint. – Ahogyan ő is elfogadja, hogy azok a gyerekek veled vannak. És az összes megpróbáltatást és hányattatást, ami ezzel jár.

Hú.

Ez ilyen egyszerű lenne?

Csak fogadjuk el az életünkkel kapcsolatos dolgokat, legyünk hálásak, hogy több a jó, mint a rossz, és dolgozzunk azzal, amink van.

Azt hiszem, ezt akarja mondani.

– Szeretem a fiadat– mondom neki, miközben a tekintetem ismét a gyerekekre vándorol, akiknek a figyelmét még mindig leköti a tévé.

Meleg, lágy tekintettel elmosolyodik. – Tudom. És hadd mondjak el neked valamit Maxről. Ő az a típus, aki mélyen szeret. Nem csak a szíve minden porcikáját adja neked, hanem a lelkét is.

Ó, hűha!

Marilyn egy pillanatra elhallgat, és bár a mosolya ugyanolyan meleg marad, látom, hogy elhalványul.– Megérdemli, hogy ezt viszonozzák neki.

Egy gombóc képződik a torkomban, és egyetértően bólintok. Max teljesen megérdemli ezt cserébe tőlem, és teljes szívemmel ez a szándékom. Csak remélem, hogy tényleg elég jó vagyok egy olyan férfinek, mint ő. Remélem, hogy tényleg olyan erősnek bizonyulok, mint amilyennek Max hisz engem.

Mielőtt megnyugtatással, vagy legalább egy halovány mosollyal tudnék szolgálni, hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó,és egy férfihang azt kiabálja: – Marilyn Fournier…megérkezett a kedvenc fiad.

Ez nem Max hangja, bár ugyanaz a visszafogott akcentus hallatszik kibelőle, mint Maxnél. Megkockáztatom, hogy a fivére, Lucas az.

A tippem beigazolódik, amikor Max besétál a konyhába egy férfivel, aki akár az ikertestvére is lehetne. Lucas Fournier majdnem pontosan Max kiköpött mása, kivéve, hogy a hullámos haja sokkal hosszabb. De ezen túlmenően az arcvonásaik szinte teljesen megegyeznek, ahogy a testalkatuk és a magasságuk is.

Elképesztő.

Lucas ránéz az anyjára, aki leteszi a fűszereket a pultra, és megkerüli, hogy üdvözölje őt. A férfi kitárja a karját, a derekánál fogva felkapja a nőt és addig forgatja, amíg azfel nem kiált. -Hagyd abba, Lucas! Mindjárt rosszul leszek.

Max mellém lép, a keze a vállamra vándorol, és az ajkát rövid ideig a tarkómhozérinti.

Amikor Lucas leteszi az anyját, azonnal felém fordul és vigyorogni kezd. – És ő az az angyal, aki felrázza a tesóm világát?

– Szia, Lucas – mondom, miközben megkerülöm a pultot, és elkezdem kinyújtani a kezemet, hogy megrázza. De neki ez nem tetszik, engem ismegragad a derekamnál fogva és megpörget, mint az anyját. A vállába kapaszkodom, és ott lógok, amíg le nem tesz, és egy csattanós csókot nem ad az arcomra. – És hívhatsz Lucnak. Igazából csak anyu hív engem Lucasnak, de mindkettőre hallgatok.

Hátralép, fel-alá járatja a tekintetét rajtam – nem kéjesen, inkább olyan elemző módon – majd Max felé fordul. – Jóváhagyom, tesó. Teljesen jóváhagyom.

– Nagyon örülök– mondja Max szárazon, majd a dolgozószoba felé mutat. Odanézek és észreveszem, hogy a gyerekek nem a tévét nézik, hanem mindhárman Lucot bámulják tátott szájjal.

– Ők itt sorban Annabelle, Levy és Rocco– mondja Max, hogy bemutassa a porontyokat a fivérének.

Luc vet egy pillantást rájuk, majd a tévéképernyőre, és azt mondja: – Srácok. A Hihetetlen család. Imádom azt a filmet.

Besétál a nappaliba, és leül a kanapéraLevy és Annabelle közé. A gyerekeknek csak egy pillanatra van szükségük, hogy elfogadják a jelenlétét, aztán elfordulnak, és folytatják a tévénézést.

Mindenki, kivéve Annabelle-t. A lány tekintete Lucra esik, és azt mondja: – Te pont úgy nézel ki, mint Max.

Lucas Annabelle-re kacsint. – Ez nem igaz, hercegnő. Sokkal jobbannézek ki, mint ő.

– Szerintem nem– mondja a kislány ünnepélyesen.

Luc rávigyorog, majd azt mondja: – Én sokkal viccesebb vagyok.

Annabelle Maxre pillant, aztán vissza Lucra, próbálja megállapítani, hogy ez igaz-e. A pillantásából biztosan megállapítható, hogy Max abszolút jobban néz ki, mint Luc.

Véleményem szerint, nagyságrendekkel jobban.

Annabelle-t még nem igazán érdekli, hogy valaki vicces.

– Miben segíthetek? – kérdezi Max tőlem és az anyjától.

– Szerintem jól megvagyunk– mondom, miközben elhaladok mellette, és enyhén megveregetem a hasát. Kinyitom a sütő ajtaját, és lehúzom a fóliát apulykáról, hogy ellenőrizzem.

Amikorfelegyenesedem, Max a csípőjét a pultnak támasztva áll, karjait keresztezve a mellkasán, és szemtelenül engem bámul.

Becsukom a sütő ajtaját, és sértődötten megkérdezem tőle: – Te most a fenekemet bámultad?

– Igen– mondja lelkiismeret-furdalás nélkül.

Az anyja kuncog.

– És piszkosul jó feneked van– teszi hozzá.

A szememet forgatom, és a hűtőre mutatok. – Vigyél magadnak és a fivérednek egy sört, és menj innen. Csak útban vagy.

Max rám vigyorog, de ahelyett, hogy megtenné, amit parancsoltam, csak kihúzza a mellette álló bárszéket és leül. Keresztbe teszi a karjátés rám mered. – Inkább téged nézlek.

– Perverz – mormolom az orrom alatt.

– Még mindig úgy van, hogy a barátod, Hawkeis jön? – kérdezi Marilyn Maxet.

A férfi az órájára pillant, és azt mondja: – Azt hiszem, igen. Amikor tegnap este beszéltem vele, azt mondta, hogy valószínűleg eljön.

– Hogy van? – kérdezem, miközben előveszek egy fazekat a sütő melletti szekrényből, és mielőtt a tűzhely égőjére állítanámmegtöltöm vízzel a teljesen fantasztikus edénytöltőből, amit Max épített a falba. Itt az ideje, hogy feltegyem akrumplit.

– Próbál úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de tudom, hogy ez nincs így– mondja Max, és kihallom az aggodalmat a hangjából a barátja miatt.

– Mi történt? – kérdezi Marilyn kíváncsian.

– A múlt héten szakított vele a barátnője– közli Max, de nem fejti ki. Bár ismerem a részleteket, azt hiszem, ez csak azért van így, mert Max barátnője vagyok, és úgy gondolom, van valami szabály, hogy az ilyen dolgokat meg kell osztani. De az anyukáknak valószínűleg nem kell tudniuka legapróbb részleteket.

– Ó, ez olyan szomorú – mondja Marilyn. – Nehéz elviselni az ünnepeketegyedül.

Bölcs szavak.

Kíváncsi vagyok, mit csinál az apám. Teljesen kivonta magáta  hálaadásnapi vacsora alól, amikor néhány napja telefonon közölte velem, hogy az a rakomány, amire számított és amit keletről a nyugati partra szállított volna, késik, és nem tud jönni. De megpróbál valamikor karácsony előtt eljönni.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy dühös vagyok, hogy nem jön el, de nem vagyok az. Sosem álltunk közel egymáshoz, és mivel a gyerekkorom nagy részében távol volt, csak egy nagyon laza kapcsolat van közöttünk. Ha látom őt, az nagyszerű. Ha nem, az is rendben van. Havonta néhányszor jelentkezik nálam, mostanában egy kicsit gyakrabban, mióta Melody meghalt. Nagyon nehezen viselte, azt hiszem, talán azért, mert sajnálta, hogy nem volt jobb kapcsolata a lányaival, majdaz unokáival. De ahogy Melody mondta nekem egyszer, amikor elmulasztott egy újabb ünnepet vagy születésnapot: – Nem hiányozhat az, ami sosem volt meg.

Ez így igaz.

Max, viszont?

Ő még csak két hónapja van meg nekem. Apámat nagyságrendekkel régebb óta ismerem, mint Maxet, és mégis azt hiszem, ha Max kisétálna az életemből, sosem tenném túl magam ezen a veszteségen. Ennyire mélyek az érzéseim iránta.

Szóval ülj le arra a kis bárszékre, Max, és bámulj, ameddig csak akarsz. Nyugodtan gondold azt, hogy aranyos vagy és idegesítő azon az imádnivaló pasis módon.

Csak én tudom a teljes igazságot, hogy szeretem, ha a közelemben vagy, mert akkor vagyok a legboldogabb. Úgyhogy Max, ülj csak nyugodtan azon a széken egész nap.

Mert nekem ez tetszik.